Írta: Inkabringa
"Ka mate, ka mate/ Ka ora' Ka ora'/ Ka mate, ka mate/ Ka ora' Ka ora' Tēnei te tangata pūhuruhuru Nāna i tiki mai whakawhiti te rā Upane... Upane/ Upane Kaupane". A mottóban egy régi maori haka szövege olvasható, amelyet a modern kor emelt a világismertség tetejére, hiszen az Új-Zélandon nemzeti sportnak számító rögbi válogatott, a híres All Blacks csapat hosszú évtizedek óta minden meccs előtt egy ősi maori hagyományt felelevenítő hakával rettenti el ellenfeleit és egyben trenírozza lelkileg harcképessé önmagát.
A maorik 20. századi öntudatra ébredésének egyértelmű példája ez a gesztus. A maori a világ egyik leghatalmasabb nyelvcsaládjának legbővebben termő ágának tagja. Az ausztronéz nyelvcsaládba tartozó nyelvek száma 959, s ezek közül 945 nyelvet foglal magába a maláj-polinéz alcsalád (Jared Diamond 1997. 2000), melynek a maori nyelv is tagja. A polinéz szigetvilág benépesülése az emberiség történetének viszonylag új fejezete, hiszen három évezreddel ezelőtt jelentek meg a csendes-óceáni szigetek első lakói Délkelet-Ázsiából indulva.
Az európai népek terjeszkedését megelőzően az ausztronéz a világ legelterjedtebb nyelvcsaládja volt. A maláj-polinéz ág nyelvei nagy számuk ellenére is jelentős hasonlóságokat mutatnak mind a mai napig, az elkülönülésre, a végleges szétválásra ez a néhány ezer év még nem bizonyult elegendőnek. Ezért Cook kapitány, amikor elérte Új-Zéland partjait 1769-ben, meglepve tapasztalta, hogy a Tajvanról hozott tolmácsa tökéletesen megértette a maorik nyelvét. (Balázs 1981)
Új-Zéland földrajzilag a Föld legelszigeteltebb területe, a Csendes-Óceán délnyugati részén, Ausztráliától mintegy 2000 km-re fekszik. A földtörténeti korban szakadt el a szárazföldtől, amely elszigetelt fejlődését eredményezte. Két szigetből áll, a kettő között a Cook-szoros található.
Az északi és a déli sziget földrajzilag, domborzatilag és éghajlatilag is különbséget mutat. A déli rész hegyvidékei hidegebb, gazdálkodásra kevésbé alkalmas domborzattal és éghajlattal bírnak, az északi területeken azonban a mérsékelt égövi klíma és a talaj adottságai a mezőgazdasági termelésnek is teret biztosítanak.
Közigazgatásilag Új-Zélandhoz tartozik még számos kisebb-nagyobb sziget, mint pl. a Chatham-szigetek, Cook-szigetek, Stewart-sziget. Éghajlata a szubtrópusitól a mérsékelt égövön át az óceáni és hegyvidéki klímáig mindent magában foglal. Földrajzi elszigeteltsége és változatos éghajlati viszonyai miatt a Föld egyik legváltozatosabb és legkülönlegesebb flóráját és faunáját foglalja magában. Esőerdők, fjordok, homokos tengerpart, sivatag, vulkán, gejzír és zöldellő lombos erdők változatos kavalkádja található meg egyetlen országon belül.
Itt található meg a Földön egyedülállóan az ezüst páfrány (az új-zélandiak egyik nemzeti jelképe) és a kauri fenyő, amelyből hajóikat építették a maorik. Őshonos emlősállat nem élt a szigeten, madarak és hüllők népesítették be.
A legelső megtelepült nép a moiroik voltak, akik a jellegzetes nagy testű futómadár, a moa vadászata alapján kapták a moavadász elnevezést is. A moa túlzott vadászata miatt hamar kipusztult. Ha úgy vesszük, Új-Zéland területén az első áldozata volt az ember uralmának. Jellegzetes és csak Új-Zélandon megtalálható sajátos madárfaj a kivi, amelyet az új-zélandiak szintén nemzeti jelképükként tartják számon. Mindazonáltal az átgondolatlan ökológiai behatások következtében kihalófélben lévő faj ma már a kivi is, szigorúan védett állatnak számít.
A megelőző évszázadok oktalan vadászatainak és erdőirtásainak következtében visszafordíthatatlan folyamatok indultak meg az ökológiai környezetben, és a mai új-zélandi gazdálkodásban már jelentős szerepet játszik az ökotudatosság, a környezet- és természetvédelem. A ma élő új-zélandiak már gondos gazdái természeti környezetüknek, a világ talán leginkább természetvédő nemzete.
Jelentősen támaszkodnak a „zöld áramra”, amelyhez a gejzírekre épült geotermikus erőművek, a nagy árú folyóvizek és a szélparkok biztosítják az energiát. Természetvédelmi területeiket, a világon egyedülálló flórát és faunát komoly intézkedésekkel védik.
Ez a természettel való összhang a maorik hitvilágában és életfelfogásában is benne volt, őrzik a mítoszaik is. ”Ej, hát ti vagytok azok, akik nem hagyják, hogy kenut faragjak ebből a fából? A tetten ért szellemlény dühösen nézett rá. „Ki adott neked engedélyt arra, hogy kidöntsd ezt a fát? Ki engedte meg neked, hogy megöld az erdőt?” Rata e szavak hallatán elgondolkodott, és mélyen elszégyellte magát. Eleresztette a szellemlényt, és lehajtott fejjel, összezavarodva állt. „Eredj vissza a faludba, Rata – mondta az eleresztett lény. - Térj vissza, majd mi készítünk neked egy kenut!” A harcos töprengés nélkül engedelmeskedett. Az erdei lények munkához láttak: kiválasztottak egy megfelelő fát, amin senki sem lakott, és kifaragtak belőle egy csodálatos kenut. Amikor elkészültek, a madarak odaszálltak Ratához és tudatták vele, hogy elviheti az ajándékot.” (Grey 2007: 31-32)
A ma élő új-zélandiak - csakúgy mint a maori ősök - ha nem is a szellemlények parancsának engedelmeskedve, de példaadó módon védik természeti kincseiket.
Erre a különlegesen sokszínű, egyedi fejlődésű szigetre érkeztek a 10. századtól nagyobb számban a polinéz nyelvcsaládba tartozó csoportok. Az első csoportok a Déli-szigeten és a Chatham-szigeten szálltak partra. Az itteni klíma jóval hidegebb volt a csendes-óceáni szigetekről jötteknek, kénytelenek voltak alkalmazkodni a megváltozott életkörülményekhez. Mezőgazdasági termesztésre alkalmatlan volt a terület, ezért vadászó-gyűjtögető életmódra rendezkedtek be. A területen ekkor még bőséggel található moa populáció irtása volt élelmezésük fő összetevője, ezért néhány évszázad alatt teljesen kipusztult.
A moavadászok lassú gyarapodásnak indultak, még ha a vadászó-gyűjtögető életmód nem is biztosított számukra akkora lehetőséget a növekedésre, mint a mezőgazdasági termelés. Az 1250-es években már népes településeik voltak, hozzávetőleges adatok szerint 10 000 ember élhetett a szigeten. (Balázs 1982)
A moaállomány megritkulása miatt a hiányzó táplálékot az „égetéses” vadászattal szerezték be, vagyis az erdőket felgyújtották, hogy a menekülő vadakat könnyebben elejthessék. A Déli-szigeten különösen nagy, máig ható pusztítást okozott ez az erdőtakaróban. Eszközeik alapján következtethető, hogy a csiszolt kőkorszak szintjén állt a kultúrájuk és legjártasabbak a hajókészítésben voltak. A 14. század közepére azonban az állatállomány olyannyira kipusztult, hogy a moavadászok helyzete válságosra fordult.
Ekkoriban érkezett Új-Zéland földjére a polinéz népcsoportoknak egy újabb hulláma, akik rokonai voltak a már évszázadok óta itt élő moavadászoknak. Ez az újabb nép, aki Új-Zéland földjére lépett, a maori volt.
Délkelet-Ázsiából származtak, innen indultak a Csendes-óceán meghódítására és az évszázadok alatt jól épített hajóikkal lassan benépesítették a Pacifikum szigeteit. A maori mítoszok ezt a 14. század közepi tömeges letelepülést a szigeten a „nagy flotta” történetével magyarázzák.
„Így érkezett meg arra a szigetre, amelyen addig még soha, egyetlen ember sem járt. A helyet a szinte állandóan fölötte lebegő felhőről Aotearoának, vagyis a Hosszú Fehér Felhő Földjének nevezte el. (…) Hosszú ideig élt így, egyedül ezen a szigeten. Amikor már úgy érezte, nem bírja elviselni a magányt, úgy döntött, visszatér Hawaikire, és elmondja a békére vágyó törzseknek, milyen csodálatos helyet talált. Amikor megérkezett Hawaikire, egy pusztuló országot talált: a korábban békésen élő törzsek véres háborút folytattak a mohó Hine-tu-a-hoanga ellen, de egymás ellen is. Az emberek veszett állattá válva gyilkolták egymást, bár a legtöbben már nem emlékeztek arra, hogy milyen régi vagy új sérelmet akarnak vérrel lemosni. Szerencsére nem mindenki vált eszelőssé, még mindig akadtak olyanok, akik nem vágytak se hatalomra, se kincsre, se bosszúra, csupán nyugodt életre. Nekik éppen kapóra jött az, amit a visszatérő Ngahuétól hallottak az általa felfedezett szigetekről.” (Grey 2007: 60-61)
A mítoszokban őrzött Hawaiki a Marquesas-szigetek lehettek, és valójában innen indultak a hajóhadak a 14. század folyamán, hogy elfoglalják Aotearoa földjét.
A szigeten élő moavadászok, akiket gyűjtögető életmódjuk és a szélsőséges klimatikus viszonyok a mindennapok túlélésére késztették, nem rendelkeztek felhalmozott tulajdonnal, nem voltak tartalékaik, éltek egyik napról a másikra, ennél fogva nem volt koncentrált hatalmuk sem. Békés, önfenntartó életmódra rendezkedtek be.
Az érkező maorik az Északi-szigeten telepedtek meg főként, aminek mérsékelt éghajlati viszonyai és talajadottságai kedvezőek voltak a mezőgazdasági termeléshez. A maorik ázsiai eredetű növényeket hoztak magukkal, édesburgonyát (kumara), tarót és yamot. A maorikkal érkezett az Ázsia-szerte fontos kutya, disznó és baromfi is. A klimatikus viszonyok azonban csak a kutya meghonosodását tették lehetővé.
Bár a maorik sem álltak a csiszolt kőkorszak szintje fölött, de jóval szervezettebb társadalomban éltek, majd a mezőgazdasági termelésnek köszönhetően vagyon felhalmozásra is lehetőségük volt. A maorik véres és kegyetlen háborúkban leigázták az egykori moavadászok csoportjait. „Birtokot szereztünk... szokásainknak megfelelően, és mindenkit elfogtunk. Senki nem menekült meg. (…) A szokásaink szerint cselekedtünk.” (Diamond 1997. 2000: 51-52) A maorik harcias és küzdő nép volt, területet szerzett a csendes-óceáni szigetvilágban vándorló polinézek között, és ezen az elszigetelt földrajzi területen önálló fejlődésnek indult.
A folyamatos háborúskodás a későbbiekben is meghatározó volt a maori törzsek életében. Egyre szaporodó és növekvő méretű falvakban éltek, a földéhség állandó csatározásokhoz vezette a szomszédos törzseket.
A falvaikat (pa) erődítették, némely erődfaluban több ezer ember is élt. A falu központjában egy tér volt (marae), itt állt a díszes faragványokkal ellátott közösségi ház (whare runanga). A 18. század második felében valószínűsíthetően negyedmilliónyi volt a maori népesség. (Balázs 1982). Jól szervezett, erős irányítás alatt álló, földművelésre alapuló virágzó települések voltak.
Az európai felfedezések a 17. században a Csendes-óceán szigetvilágát is elérték. Új-Zéland első európai megpillantója a holland Abel Tasman, akinek küldetése az Indiából Dél-Amerikába vezető út megtalálása volt. 1642-ben a Déli-szigeteken kötött ki, ahol először találkozott a maori törzsekkel európai ember.
A megtalált új szigetet a Holland Kelet-Indiai Társaság térképészei nevezték el Új-Zélandnak, Hollandia egyik tengerparti tartománya alapján. A maorik az első találkozást követően még több mint egy évszázadon keresztül zavartalanul birtokolhatták az ő Aotearoájukat.
1769 októberében Cook kapitány Endeavour nevű hajója kikötött Új-Zéland Északi-szigetének partjainál, birtokba vette a szigetet, körülhajózta, felfedezte a két sziget közötti tengeri átjárót. Vérontás ekkor nem történt. A maorikról való első hiteles feljegyzéseket Cook kapitány naplójából ismerhetjük.
Cook kapitány távozása után francia expedíciók szállták meg a szigeteket, folyamatossá váltak az összecsapások, az őslakosság mészárlása. A sziget európaiak által való felfedezését követően megindult a haszonszerző expedíciók sora: fókavadászok, bálnavadászok, szökött fegyencek, matrózok, csavargók kényszerítették lőfegyvereik segítségével szolgaságba a maoriakat. Nemcsak a fegyverek és az öldöklés, hanem a behozott fertőző betegségek is megtizedelték a maori lakosságot.
A kisemmizett, folyamatos támadásoknak és harcoknak kitett őslakosság függetlenségét 1840. február 6-án a Waitangi Egyezmény pecsételte meg. William Hobson kapitány a brit Korona nevében 512 maori törzsfőnök kézjegyével ellátva Új-Zéland teljes földterületét kisajátította. Az Egyezményt lefordították maori nyelvre is, máig vitatott, hogy azonos volt-e a két szerződés szövege. A Waitangi Egyezmény aláírásának napja nemzeti ünnepe Új-Zélandnak, amiben ma már a maorik is cselekvő résztvevők, még akkor is, ha a mai napig vitatják az Egyezmény tisztaságának körülményeit.
A maori törzsek mindenesetre egyik napról a másikra földönfutóvá váltak a saját földjükön, a büszke maori harcosok alávetett sorba süllyedtek. Az Egyezmény megkötése után hamarosan telekspekulánsok lepték el a területet, városokat, településeket építettek. Az európaiak birtokba vették a maorik földjét.
A maorik háborúba kezdtek az angol telepesek ellen (1843-47 és 1860-70 között), de ez kevés sikerrel és sok áldozattal járt. A maorik a sikertelen harcokat követően 1892-ben behódoltak az angoloknak. A véres csaták, a betegségek, járványok, éhínség, kilátástalanság felőrölte az ellenállásukat. Ekkor lélekszámuk minden addigit alulmúlóan alacsony volt már, mindössze 42 000 főből állt az őslakosság. (Bodrogi 1965)
A maorik élethelyzetében a lassú javulás a 20. század hajnalán kezdődött. 1902-ben Új-Zéland brit domínium lett, a kormányok komoly figyelmet fordítottak az itt élő lakosok, pakehák (maori nyelven: idegen - a maorik az európaiakat és az Új-Zélandon élő fehéreket hívják így) és maorik szociális és egészségügyi helyzetének javítására. A gazdaság fellendülésének köszönhetően a maorik életkörülményei is fokozatos javulásnak indultak.
A két világháborúban Nagy-Britannia oldalán harcolt Új-Zéland. 1931-ben a westminsteri statutum független állammá nyilvánította és ezzel a Brit Nemzetközösség egyenrangú tagja lett. 1945-ben az ENSZ alapítói között is ott volt Új-Zéland. Az 1892-ben felmért demográfiai mélypont lassú javulásnak indult a maoriknál. Az 1976. évi népszámláláson elérték az európaiak Aotearoa földjére lépése előtti lélekszámukat, újból negyedmilliónyian voltak, az összlakosság 8%-át képezték. (Balázs 1982)
Ehhez a lassú fejlődéshez a kormányzatok szociális és életszínvonal javító intézkedései mellett, amelyek természetesen a maori lakosságra is kedvezően hatottak, az 1900-as években meginduló maori függetlenségi mozgalmak is hozzájárultak. Az erős szakszervezeti mozgalmaknak köszönhetően ingyenes és kötelező lett az oktatás, ingyenes lett az orvosi ellátás, bevezették a nyugdíj- és családi pótlék rendszert. Napjainkra Új-Zélandot a bolygó egyik legegészségesebb országaként tartják számon.
A 20. század fordulóján megalakult a maori párt és Sir Apirana Ngata fellépésével az 1900-as évektől egy széleskörű megújulási folyamat indult meg. A maorik a parlamentbe is küldhettek képviselőket, az 1970-es évek végére a parlamentben 4 maori volt (Balázs 1982), 2004-ben már 16 képviselőt számláltak.(www. teara.govt)
Ahhoz, hogy a maorik a kormány általi jóvátételhez jussanak elkobzott földjeik miatt, hosszú út vezetett. A korábban harcos, vérengző nép a tiltakozásnak és jogaik érvényesítésének más módját választotta. Az 1960-as évektől sorra alakultak a városi tiltakozó mozgalmak. Az egyik legjelentősebb megmozdulásuk 1975-ben volt, amikor több ezer maori végigvonult az országon a Wellingtonban lévő Parlament épületéig, tiltakozva a földek elidegenítése ellen. A tiltakozást Whina Cooper vezette. Ebben az évben alakult meg a Waitangi Tribunal, amely az Egyezmény megsértése miatt kialakult jogtalanságok ellen bírósági pereket indított, tiltakozó megmozdulásokat, tüntetéseket szervezett.
Újabb jelentős maori megmozdulás 1977-78-ban történt, amikor a Ngati Whatua bástyát, az 1951-ben itt élő és onnan kitoloncolt maori törzs jogainak helyreállítása érdekében, elfoglalták. A bástyák megszállása 507 napig tartott. Békés tüntetések, tiltakozó megmozdulások voltak ezek. Nem a vérontást, a bosszút, hanem a jogok érvényesítésének korszerű útját választották.
Elérték, hogy a vitatott Waitangi Egyezmény után felülvizsgálták a maorik földtulajdonlási viszonyait. A visszakapott földterületek fölött a törzsi tanácsok rendelkeztek, az 1990-es években a kormány jelentős jóvátételt fizetett a maori törzseknek, a Déli-szigeten nagy területeket bocsátott rendelkezésükre. Mindez akkor is jelentős előrelépés volt, ha a földhöz való viszony már nem ugyanazt jelentette a maoriknak, mint az európaiak megérkezéséig.
A korábban teljesen a mezőgazdaságra épülő maori társadalom a 20. század folyamán jelentősen átrétegződött, életmódja gyökeresen megváltozott. Különösen a 2. világháborút követően a maorik tömegesen költöztek a városokba, korábbi földművelő életmódjukat maguk után hagyva. A népességnek csaknem 64%-a élt már városokban. Általában nagyfokú diverzitás jellemezte a maorikat, Ausztráliába 70 ezren vándoroltak ki, Nagy-Britanniába legalább 10 ezren. A Chatham-szigeten, ahol egykoron a maori harcosok leigázták a moavadászokat, 1933-ban halt meg az utolsó moiroi, napjainkban az összlakosság mindössze 650 fő, ennek a 60%-a maori.
A hagyományos törzsi kultúra megszűnt, helyette a 20. század második felében egy sajátos városi maori társadalom alakult ki. Hagyományos intézményeiket, a maraékat (központi tér) és whare runangákat (közösségi ház) felépítették, ápolták a törzsi hagyományokat, az ősök mítoszát, de a földhöz való viszonyuk már megváltozott.
A jelentős mértékű urbanizáció az ország nagyvárosaiba koncentrálta a maorikat. A törzsfőnökök és vallási vezetők helyett most már az urbanizált értelmiségé lett a meghatározó szerep a maori közösségen belül. Egészen megváltozott a maorik élete, de a hagyományokhoz és az ősök szelleméhez való ragaszkodásuk nem változott. A maori kultúrát, a maori népet ez az ősök iránti tisztelet tartja egységben a mai napig. Ez nemzedékről nemzedékre öröklődve életben tartja a hagyományaikhoz való ragaszkodást, az identitásuk alapját.
A maorik betagozódtak az új-zélandi társadalomba, folyamatos küzdelmet folytatnak elfogadásukért és megbecsülésükért. Balázs Dénes 1981-ben ezt jósolta: „Mivel egyre több a maori-pakeha vegyesházasság, az etnikai határok lassan elmosódnak. Sokan úgy vélik, hogy a 21. század elejére a maorik teljesen beolvadnak az európai eredetű közösségbe.” (Balázs 1982: 594) A jóslat nem vált be, a maorik létszáma az összlakosságon belül 2001-ben elérte a 15%-ot, és már nemcsak hazájukon belül, hanem világszerte egyre többen figyelnek fel Aotearoa őslakóira.
Az 1970-es évektől, részben a megindult polgárjogi mozgalmaknak köszönhetően, egy igazi maori reneszánsz bontakozott ki.
Az őslakók körében felértékelődött őseik hagyománya, de mindezekhez a hagyományokhoz a kor kihívásaira válaszul innovatív és kreatív módon viszonyultak. A maori törzsek kezében összpontosultak ismét bizonyos vagyontárgyak, eszközök, amelyeket ipari, üzleti, turisztikai és egyéb célokra felhasználva tovább gyarapítottak, az egykori harcos maori törzsek vállalkozókká váltak, akik hagyományaik megőrzését össze tudták egyeztetni a modernség és a piaci társadalom eszméivel.
A törzsek gondozásába került területeken halászattal, aqua park létesítésével, korszerű gazdálkodással foglalkoztak. Jelentős a turisztikai tevékenységük. 1995-ben Wanganui településen, ami már a 19. század közepétől az európaiak kezében volt, békés tüntetést szerveztek, a Mouton Gardens területét 79 napig elfoglalták, mely egy régi maori falu volt egykoron, és földjeit kisajátították az európai telepesek. Végül megegyeztek a kormánnyal: a föld továbbra is a Korona birtokában maradt ugyan, de a terület felett a maorik gyakorolhatták a felügyeletet.
Megalakult a Mouton Gardens Historic Reserve Board, amely Új-Zéland kulturális központjává tette ezt a területet. Művészek lakhelye lett, galériák, stúdiók sora épült ide, itt létesült a maori kézművesség hagyományait oktató iskola. Igazi pezsgő kulturális színtérré vált, amely turisztikai célpont természetjáróknak és a hagyományos kultúrák iránt érdeklődőknek egyaránt. Sorra alakultak az 1970-es évektől a maori nyelvű rádiók és televíziók, ma már több mint 20 maori nyelven sugárzó audiovizuális csatorna működik az országban.
A maori hagyományok és kultúra letéteményese, mint oly sok más kisebbségben élő népcsoport esetében, a nyelv. A maori nyelv, mint általában a polinéz nyelvek, nem ismeri az írást. Az európaiak megjelenése után vették át a latin betűs írást, amelynek révén megszervezték és rendszerbe foglalták nyelvük szabályait. Az első szótárakat, nyelvtani összefoglalókat, mítoszokat, hagyományokat az európaiak rögzítették. Az első átfogó szótárt 1844-ben a Williams család szerkesztette, és hosszú évtizedekig leszármazottaik foglalkoztak a maori szótárak kiadásával. (Balázs 1981)
A maori hagyományok, mítoszok, őskultuszok szájhagyományozódás alapján maradtak fenn az évszázadok alatt. Új-Zéland hivatalos nyelve az angol, majd 1987-ben a maori mozgalmaknak köszönhetően a maori is hivatalos nyelve lett az országnak. A nyelvtörvényben deklarálták, hogy az angol mellett hivatalos nyelvvé válik a maori, bíróságokon, törvényszékeken, hivatali ügyek intézéséhez teljes joggal használható. A nyelvtörvény rendelkezett a Maori Nyelvi Bizottság felállításáról is, melynek feladata a lexikonok, szótárak szerkesztése, a politikával való kapcsolattartás, a pénzügyi támogatása a nyelvvédő mozgalmaknak.
A maori nyelv ápolása legfőképp azért fontos szempont a maori kultúra őrzőinek, mert az angol nyelv világszerte tért nyert, és ez az országon belül is éreztette hatását. A maori lakosság teljessége beszéli az angolt, de mindössze negyede beszéli és használja a maori nyelvet. Különösen aggasztóak a gyerekek és fiatalok körében a nyelvtudás hiányosságai. Ennek ellensúlyozására indították el a Te Reo Alapot (reo jelentése: nyelv), amely elsősorban a fiatalok és a legkisebbek körében népszerűsíti és tanítja a maori nyelvet. A világ leglátványosabb nyelv újraélesztési programja a „nyelvi fészek”-óvodák (Kohanga Reo) létesítése, mára már 900 intézmény tartozik ebbe a programba.
Az általános iskolai képzésben is fontosnak tartják a maori nyelv oktatását és használatát, középiskolákban és az ország egyetemein is lehetőség van maori nyelven tanulni. A maori nyelv oktatásának a többségi társadalom ellenállása sokáig határt szabott, jelenleg az összlakosság 38% százaléka támogatja a maori nyelv kötelező oktatását az iskolákban.
Az oktatás a maori nyelv használatán túl is központi tényezője a maoriknak.
Az évszázadokon átívelő elnyomást követően a függetlenségüket és önrendelkezésüket visszanyert maorik jelentős lemaradásban vannak a modern kultúra és gondolkodásmód, tudásszint birtoklásában. Mindehhez nehezítő tényezőként közrejátszik, hogy a felemelkedésükhöz szükséges kultúra merőben más, mint az ő hagyományos kultúrájuk, s ennél fogva érthető lemaradásban vannak azon európai származású népességgel szemben, aki évszázadokra visszanyúlóan birtokolja a világszerte elismert tudásszintet.
Ma a világ tudása az európai fehér ember által felépített tudásra épül. Bármilyen csoport, népesség csak úgy tud érvényesülni a modern világban, ha ennek a tudásnak teljes körű birtokosává válik. Ez óhatatlanul hátrányt és lépéskényszert okoz a nem-európai kulturális hagyományokkal rendelkező népek körében, különösen akkor, ha épp az európai elnyomás évszázadai alatt kirekesztődtek ebből a tudásból.
A társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítésére hozták létre a Kaupapa Maori szervezetet, amely egy maori felzárkóztatási programba kezdett. A maori nyelv nem ismerte az írást, alapvetően egy szóbeli hagyományokra épülő társadalom, ezért még napjainkban is gondot okoz az írástudatlanság. A program célja, hogy a maori és pakeha népesség között az alárendeltségi viszonyt megszüntesse, a maori diákok tanulási eredményeit felzárkóztassa a többségi társadaloméhoz.
Elkezdtek egy olyan programot, amelyben a tanárokat és a diákokat is egymás elfogadására, segítésére, a szolidaritásra, az együttműködésre nevelik. A tanárokat tréningeken igyekeznek rávezetni, hogy a bennük élő előítéleteket felismerjék és leépítsék.
Ez a program a bevont iskolákban kitűnő eredménnyel járt, a tanár-diák viszony és a diákok egymás közötti együttműködése is sokkal mélyebb és őszintébb lett, amely csoportosan és egyénileg is az eredmények növelését hozta magával. Több tanuló fejezte be tanulmányait, jutott el a végbizonyítványig, csökkent az iskolakerülés és az egymással szembeni ellenségeskedés. Hátráltató tényező, mint oly sok más esetben, a személyi ellenállás a programmal szemben. Sok tanár nem hajlandó alávetni magát a tréningeknek, az iskolák körében nem lehet széleskörűen alkalmazni egyelőre ezt a módszert. Az Oktatási Minisztérium összefoglalójában kiemelte, hogy azok az iskolák kezelik legjobban az etnikai sokféleséget, melyek elismerik és támogatják a kulturális különbségeket.
A maorik a 19. század végi néhány tízezres kisemmizett és eltiport népcsoportból nagy utat tettek meg addig, hogy hivatalos nyelvként és elismert hagyományként tekintenek kultúrájukra. Az útnak azonban még nincs vége. A 21. században nagyon sok kihívás vár Új-Zéland őslakosaira.
Az urbanizáció hátrányos hatásai körükben is éreztetik hatásukat, jelentősen megnövekedett az elmúlt évtizedekben a civilizációs betegségek száma (diabetes, rák, szív- és érrendszeri betegségek). Bár az oktatásra kiemelten nagy súlyt fektetnek, de az évszázados lemaradást még nem tudták behozni, az írástudatlanok száma még mindig körükben a legmagasabb. Az alacsonyabb szintű iskolázottság miatt munkaviszonyaik, életkörülményeik is rosszabbak, mint a többségi társadalom tagjainak. A munkanélküliség, a rossz lakhatási körülmények, az alacsony életszínvonal őket fenyegeti a leginkább.
A nyelvük hivatalossá tétele, a kultúrájuk világszerte ismertté tétele ellenére is folyamatosan fenyegeti őket a kultúravesztés. Az új-zélandi társadalomban általánosan jelenlévő problémák fokozottan érintik a maori népességet.
Minden hátrányos társadalmi folyamatnak hamarabb válnak elszenvedőivé, mint a többségi társadalom tagjai. Az új-zélandi kormányok mindig nagy figyelmet fordítottak a népesség életszínvonalának emelésére. Az egészségügyi és szociális kampányok napjainkban is a társadalom működését veszélyeztető anomáliák kiküszöbölésére irányulnak. A dohányzás ellenes program már elkönyvelhet sikereket, az elmúlt évtizedekben statisztikailag is relevánsan csökkent a dohányosok száma. Ez a probléma természetesen a maorikat súlyosabban érintette, mint a többségi társadalmat, a dohányosok száma ma is jóval nagyobb a maorik körében.
Korántsem megoldott probléma az alkoholizmus, amely szintén össztársadalmi szinten jelentkezik, melyre a civil szervezetek és a kormányzat is igyekszik átfogó megoldást találni. Teszik mindezt úgy, hogy az Északi-sziget bizonyos területein virágzó borászatok alakultak ki, amelynek jelentős turisztikai és export vonzata is van, ennek fényében a kormányzati alkoholizmusellenes kampányok nem az absztinenciát, hanem a mértéktartó alkoholfogyasztást szorgalmazzák, egyensúlyozva a társadalom egészségügyi-szociális és piacgazdasági szempontjai között.
Ugyancsak megoldandó és mélyreható társadalmi problémákat rejt magában a családon belüli erőszak. Ez szintén fokozottan érvényes a maori népességre. Okait elsősorban a társadalmi hátrányokból fakadó kilátástalansággal lehet magyarázni, hiszen a munkanélküliség, az érvényesülésnek a többségi társadalomhoz képest szűkre szabott határai pszichés-szociális deformálódást is okozhatnak egy közösségen belül.
A kormányzat elindította a „Violence is not OK” kampányt, amelyben a nők, gyerekek elleni otthoni erőszakot próbálják megfékezni. Mindezek a problémák természetesen nem kizárólag a maorik problémái. Az egész társadalom körében érvényes és megoldandó helyzeteket vet fel. A maorik azonban mégis inkább ki vannak téve a társadalmi hátrányoknak és az ebből fakadó anomáliáknak.
Ennek ellenére a maorik reneszánsza olyan mértékig növelte a társadalmi presztízsüket, ami jó alapot szolgáltat a továbblépésre. A maorik a túléléshez és a fejlődéshez szükséges legfontosabb tulajdonságokkal rendelkeznek: képesek változtatni, minden hagyománytiszteletük és őskultuszuk ellenére nyitottak az újra, teszik mindezt kreatívan és innovatívan.
A maorik mindig kiváló hajósok voltak, úgy tűnik, a modern társadalomban való létezésüket is navigálni tudják. Elsősorban hagyományaikra támaszkodva s ezt a modern eszközökkel, technikákkal ötvözve, mindig újat és érvényeset tudnak mondani a világnak. Őseik hagyományos faragásait, mítoszait a modern művészetekkel ötvözik, mint Cliff Whiting munkái, aki világszerte elismert kortárs maori művész, vagy Vernon Brown építész, aki a maori építészeti stílust ötvözi a modern formákkal, vagy Kohai Grace tervező, aki a maori viseletet korszerű anyagokkal és technikákkal újítja meg.
A maoritanga „magába foglalja mindazokat az ismereteket, melyek az őslakók nyelvére, irodalmára, mítoszaira és mondáira, művészetére, egyszóval, ami a maori kultúrára vonatkozik.” (Balázs 1981: 610) A maoritanga átadását és megismertetését fontosnak tartja a maori társadalom, ápolását és fejlesztve megőrzését minden nemzedék feladatának tartja, s azon munkálkodik, hogy majdan a felnövekvő nemzedék is ugyanezt tegye.
A Tamaki Tours egy teljes mértékben maori vállalkozás, amely a hagyományos maori kultúra megtartását a turisztikával és a piaci szemlélettel ötvözi. Hasonlóan turisztikai célú vállalkozás a maorik kezében a legendás hajóépítési tudományukat reprezentáló, hagyományos eszközökkel és anyagból készített, Te Aurere óceánjáró hajó, mely 800 éves navigációs technikákkal vitorlázik Új-Zéland és a Cook-szigetek valamint Tahiti között.
"Ka mate, ka mate/ Ka ora' Ka ora'/ Ka mate, ka mate/ Ka ora' Ka ora' Tēnei te tangata pūhuruhuru Nāna i tiki mai whakawhiti te rā Upane... Upane/ Upane Kaupane". A mottóban egy régi maori haka szövege olvasható, amelyet a modern kor emelt a világismertség tetejére, hiszen az Új-Zélandon nemzeti sportnak számító rögbi válogatott, a híres All Blacks csapat hosszú évtizedek óta minden meccs előtt egy ősi maori hagyományt felelevenítő hakával rettenti el ellenfeleit és egyben trenírozza lelkileg harcképessé önmagát.
Az európai népek terjeszkedését megelőzően az ausztronéz a világ legelterjedtebb nyelvcsaládja volt. A maláj-polinéz ág nyelvei nagy számuk ellenére is jelentős hasonlóságokat mutatnak mind a mai napig, az elkülönülésre, a végleges szétválásra ez a néhány ezer év még nem bizonyult elegendőnek. Ezért Cook kapitány, amikor elérte Új-Zéland partjait 1769-ben, meglepve tapasztalta, hogy a Tajvanról hozott tolmácsa tökéletesen megértette a maorik nyelvét. (Balázs 1981)
Új-Zéland földrajzilag a Föld legelszigeteltebb területe, a Csendes-Óceán délnyugati részén, Ausztráliától mintegy 2000 km-re fekszik. A földtörténeti korban szakadt el a szárazföldtől, amely elszigetelt fejlődését eredményezte. Két szigetből áll, a kettő között a Cook-szoros található.
Az északi és a déli sziget földrajzilag, domborzatilag és éghajlatilag is különbséget mutat. A déli rész hegyvidékei hidegebb, gazdálkodásra kevésbé alkalmas domborzattal és éghajlattal bírnak, az északi területeken azonban a mérsékelt égövi klíma és a talaj adottságai a mezőgazdasági termelésnek is teret biztosítanak.
Közigazgatásilag Új-Zélandhoz tartozik még számos kisebb-nagyobb sziget, mint pl. a Chatham-szigetek, Cook-szigetek, Stewart-sziget. Éghajlata a szubtrópusitól a mérsékelt égövön át az óceáni és hegyvidéki klímáig mindent magában foglal. Földrajzi elszigeteltsége és változatos éghajlati viszonyai miatt a Föld egyik legváltozatosabb és legkülönlegesebb flóráját és faunáját foglalja magában. Esőerdők, fjordok, homokos tengerpart, sivatag, vulkán, gejzír és zöldellő lombos erdők változatos kavalkádja található meg egyetlen országon belül.
Itt található meg a Földön egyedülállóan az ezüst páfrány (az új-zélandiak egyik nemzeti jelképe) és a kauri fenyő, amelyből hajóikat építették a maorik. Őshonos emlősállat nem élt a szigeten, madarak és hüllők népesítették be.
A legelső megtelepült nép a moiroik voltak, akik a jellegzetes nagy testű futómadár, a moa vadászata alapján kapták a moavadász elnevezést is. A moa túlzott vadászata miatt hamar kipusztult. Ha úgy vesszük, Új-Zéland területén az első áldozata volt az ember uralmának. Jellegzetes és csak Új-Zélandon megtalálható sajátos madárfaj a kivi, amelyet az új-zélandiak szintén nemzeti jelképükként tartják számon. Mindazonáltal az átgondolatlan ökológiai behatások következtében kihalófélben lévő faj ma már a kivi is, szigorúan védett állatnak számít.
A megelőző évszázadok oktalan vadászatainak és erdőirtásainak következtében visszafordíthatatlan folyamatok indultak meg az ökológiai környezetben, és a mai új-zélandi gazdálkodásban már jelentős szerepet játszik az ökotudatosság, a környezet- és természetvédelem. A ma élő új-zélandiak már gondos gazdái természeti környezetüknek, a világ talán leginkább természetvédő nemzete.
Jelentősen támaszkodnak a „zöld áramra”, amelyhez a gejzírekre épült geotermikus erőművek, a nagy árú folyóvizek és a szélparkok biztosítják az energiát. Természetvédelmi területeiket, a világon egyedülálló flórát és faunát komoly intézkedésekkel védik.
Ez a természettel való összhang a maorik hitvilágában és életfelfogásában is benne volt, őrzik a mítoszaik is. ”Ej, hát ti vagytok azok, akik nem hagyják, hogy kenut faragjak ebből a fából? A tetten ért szellemlény dühösen nézett rá. „Ki adott neked engedélyt arra, hogy kidöntsd ezt a fát? Ki engedte meg neked, hogy megöld az erdőt?” Rata e szavak hallatán elgondolkodott, és mélyen elszégyellte magát. Eleresztette a szellemlényt, és lehajtott fejjel, összezavarodva állt. „Eredj vissza a faludba, Rata – mondta az eleresztett lény. - Térj vissza, majd mi készítünk neked egy kenut!” A harcos töprengés nélkül engedelmeskedett. Az erdei lények munkához láttak: kiválasztottak egy megfelelő fát, amin senki sem lakott, és kifaragtak belőle egy csodálatos kenut. Amikor elkészültek, a madarak odaszálltak Ratához és tudatták vele, hogy elviheti az ajándékot.” (Grey 2007: 31-32)
A ma élő új-zélandiak - csakúgy mint a maori ősök - ha nem is a szellemlények parancsának engedelmeskedve, de példaadó módon védik természeti kincseiket.
Erre a különlegesen sokszínű, egyedi fejlődésű szigetre érkeztek a 10. századtól nagyobb számban a polinéz nyelvcsaládba tartozó csoportok. Az első csoportok a Déli-szigeten és a Chatham-szigeten szálltak partra. Az itteni klíma jóval hidegebb volt a csendes-óceáni szigetekről jötteknek, kénytelenek voltak alkalmazkodni a megváltozott életkörülményekhez. Mezőgazdasági termesztésre alkalmatlan volt a terület, ezért vadászó-gyűjtögető életmódra rendezkedtek be. A területen ekkor még bőséggel található moa populáció irtása volt élelmezésük fő összetevője, ezért néhány évszázad alatt teljesen kipusztult.
A moavadászok lassú gyarapodásnak indultak, még ha a vadászó-gyűjtögető életmód nem is biztosított számukra akkora lehetőséget a növekedésre, mint a mezőgazdasági termelés. Az 1250-es években már népes településeik voltak, hozzávetőleges adatok szerint 10 000 ember élhetett a szigeten. (Balázs 1982)
A moaállomány megritkulása miatt a hiányzó táplálékot az „égetéses” vadászattal szerezték be, vagyis az erdőket felgyújtották, hogy a menekülő vadakat könnyebben elejthessék. A Déli-szigeten különösen nagy, máig ható pusztítást okozott ez az erdőtakaróban. Eszközeik alapján következtethető, hogy a csiszolt kőkorszak szintjén állt a kultúrájuk és legjártasabbak a hajókészítésben voltak. A 14. század közepére azonban az állatállomány olyannyira kipusztult, hogy a moavadászok helyzete válságosra fordult.
Ekkoriban érkezett Új-Zéland földjére a polinéz népcsoportoknak egy újabb hulláma, akik rokonai voltak a már évszázadok óta itt élő moavadászoknak. Ez az újabb nép, aki Új-Zéland földjére lépett, a maori volt.
Délkelet-Ázsiából származtak, innen indultak a Csendes-óceán meghódítására és az évszázadok alatt jól épített hajóikkal lassan benépesítették a Pacifikum szigeteit. A maori mítoszok ezt a 14. század közepi tömeges letelepülést a szigeten a „nagy flotta” történetével magyarázzák.
„Így érkezett meg arra a szigetre, amelyen addig még soha, egyetlen ember sem járt. A helyet a szinte állandóan fölötte lebegő felhőről Aotearoának, vagyis a Hosszú Fehér Felhő Földjének nevezte el. (…) Hosszú ideig élt így, egyedül ezen a szigeten. Amikor már úgy érezte, nem bírja elviselni a magányt, úgy döntött, visszatér Hawaikire, és elmondja a békére vágyó törzseknek, milyen csodálatos helyet talált. Amikor megérkezett Hawaikire, egy pusztuló országot talált: a korábban békésen élő törzsek véres háborút folytattak a mohó Hine-tu-a-hoanga ellen, de egymás ellen is. Az emberek veszett állattá válva gyilkolták egymást, bár a legtöbben már nem emlékeztek arra, hogy milyen régi vagy új sérelmet akarnak vérrel lemosni. Szerencsére nem mindenki vált eszelőssé, még mindig akadtak olyanok, akik nem vágytak se hatalomra, se kincsre, se bosszúra, csupán nyugodt életre. Nekik éppen kapóra jött az, amit a visszatérő Ngahuétól hallottak az általa felfedezett szigetekről.” (Grey 2007: 60-61)
Az érkező maorik az Északi-szigeten telepedtek meg főként, aminek mérsékelt éghajlati viszonyai és talajadottságai kedvezőek voltak a mezőgazdasági termeléshez. A maorik ázsiai eredetű növényeket hoztak magukkal, édesburgonyát (kumara), tarót és yamot. A maorikkal érkezett az Ázsia-szerte fontos kutya, disznó és baromfi is. A klimatikus viszonyok azonban csak a kutya meghonosodását tették lehetővé.
Bár a maorik sem álltak a csiszolt kőkorszak szintje fölött, de jóval szervezettebb társadalomban éltek, majd a mezőgazdasági termelésnek köszönhetően vagyon felhalmozásra is lehetőségük volt. A maorik véres és kegyetlen háborúkban leigázták az egykori moavadászok csoportjait. „Birtokot szereztünk... szokásainknak megfelelően, és mindenkit elfogtunk. Senki nem menekült meg. (…) A szokásaink szerint cselekedtünk.” (Diamond 1997. 2000: 51-52) A maorik harcias és küzdő nép volt, területet szerzett a csendes-óceáni szigetvilágban vándorló polinézek között, és ezen az elszigetelt földrajzi területen önálló fejlődésnek indult.
A folyamatos háborúskodás a későbbiekben is meghatározó volt a maori törzsek életében. Egyre szaporodó és növekvő méretű falvakban éltek, a földéhség állandó csatározásokhoz vezette a szomszédos törzseket.
A falvaikat (pa) erődítették, némely erődfaluban több ezer ember is élt. A falu központjában egy tér volt (marae), itt állt a díszes faragványokkal ellátott közösségi ház (whare runanga). A 18. század második felében valószínűsíthetően negyedmilliónyi volt a maori népesség. (Balázs 1982). Jól szervezett, erős irányítás alatt álló, földművelésre alapuló virágzó települések voltak.
Az európai felfedezések a 17. században a Csendes-óceán szigetvilágát is elérték. Új-Zéland első európai megpillantója a holland Abel Tasman, akinek küldetése az Indiából Dél-Amerikába vezető út megtalálása volt. 1642-ben a Déli-szigeteken kötött ki, ahol először találkozott a maori törzsekkel európai ember.
A megtalált új szigetet a Holland Kelet-Indiai Társaság térképészei nevezték el Új-Zélandnak, Hollandia egyik tengerparti tartománya alapján. A maorik az első találkozást követően még több mint egy évszázadon keresztül zavartalanul birtokolhatták az ő Aotearoájukat.
1769 októberében Cook kapitány Endeavour nevű hajója kikötött Új-Zéland Északi-szigetének partjainál, birtokba vette a szigetet, körülhajózta, felfedezte a két sziget közötti tengeri átjárót. Vérontás ekkor nem történt. A maorikról való első hiteles feljegyzéseket Cook kapitány naplójából ismerhetjük.
Cook kapitány távozása után francia expedíciók szállták meg a szigeteket, folyamatossá váltak az összecsapások, az őslakosság mészárlása. A sziget európaiak által való felfedezését követően megindult a haszonszerző expedíciók sora: fókavadászok, bálnavadászok, szökött fegyencek, matrózok, csavargók kényszerítették lőfegyvereik segítségével szolgaságba a maoriakat. Nemcsak a fegyverek és az öldöklés, hanem a behozott fertőző betegségek is megtizedelték a maori lakosságot.
A kisemmizett, folyamatos támadásoknak és harcoknak kitett őslakosság függetlenségét 1840. február 6-án a Waitangi Egyezmény pecsételte meg. William Hobson kapitány a brit Korona nevében 512 maori törzsfőnök kézjegyével ellátva Új-Zéland teljes földterületét kisajátította. Az Egyezményt lefordították maori nyelvre is, máig vitatott, hogy azonos volt-e a két szerződés szövege. A Waitangi Egyezmény aláírásának napja nemzeti ünnepe Új-Zélandnak, amiben ma már a maorik is cselekvő résztvevők, még akkor is, ha a mai napig vitatják az Egyezmény tisztaságának körülményeit.
A maori törzsek mindenesetre egyik napról a másikra földönfutóvá váltak a saját földjükön, a büszke maori harcosok alávetett sorba süllyedtek. Az Egyezmény megkötése után hamarosan telekspekulánsok lepték el a területet, városokat, településeket építettek. Az európaiak birtokba vették a maorik földjét.
A maorik háborúba kezdtek az angol telepesek ellen (1843-47 és 1860-70 között), de ez kevés sikerrel és sok áldozattal járt. A maorik a sikertelen harcokat követően 1892-ben behódoltak az angoloknak. A véres csaták, a betegségek, járványok, éhínség, kilátástalanság felőrölte az ellenállásukat. Ekkor lélekszámuk minden addigit alulmúlóan alacsony volt már, mindössze 42 000 főből állt az őslakosság. (Bodrogi 1965)
A maorik élethelyzetében a lassú javulás a 20. század hajnalán kezdődött. 1902-ben Új-Zéland brit domínium lett, a kormányok komoly figyelmet fordítottak az itt élő lakosok, pakehák (maori nyelven: idegen - a maorik az európaiakat és az Új-Zélandon élő fehéreket hívják így) és maorik szociális és egészségügyi helyzetének javítására. A gazdaság fellendülésének köszönhetően a maorik életkörülményei is fokozatos javulásnak indultak.
A két világháborúban Nagy-Britannia oldalán harcolt Új-Zéland. 1931-ben a westminsteri statutum független állammá nyilvánította és ezzel a Brit Nemzetközösség egyenrangú tagja lett. 1945-ben az ENSZ alapítói között is ott volt Új-Zéland. Az 1892-ben felmért demográfiai mélypont lassú javulásnak indult a maoriknál. Az 1976. évi népszámláláson elérték az európaiak Aotearoa földjére lépése előtti lélekszámukat, újból negyedmilliónyian voltak, az összlakosság 8%-át képezték. (Balázs 1982)
Ehhez a lassú fejlődéshez a kormányzatok szociális és életszínvonal javító intézkedései mellett, amelyek természetesen a maori lakosságra is kedvezően hatottak, az 1900-as években meginduló maori függetlenségi mozgalmak is hozzájárultak. Az erős szakszervezeti mozgalmaknak köszönhetően ingyenes és kötelező lett az oktatás, ingyenes lett az orvosi ellátás, bevezették a nyugdíj- és családi pótlék rendszert. Napjainkra Új-Zélandot a bolygó egyik legegészségesebb országaként tartják számon.
A 20. század fordulóján megalakult a maori párt és Sir Apirana Ngata fellépésével az 1900-as évektől egy széleskörű megújulási folyamat indult meg. A maorik a parlamentbe is küldhettek képviselőket, az 1970-es évek végére a parlamentben 4 maori volt (Balázs 1982), 2004-ben már 16 képviselőt számláltak.(www. teara.govt)
Ahhoz, hogy a maorik a kormány általi jóvátételhez jussanak elkobzott földjeik miatt, hosszú út vezetett. A korábban harcos, vérengző nép a tiltakozásnak és jogaik érvényesítésének más módját választotta. Az 1960-as évektől sorra alakultak a városi tiltakozó mozgalmak. Az egyik legjelentősebb megmozdulásuk 1975-ben volt, amikor több ezer maori végigvonult az országon a Wellingtonban lévő Parlament épületéig, tiltakozva a földek elidegenítése ellen. A tiltakozást Whina Cooper vezette. Ebben az évben alakult meg a Waitangi Tribunal, amely az Egyezmény megsértése miatt kialakult jogtalanságok ellen bírósági pereket indított, tiltakozó megmozdulásokat, tüntetéseket szervezett.
Elérték, hogy a vitatott Waitangi Egyezmény után felülvizsgálták a maorik földtulajdonlási viszonyait. A visszakapott földterületek fölött a törzsi tanácsok rendelkeztek, az 1990-es években a kormány jelentős jóvátételt fizetett a maori törzseknek, a Déli-szigeten nagy területeket bocsátott rendelkezésükre. Mindez akkor is jelentős előrelépés volt, ha a földhöz való viszony már nem ugyanazt jelentette a maoriknak, mint az európaiak megérkezéséig.
A korábban teljesen a mezőgazdaságra épülő maori társadalom a 20. század folyamán jelentősen átrétegződött, életmódja gyökeresen megváltozott. Különösen a 2. világháborút követően a maorik tömegesen költöztek a városokba, korábbi földművelő életmódjukat maguk után hagyva. A népességnek csaknem 64%-a élt már városokban. Általában nagyfokú diverzitás jellemezte a maorikat, Ausztráliába 70 ezren vándoroltak ki, Nagy-Britanniába legalább 10 ezren. A Chatham-szigeten, ahol egykoron a maori harcosok leigázták a moavadászokat, 1933-ban halt meg az utolsó moiroi, napjainkban az összlakosság mindössze 650 fő, ennek a 60%-a maori.
A hagyományos törzsi kultúra megszűnt, helyette a 20. század második felében egy sajátos városi maori társadalom alakult ki. Hagyományos intézményeiket, a maraékat (központi tér) és whare runangákat (közösségi ház) felépítették, ápolták a törzsi hagyományokat, az ősök mítoszát, de a földhöz való viszonyuk már megváltozott.
A jelentős mértékű urbanizáció az ország nagyvárosaiba koncentrálta a maorikat. A törzsfőnökök és vallási vezetők helyett most már az urbanizált értelmiségé lett a meghatározó szerep a maori közösségen belül. Egészen megváltozott a maorik élete, de a hagyományokhoz és az ősök szelleméhez való ragaszkodásuk nem változott. A maori kultúrát, a maori népet ez az ősök iránti tisztelet tartja egységben a mai napig. Ez nemzedékről nemzedékre öröklődve életben tartja a hagyományaikhoz való ragaszkodást, az identitásuk alapját.
A maorik betagozódtak az új-zélandi társadalomba, folyamatos küzdelmet folytatnak elfogadásukért és megbecsülésükért. Balázs Dénes 1981-ben ezt jósolta: „Mivel egyre több a maori-pakeha vegyesházasság, az etnikai határok lassan elmosódnak. Sokan úgy vélik, hogy a 21. század elejére a maorik teljesen beolvadnak az európai eredetű közösségbe.” (Balázs 1982: 594) A jóslat nem vált be, a maorik létszáma az összlakosságon belül 2001-ben elérte a 15%-ot, és már nemcsak hazájukon belül, hanem világszerte egyre többen figyelnek fel Aotearoa őslakóira.
Az 1970-es évektől, részben a megindult polgárjogi mozgalmaknak köszönhetően, egy igazi maori reneszánsz bontakozott ki.
A törzsek gondozásába került területeken halászattal, aqua park létesítésével, korszerű gazdálkodással foglalkoztak. Jelentős a turisztikai tevékenységük. 1995-ben Wanganui településen, ami már a 19. század közepétől az európaiak kezében volt, békés tüntetést szerveztek, a Mouton Gardens területét 79 napig elfoglalták, mely egy régi maori falu volt egykoron, és földjeit kisajátították az európai telepesek. Végül megegyeztek a kormánnyal: a föld továbbra is a Korona birtokában maradt ugyan, de a terület felett a maorik gyakorolhatták a felügyeletet.
Megalakult a Mouton Gardens Historic Reserve Board, amely Új-Zéland kulturális központjává tette ezt a területet. Művészek lakhelye lett, galériák, stúdiók sora épült ide, itt létesült a maori kézművesség hagyományait oktató iskola. Igazi pezsgő kulturális színtérré vált, amely turisztikai célpont természetjáróknak és a hagyományos kultúrák iránt érdeklődőknek egyaránt. Sorra alakultak az 1970-es évektől a maori nyelvű rádiók és televíziók, ma már több mint 20 maori nyelven sugárzó audiovizuális csatorna működik az országban.
A maori hagyományok és kultúra letéteményese, mint oly sok más kisebbségben élő népcsoport esetében, a nyelv. A maori nyelv, mint általában a polinéz nyelvek, nem ismeri az írást. Az európaiak megjelenése után vették át a latin betűs írást, amelynek révén megszervezték és rendszerbe foglalták nyelvük szabályait. Az első szótárakat, nyelvtani összefoglalókat, mítoszokat, hagyományokat az európaiak rögzítették. Az első átfogó szótárt 1844-ben a Williams család szerkesztette, és hosszú évtizedekig leszármazottaik foglalkoztak a maori szótárak kiadásával. (Balázs 1981)
A maori hagyományok, mítoszok, őskultuszok szájhagyományozódás alapján maradtak fenn az évszázadok alatt. Új-Zéland hivatalos nyelve az angol, majd 1987-ben a maori mozgalmaknak köszönhetően a maori is hivatalos nyelve lett az országnak. A nyelvtörvényben deklarálták, hogy az angol mellett hivatalos nyelvvé válik a maori, bíróságokon, törvényszékeken, hivatali ügyek intézéséhez teljes joggal használható. A nyelvtörvény rendelkezett a Maori Nyelvi Bizottság felállításáról is, melynek feladata a lexikonok, szótárak szerkesztése, a politikával való kapcsolattartás, a pénzügyi támogatása a nyelvvédő mozgalmaknak.
A maori nyelv ápolása legfőképp azért fontos szempont a maori kultúra őrzőinek, mert az angol nyelv világszerte tért nyert, és ez az országon belül is éreztette hatását. A maori lakosság teljessége beszéli az angolt, de mindössze negyede beszéli és használja a maori nyelvet. Különösen aggasztóak a gyerekek és fiatalok körében a nyelvtudás hiányosságai. Ennek ellensúlyozására indították el a Te Reo Alapot (reo jelentése: nyelv), amely elsősorban a fiatalok és a legkisebbek körében népszerűsíti és tanítja a maori nyelvet. A világ leglátványosabb nyelv újraélesztési programja a „nyelvi fészek”-óvodák (Kohanga Reo) létesítése, mára már 900 intézmény tartozik ebbe a programba.
Az évszázadokon átívelő elnyomást követően a függetlenségüket és önrendelkezésüket visszanyert maorik jelentős lemaradásban vannak a modern kultúra és gondolkodásmód, tudásszint birtoklásában. Mindehhez nehezítő tényezőként közrejátszik, hogy a felemelkedésükhöz szükséges kultúra merőben más, mint az ő hagyományos kultúrájuk, s ennél fogva érthető lemaradásban vannak azon európai származású népességgel szemben, aki évszázadokra visszanyúlóan birtokolja a világszerte elismert tudásszintet.
Ma a világ tudása az európai fehér ember által felépített tudásra épül. Bármilyen csoport, népesség csak úgy tud érvényesülni a modern világban, ha ennek a tudásnak teljes körű birtokosává válik. Ez óhatatlanul hátrányt és lépéskényszert okoz a nem-európai kulturális hagyományokkal rendelkező népek körében, különösen akkor, ha épp az európai elnyomás évszázadai alatt kirekesztődtek ebből a tudásból.
A társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítésére hozták létre a Kaupapa Maori szervezetet, amely egy maori felzárkóztatási programba kezdett. A maori nyelv nem ismerte az írást, alapvetően egy szóbeli hagyományokra épülő társadalom, ezért még napjainkban is gondot okoz az írástudatlanság. A program célja, hogy a maori és pakeha népesség között az alárendeltségi viszonyt megszüntesse, a maori diákok tanulási eredményeit felzárkóztassa a többségi társadaloméhoz.
Elkezdtek egy olyan programot, amelyben a tanárokat és a diákokat is egymás elfogadására, segítésére, a szolidaritásra, az együttműködésre nevelik. A tanárokat tréningeken igyekeznek rávezetni, hogy a bennük élő előítéleteket felismerjék és leépítsék.
Ez a program a bevont iskolákban kitűnő eredménnyel járt, a tanár-diák viszony és a diákok egymás közötti együttműködése is sokkal mélyebb és őszintébb lett, amely csoportosan és egyénileg is az eredmények növelését hozta magával. Több tanuló fejezte be tanulmányait, jutott el a végbizonyítványig, csökkent az iskolakerülés és az egymással szembeni ellenségeskedés. Hátráltató tényező, mint oly sok más esetben, a személyi ellenállás a programmal szemben. Sok tanár nem hajlandó alávetni magát a tréningeknek, az iskolák körében nem lehet széleskörűen alkalmazni egyelőre ezt a módszert. Az Oktatási Minisztérium összefoglalójában kiemelte, hogy azok az iskolák kezelik legjobban az etnikai sokféleséget, melyek elismerik és támogatják a kulturális különbségeket.
A maorik a 19. század végi néhány tízezres kisemmizett és eltiport népcsoportból nagy utat tettek meg addig, hogy hivatalos nyelvként és elismert hagyományként tekintenek kultúrájukra. Az útnak azonban még nincs vége. A 21. században nagyon sok kihívás vár Új-Zéland őslakosaira.
Az urbanizáció hátrányos hatásai körükben is éreztetik hatásukat, jelentősen megnövekedett az elmúlt évtizedekben a civilizációs betegségek száma (diabetes, rák, szív- és érrendszeri betegségek). Bár az oktatásra kiemelten nagy súlyt fektetnek, de az évszázados lemaradást még nem tudták behozni, az írástudatlanok száma még mindig körükben a legmagasabb. Az alacsonyabb szintű iskolázottság miatt munkaviszonyaik, életkörülményeik is rosszabbak, mint a többségi társadalom tagjainak. A munkanélküliség, a rossz lakhatási körülmények, az alacsony életszínvonal őket fenyegeti a leginkább.
A nyelvük hivatalossá tétele, a kultúrájuk világszerte ismertté tétele ellenére is folyamatosan fenyegeti őket a kultúravesztés. Az új-zélandi társadalomban általánosan jelenlévő problémák fokozottan érintik a maori népességet.
Minden hátrányos társadalmi folyamatnak hamarabb válnak elszenvedőivé, mint a többségi társadalom tagjai. Az új-zélandi kormányok mindig nagy figyelmet fordítottak a népesség életszínvonalának emelésére. Az egészségügyi és szociális kampányok napjainkban is a társadalom működését veszélyeztető anomáliák kiküszöbölésére irányulnak. A dohányzás ellenes program már elkönyvelhet sikereket, az elmúlt évtizedekben statisztikailag is relevánsan csökkent a dohányosok száma. Ez a probléma természetesen a maorikat súlyosabban érintette, mint a többségi társadalmat, a dohányosok száma ma is jóval nagyobb a maorik körében.
A kormányzat elindította a „Violence is not OK” kampányt, amelyben a nők, gyerekek elleni otthoni erőszakot próbálják megfékezni. Mindezek a problémák természetesen nem kizárólag a maorik problémái. Az egész társadalom körében érvényes és megoldandó helyzeteket vet fel. A maorik azonban mégis inkább ki vannak téve a társadalmi hátrányoknak és az ebből fakadó anomáliáknak.
Ennek ellenére a maorik reneszánsza olyan mértékig növelte a társadalmi presztízsüket, ami jó alapot szolgáltat a továbblépésre. A maorik a túléléshez és a fejlődéshez szükséges legfontosabb tulajdonságokkal rendelkeznek: képesek változtatni, minden hagyománytiszteletük és őskultuszuk ellenére nyitottak az újra, teszik mindezt kreatívan és innovatívan.A maorik mindig kiváló hajósok voltak, úgy tűnik, a modern társadalomban való létezésüket is navigálni tudják. Elsősorban hagyományaikra támaszkodva s ezt a modern eszközökkel, technikákkal ötvözve, mindig újat és érvényeset tudnak mondani a világnak. Őseik hagyományos faragásait, mítoszait a modern művészetekkel ötvözik, mint Cliff Whiting munkái, aki világszerte elismert kortárs maori művész, vagy Vernon Brown építész, aki a maori építészeti stílust ötvözi a modern formákkal, vagy Kohai Grace tervező, aki a maori viseletet korszerű anyagokkal és technikákkal újítja meg.
A maoritanga „magába foglalja mindazokat az ismereteket, melyek az őslakók nyelvére, irodalmára, mítoszaira és mondáira, művészetére, egyszóval, ami a maori kultúrára vonatkozik.” (Balázs 1981: 610) A maoritanga átadását és megismertetését fontosnak tartja a maori társadalom, ápolását és fejlesztve megőrzését minden nemzedék feladatának tartja, s azon munkálkodik, hogy majdan a felnövekvő nemzedék is ugyanezt tegye.
A Tamaki Tours egy teljes mértékben maori vállalkozás, amely a hagyományos maori kultúra megtartását a turisztikával és a piaci szemlélettel ötvözi. Hasonlóan turisztikai célú vállalkozás a maorik kezében a legendás hajóépítési tudományukat reprezentáló, hagyományos eszközökkel és anyagból készített, Te Aurere óceánjáró hajó, mely 800 éves navigációs technikákkal vitorlázik Új-Zéland és a Cook-szigetek valamint Tahiti között.
Ugyancsak fontos intézmény az Ohinemutu nevű maori faluban Whaharewarewa, az Új-Zélandi Maori Művészeti és Kézműipari Intézet, ahol a felnövekvő nemzedéknek tanítják a jellegzetes maori fafaragás technikáját, mintázatait.
A mítoszok különleges helyet foglalnak el a maori kultúrában. Összetartó és meghatározó erőt jelentettek az évszázadok alatt, majd az európaiak – és az írásbeliség - megjelenésével a világ számára is hozzáférhetővé váltak. Első hiteles feljegyzője Sir George Grey volt, aki katonaként 1845-ben járt a maorik földjén. Az általa kiadott mítosz gyűjtemény Londonban jelent meg 1853-ban. A maori nép nemzedékről nemzedékre továbbörökített történelmét foglalta össze, egészen az európaiak megjelenéséig. „Néhány évvel később idegenek érkeztek a szigetekre. Nagy hajókkal jöttek, a külsejük a tündérekre emlékeztetett, de azt állították, nem az égből, nem is a föld alól, hanem egy Európa nevű helyről származnak. A szigeteknek új nevet adtak, így lett a Hosszú Fehér Felhő Földjéből, Aotearoából – Új-Zéland.” (Grey 2007: 158-159)
Az utóbbi évek legnagyobb hatású maori hagyományra fókuszáló művészeti eseménye a Bálnalovas (While rider) című film volt 2002-ben. A rendező, Niki Caro és a főszereplő Keisha Castle-Hughes hamar utat talált az amerikai filmgyártásba is és ráirányította egy kicsit a világ figyelmét Új-Zélandra és a maorikra.
Ugyancsak modern kulturális karriert futott be a hagyományos maori tetoválás is, melyet ők mokónak neveznek. A maori minták világszerte népszerűek lettek a tetováló szalonokban, rocksztárok és sportolók viselik a maori mintákat magukon. A maori mokó divatcikk lett.
A hagyományos maori kultúra védelmezői mindezt rosszallóan figyelik, hiszen a maori kultúrában a fejre tetovált mokónak személyi azonosító, rangjelző, származást, tulajdonságot és hőstettet jelölő szerepe volt. Egy igazi harcos évek, akár évtizedek alatt szerezte meg azokat a mintázatokat, melyet ki kellett érdemelnie, s melyek csak rá voltak jellemzőek.
Nem véletlen, hogy a fejre koncentrálták a tetoválásokat, mivel a maori hagyomány szerint a lélek a halál után a koponyába költözik. Ezért őseik koponyáit külön temették el és féltve őrizték. Az utóbbi években a kormány a külföldi múzeumokban, gyűjteményekben őrzött koponyákat megpróbálja haza szállíttatni. Az ősök koponyáit legfőképp a wellingtoni Te Papa Nemzeti Múzeumban őrzik.
A mítoszok különleges helyet foglalnak el a maori kultúrában. Összetartó és meghatározó erőt jelentettek az évszázadok alatt, majd az európaiak – és az írásbeliség - megjelenésével a világ számára is hozzáférhetővé váltak. Első hiteles feljegyzője Sir George Grey volt, aki katonaként 1845-ben járt a maorik földjén. Az általa kiadott mítosz gyűjtemény Londonban jelent meg 1853-ban. A maori nép nemzedékről nemzedékre továbbörökített történelmét foglalta össze, egészen az európaiak megjelenéséig. „Néhány évvel később idegenek érkeztek a szigetekre. Nagy hajókkal jöttek, a külsejük a tündérekre emlékeztetett, de azt állították, nem az égből, nem is a föld alól, hanem egy Európa nevű helyről származnak. A szigeteknek új nevet adtak, így lett a Hosszú Fehér Felhő Földjéből, Aotearoából – Új-Zéland.” (Grey 2007: 158-159)
Az utóbbi évek legnagyobb hatású maori hagyományra fókuszáló művészeti eseménye a Bálnalovas (While rider) című film volt 2002-ben. A rendező, Niki Caro és a főszereplő Keisha Castle-Hughes hamar utat talált az amerikai filmgyártásba is és ráirányította egy kicsit a világ figyelmét Új-Zélandra és a maorikra.
Ugyancsak modern kulturális karriert futott be a hagyományos maori tetoválás is, melyet ők mokónak neveznek. A maori minták világszerte népszerűek lettek a tetováló szalonokban, rocksztárok és sportolók viselik a maori mintákat magukon. A maori mokó divatcikk lett.
A hagyományos maori kultúra védelmezői mindezt rosszallóan figyelik, hiszen a maori kultúrában a fejre tetovált mokónak személyi azonosító, rangjelző, származást, tulajdonságot és hőstettet jelölő szerepe volt. Egy igazi harcos évek, akár évtizedek alatt szerezte meg azokat a mintázatokat, melyet ki kellett érdemelnie, s melyek csak rá voltak jellemzőek.
Nem véletlen, hogy a fejre koncentrálták a tetoválásokat, mivel a maori hagyomány szerint a lélek a halál után a koponyába költözik. Ezért őseik koponyáit külön temették el és féltve őrizték. Az utóbbi években a kormány a külföldi múzeumokban, gyűjteményekben őrzött koponyákat megpróbálja haza szállíttatni. Az ősök koponyáit legfőképp a wellingtoni Te Papa Nemzeti Múzeumban őrzik.
Sajátos karriert futott be a test-szellem-lélek egységét elősegítő rituális tánc. A ma-uri masszázs néven ismert gyógyítási technika a zene, tánc és érintés egységére épül. A nyugati kultúra teljesítményorientált, prakticista társadalmainak egyféle szellemi pótlékot jelentenek a keleti kultúrák kontemplatív életvezetési technikái, természetesen mindezen technikákat a nyugati kultúra igényeihez szabva. Hemi Fox az 1980-as évek végétől Dániából kezdte terjeszteni ezt a speciális technikát, amely a nyugati emberek számára is (a tradicionális gyökereket kommercializálva) közvetíteni próbálja az ember és természet, ember és univerzum kapcsolatát. (Ma-uri masszázs centrum Budapesten is nyílt.)
Új-Zéland nemzeti sportja, legfőbb szórakozása és társadalmi imádatának szimbóluma a rögbi. Az All Blacks csapat minden társadalmi réteg és származási csoport számára legfőbb igazodási pont. Az All Blacks mérkőzései (még a tét nélküli barátságos meccsek is) mindennél nagyobb érdeklődésre tartanak számot.
Új-Zéland nemzeti sportja, legfőbb szórakozása és társadalmi imádatának szimbóluma a rögbi. Az All Blacks csapat minden társadalmi réteg és származási csoport számára legfőbb igazodási pont. Az All Blacks mérkőzései (még a tét nélküli barátságos meccsek is) mindennél nagyobb érdeklődésre tartanak számot.
Ez az írás az All Blacks csapat egyik hagyományos hakájával kezdődött. A szövegen azonban 2005-ben változtattak, a csapat egy másik hakával, a Kapa O Pangóval buzdította magát a meccs előtt. A szöveg így hangzik:
Kapa o Pango kia whakawhenua au i ahau!/Hī aue, hī!/Ko Aotearoa e ngunguru nei!/Au, au, aue hā!/Ko Kapa o Pango e ngunguru nei!/Au, au, aue hā!/I āhahā!/ Ka tū te ihiihi/ Ka tū te wanawana/Ki runga ki te rangi e tū iho nei, tū iho nei, hī!/Ponga rā!/Kapa o Pango, aue hī!/Ponga rā!/Kapa o Pango, aue hī, hā!
(All Blacks! Legyünk egyek a földdel! Ez a mi földünk, ami dübörög! Ez az én időm! Az én pillanatom! Ez határoz meg minket! Akaratunk győzni fog! És uralmunk hatalmas lesz! Ezüst páfrány! All blacks! Ezüst páfrány! All Blacks!)
Az ezüst páfrány a világon egyedül csak Új-Zélandon őshonos növény, az ország egyik nemzeti jelképe. Annak, hogy egy maori hakában szerepel szimbolikus jelentősége van. A maorik elfogadták hazájukul a pakehák által megteremtett Új-Zélandot, a pakehák pedig tiszteletben tartják a maorik földjét. Még mindig hosszú út áll előttük a teljes elfogadásig.
Kapa o Pango kia whakawhenua au i ahau!/Hī aue, hī!/Ko Aotearoa e ngunguru nei!/Au, au, aue hā!/Ko Kapa o Pango e ngunguru nei!/Au, au, aue hā!/I āhahā!/ Ka tū te ihiihi/ Ka tū te wanawana/Ki runga ki te rangi e tū iho nei, tū iho nei, hī!/Ponga rā!/Kapa o Pango, aue hī!/Ponga rā!/Kapa o Pango, aue hī, hā!
(All Blacks! Legyünk egyek a földdel! Ez a mi földünk, ami dübörög! Ez az én időm! Az én pillanatom! Ez határoz meg minket! Akaratunk győzni fog! És uralmunk hatalmas lesz! Ezüst páfrány! All blacks! Ezüst páfrány! All Blacks!)
Az ezüst páfrány a világon egyedül csak Új-Zélandon őshonos növény, az ország egyik nemzeti jelképe. Annak, hogy egy maori hakában szerepel szimbolikus jelentősége van. A maorik elfogadták hazájukul a pakehák által megteremtett Új-Zélandot, a pakehák pedig tiszteletben tartják a maorik földjét. Még mindig hosszú út áll előttük a teljes elfogadásig.
Felhasznált irodalom:
- Balázs Dénes
1982 Ausztrália,
Új-Zéland, Óceánia. Budapest: Panoráma
- Bodrogi Tibor
1965 Ausztrália népei. Óceánia népei. In Ortutay
Gyula szerk.: A világ népei. A kultúra világa. Budapest: Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó
- Diamond, Jared,
2000 Háborúk, járványok,
technikák. Budapest: Typotex Kiadó
- Grey, George
2007 Maorik. Budapest:
Trajan Könyvesműhely
Figyelem! A blog szövegei csak a szerzők engedélyével (és a forrás megjelölésével) közölhetők, akár részben, akár teljesen. Minden visszaélés súlyos jogi következménnyel jár! (I és Y)
VálaszTörlés