Van egy világsláger, amit mind a
mai napig énekelnek, táncolnak és ismernek napnyugattól-napkeletig.
Az eredeti melódiát az első
világháború után összeomlott Habsburg Monarchiában komponálta Leonello Casucci,
Julius Brammer nosztalgikus hangulatú, édesbús-keserédes szövegére Schöner gigolo, amer gigolo címmel, ami
visszasírja a fényes huszártisztek egykorvolt paradicsomi életét.
A dal nemzetközi karrierje Irving
Ceasar nevéhez fűződik, aki az angol nyelvű verzióban a monarchikus ódon
hangulatot figyelmen kívül hagyta, és az angolszász szórakoztatóipar kedvelt
songjává tette a melódiát. Sok híres-neves sztár feldolgozta Bing Crosby-tól Louis Armstrongig.
A dal címével 1979-ben David
Hemmings forgatott filmet, amiben láthatjuk azt a filmtörténeti pillanatot,
amikor a 20. század első felének „femme fatale” dívája, Marlene Dietrich,
utolsó szerepében énekli eme nevezetes dalt a popzene kaméleon bonvivánjának,
David Bowie-nak.
Volt egy másik melódia, szintén
az első világháború körüli időkből, Spencer Williams szerzeménye. A dal címe: I
ain’t got nobody. Igazi standard melody lett, jazz, pop, country – számtalan
feldolgozást ért meg. Közülük most egy zongorafutamba hallgassunk bele.
A két melódiát aztán Louis Prima
1956-ban összegyúrta egyetlen dallá, megfűszerezve a lüktető ritmusú jumping jive
stílussal. Ennyi év távlatából már nyugodtan megállapíthatjuk: Ez nagyon jól
sikerült!
Tánc!
Louis Prima verzióját a
legkülönfélébb stílusokban dolgozták már fel, a rockerektől az operettig.
Sikerességét mutatja, hogy Robert De Niro egy filmjében (Mad Dog and Glory) a felcsendülő dallamra felrikkant: „Louis Prima!
The best!” Majd táncra perdül, és dalra fakad. Kell ennél ékesebb bizonyíték?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése