Amikor begerjed...

Írta: Inkabringa


Horeczky Krisztina: Kiss Tibi: ócska színész bábok színpadán – kritika Kiss Tibor: Neonradír című könyvéről. 

Megjelent: hvg.hu 2013. 03.29. 

A médiától behálózott világunkban különösen izgalmas terület az erre késztetést érzőknek a diskurzusanalízis. A diskurzus tulajdonképp egy érveken alapuló megnyilatkozás, ha úgy vesszük egy társadalmi cselekvésként értelmezett nyelvhasználat. Az újságokból, audiovizuális csatornákon keresztül vagy az internetről áradnak a jobbnál jobb elemzési témák. Időnként válogatok majd belőlük.  

Elsőként egy könyvkritikát választottam: könyv, képzőművészet, popkultúra. A kritika nagy múltú műfaj, magába foglalja az elemzést és a bírálatot egyaránt. Bizonyos tekintetben szubjektív, hiszen a „tetszik- nem tetszik” mindig az. Más tekintetben azonban szemléletformáló és ízléstágító lehet, ha meggyőz minket a műbírálat írója, hogy a tárgyalt témában magas szintű tudással és kellő etikai hozzáállással rendelkezik. Az igényes kritikához mindkettő szükséges: az elmélyült ismeret és a megkérdőjelezhetetlen etikai viszonyulás. Ilyenkor azt a kritikát is értékelni tudjuk, ami ellentmond a mi saját véleményünknek. Új horizontot jelenthet a gondolkodásmódunkban, más dimenziókat nyithat meg az értékelésünkben. Legalábbis értelmes és elfogulatlan ember számára. 

A magyar médiában ez a kritikusi attitűd gyakorlatilag eltűnőben van, az igényes, szellemes, alapos, és olykor éles kritika néhány alig olvasott szakfolyóiratba szorult vissza. Társadalmi hatása sajnos a nullával egyenlő. Az online hírportálokon, napi- és hetilapokban egy felszínes, fikázó, tendenciózusan alázó hangnem uralkodik (tisztelet a kevés kivételnek). Én először a kritikák hirtelen mélybe zúgó minőségét érzékeltem, azt a tudatlanságával és közönyével hencegő bírálói stílust, amibe tulajdonképp nem is lehet belekötni, mert úgy szalonképtelen, ahogy van. Az ma már természetes, hogy valaki színházról, filmről, könyvről, képzőművészetről kritikát ír anélkül, hogy elmélyült tudással rendelkezne a témában, vagy csak venné a fáradtságot, hogy utána olvasson. Megfigyeléseim szerint, ők „biztos, ami biztos” alapon mindenre lőnek, vagyis nincs olyan produkció, műalkotás, ami a tetszésüket elnyerné. Mivel nincs akkora tudásuk, hogy biztos ízléssel rendelkezzenek, belebújnak abba az átlátszó szerepbe, hogy az ő magas elvárásaiknak még ember alkotta dolog meg nem felelt sohasem. A jó kritikus nem ilyen. De ez csak általános megjegyzés volt részemről, ha már a kritika szóba jött. 

Most azonban nem erre helyezném a hangsúlyt, ugyanis van egy másik tendencia is, amit egy konkrét műbírálat kapcsán említek meg. Ez a nyílt személyeskedés, ami a kritikát eltereli egy olyan irányba, amit még némiképp józan ítélőképességük birtokában lévő emberek már nem tudnak szellemi produktumként értékelni. Az ún. közbeszédben ez a hangnem egyre inkább teret nyer, a kocsmai fröcsögésekből elfogadott viselkedési mód lett, amely a nyilvánosság előtt is egyre gyakoribb kibúvót jelent a más érvvel előhozakodni nem tudóknak.

Horeczky Krisztina Kiss Tibor Neonradír című könyvéről szóló kritikája sajnos szintén belecsúszik ebbe a könnyen kínálkozó „érvrendszerbe”. Én most szigorúan csak ezt a szöveget vizsgálom. Úgy látom, hogy Horeczky Krisztina kritikája is egy „kutyulmány” lett a végére, ahogy ő jellemezte a Neonradír című könyvet. Indulatból íródott inkább, mint átgondolt érvekre alapuló műítéletből. Márpedig az elemzéshez és a felelősségteljes kritikusi attitűdhöz szükséges a higgadtság és a hűvös elme. Különben egy ilyen elfúló szitokrohamba süllyed az írásmű. Ha ez volt a cél, akkor ne is elmélkedjünk tovább a kritika mibenlétéről. Ha nem (ezt csak remélni merem), akkor bizony várni kellett volna, amíg csillapodik a csalódottsága, felháborodottsága a szerzőnek és képes józanul mérlegelve, okos érvekre felfűzve vázolni az őt zavaró hiányosságokat, „szellemi renyheségeket” (itt is Horeczky kritikájából idézek). 

A fentiekben említettem, az éles hangú kritika is helyénvaló lehet, ha okos, alapos és felkészült érvekre épül. Az ilyenből csak tanulni lehet. Ezen a kritikán viszont érződött, hogy az írója egyre inkább belehergelte magát ebbe a „beolvasós” szerepbe, s talán észre sem vette, hogy a cikk végére egy, a konkrét művel (ami ez esetben egy könyv) semmi néven nevezhető kapcsolatba nem hozható határozottan személyeskedő hangnembe csúszott bele. Bulvárhírek nem részei egy könyvkritikának. A személyeskedés nem érv. A személyeskedés vagy az érvek hiányát jelzi, vagy a higgadt mérlegelés hiányára utal. Egy felkészült kritikus egyiket sem engedheti meg magának. Ha a szerző kritikusi meglátásait, nemtetszéseit lecsillapodva, gondosan megformált érvrendszerbe foglalt higgadt elemzésben írja le, akkor minden szavának súlya lenne. Még azok is elismernék, akik nem értenek egyet vele. Ez a felpörgött, személyeskedő, hadaró, ledorongoló hangnem azonban hiteltelenné tette a kritikát. Egy szöveget létrehozni felelősségteljes mesterség. Nem érdemes a józan ítélőképességünket beáldozni az indulatok oltárán. Bizonyára Horeczky Krisztina is igyekszik az ilyesféle csapdákat kikerülni, s általában a józan ítélet mezsgyéjén áll, gondosan elemez, okos érvelés alapján. Ahogy a hvg is ezt a mentalitást képviseli, nem vonom kétségbe. Tekintsük ezt egy indulatos kisiklásnak. 

A kritika műfajában csalódottaknak pedig ajánlom például a Holmi vagy a Balkon című folyóiratokat. Bár manapság gyakorlatilag senki nem olvassa őket, de talán mégis mutatják, hogy a minőséget jelző léc most is magasan van. S főként, hogy még van léc.