Az édenkert kiárusítása

Írta: Inkabringa

Carl N. McDaniel – John M. Gowdy: Az édenkert kiárusítása. Példázat a természet tönkretételéről. Typotex Kiadó, 2002.

„Nauru és más kultúrák népeinek, akik lehetővé tették számunkra, hogy más világot is el tudjunk képzelni.” Így szól a két neves tudós, egy biológus és egy közgazdász együttműködéséből létrejött könyv ajánlása. „Mindent elrontottunk?” Ez a kérdés zakatolt bennem a könyvet olvasva. A szerzők nem áltatnak, valóban jóvátehetetlen károkat okoztunk a Földnek. Lássuk be, az ember különösen kártékony ragadozónak bizonyult a bolygónkon. Ami a leginkább ijesztő, hogy láthatóan ezt még most sem vagyunk hajlandóak elismerni. Általánosan elterjedt nézet, hogy a Földet élhetővé kell tenni. De ez az élhetőség a fogyasztói társadalmak számára nem azt jelenti, hogy a bioszférába belesimulva elfogadják a bolygó törvényszerűségeit, hanem azt, hogy az emberi fogyasztásra minden tekintetben alkalmassá tegyék a Földet. Minden fogyasztási cikké vált az életünkben. Nemcsak az ember által megtermelt termékek, hanem az ember által megszerezhető, birtokba vehető valamennyi kincse a Földnek adható-vehető, beárazható és kiaknázható. Amit ismerünk, azt beárazzuk és fogyasztásra alkalmassá tesszük.

            A szerzők könyvükben többször is megemlítik, hogy az emberiség nehezen adja fel bevett szokásait. Nem könnyen vált át más gondolkodásmódba, csak akkor, ha végérvényesen és visszavonhatatlanul rákényszerül. „Akárcsak az Egyesült Államokban vagy szülővárosomban, Troyban, az emberek esze és szíve nem éppen azokkal a gondolatokkal van tele, amik minket Naurura hoztak. Nem beszédtéma a biológiai sokféleség csökkenése, a túlnépesedés, a pazarló fogyasztás vagy az éghajlatváltozás – mégis, ezek a kérdések ott leselkednek létük és létünk sötét zugaiban, és gyakrabban vetődik rájuk a fény, mint egy évtizeddel ezelőtt.” (McDaniel-Gowdy 2002: 180-181.)

            A könyv alcíme: Példázat a természet tönkretételéről. A példázatot pedig a Föld legkisebb állama, a Csendes-Óceán apró korallszigete, Nauru szolgáltatja. Nauru mindösszesen 21 négyzetkilométer nagyságú sziget. Évezredeken keresztül élte világtól elzárt életét. A világtól elzártság azt jelenti, hogy a szigetükön kívül nincs más forrása az élet fenntartásának. Csak azokat az állatokat, növényeket, vízmennyiséget és egyéb anyagi javakat tudják előteremteni, amelyek közvetlen környezetükben fellelhetőek. A 21. században ez már elképzelhetetlen.

            Nauru apró szigetének példáján teljes képet kaphatunk a globalizált Földet fenyegető csöppet sem elhanyagolható veszélyekről. Bevallom, némi kétkedéssel kezdtem el olvasni a könyvet. Az elején a szerzőpáros leírja Nauruba való megérkezésüket, az utazás megtervezésének és lebonyolításának körülményeit. Kétkedésem abból a kettősségből fakadt, ami minden ilyen jellegű könyvben zavarni szokott. Ezt a zavart kezdetben itt is éreztem. Két csúcscivilizált, a legfejlettebb országokból érkező tudós (hozzáállásuk és elkötelezettségük mindazonáltal nem volt kérdéses) érkezik Nauru szigetére, hogy a pazarló civilizáció pusztítását felmérje. Némi cinikus iróniával olvastam e bevezető fejezetet: felhős homlokkal, az emberiség jövőjéért és a Föld természeti kincseiért aggódó tekintettel léptek a sziget földjére. Miközben korszerű repülőgépre ültek, első vonalbeli kommunikációs eszközöket használtak és a sziget kényelmes szállodájában szálltak meg. Mindezt abból az energiából teszik, aminek vészes csökkenéséért aggódva épp e könyv megírását határozták el. Pikírt rezignációt váltott ki belőlem. Miközben e pikírt rezignációmnak is olyan eszközökkel adok hangot, melyhez a vészesen csökkenő energiákat használom. Ez az ördögi kör paradoxonja.

            A könyv tovább olvasása során egy újabb, ökológiánkért aggódó könyvekben gyakorta feltűnő toposz tűnt fel: a fejlett nyugat kizsákmányoló, pazarló és felelőtlen terrorja, amellyel erőszakkal saját képére formálja a Föld valamennyi pontját. Gyakori toposz ez: a kényelmes civilizációból érkező jóérzésű tudós önostorozása. „Nézzétek, ezt mind mi okoztuk!” Az ilyen jellegű könyvek a szégyenérzet felkorbácsolására íródnak, a lelkiismeret húrjait akarják megpengetni. Többnyire eredménytelenül. Eredménytelenül akkor, ha itt megakad az érvelésük és csak a „szégyelld magad, hogy jól élsz” formulánál ragadnak le.

            Aki az ökológiai tudatosságot bármilyen alapszinten is elsajátította, tudja, hogy ez az érv önmagában hatástalan marad. Aki szeret fogyasztani, aki szeret javakat birtokolni, aki természetesnek veszi, hogy természeti erőforrásokat kizárólagosan birtokol, arról a lelkiismeret érvei leperegnek. A könyvet azzal a bevallott szkepticizmussal vettem kezembe, hogy ezekkel a toposzokkal fogok ismét találkozni. Az első oldalakon úgy tűnt, hogy ez a gyanúm beigazolódik: a csúcstechnológiák és civilizációs vívmányok birtokosai bolygónkért aggódó tudósok képében lépnek fel és a „ragadozó fehér ember” bűneit felsoroló kollektív lelkiismeret felkorbácsolásába kezdenek. Mindig kétkedéssel olvasom az olyan írásokat, ami a fehér ember kollektív lelkiismeretére apellál. Tapasztalataim szerint általában ez hatástalan. Aki tisztában van a civilizációért folytatott agresszív módszerek kegyetlenségével, azt már nem kell erről meggyőzni. Aki nincs ezzel tisztában, hanem a fogyasztás és anyagi javak halmozásának és birtoklásának mámorában él, az nem tartja számára kötelező érvényűnek a kollektív lelkiismeret következményeit. Az emberi természet ilyen, mondhatjuk sommásan. Hiszen mindig kéznél az ellenérv: nem csak bajt hozott a civilizáció, hiszen lám, a fejlődés és a világ vérkeringésébe való bekapcsolódás csak a fehér civilizáció megjelenésével került el a Föld mindaddig elszigetelt területeire is. A fogyasztás szerelmesei szerint pedig a legjobb jó, amit másoknak adhatunk, ha számukra is biztosítjuk a fogyasztás lehetőségét.

Véleményem szerint a könyv első fejezetei egy fogyasztói életmódnak elkötelezett ember számára nem a lelkiismeret felrázását, a problémákkal való szembenézést hozza el, hanem épp ellenkező hatást vált ki, mert felháborodottan leteszi a könyvet, mondván, hogy őt ne akarja senki okolni azért, hogy a világ boldogabbik felére született. Kár érte. A magam részéről hibájának érzem a könyvnek, hogy ezzel a toposszal indít. Ugyanis a könyv további fejezetei logikus és okosan egymásra épített érvek alapján az egész emberi civilizáció fennmaradásának és továbbélésének lehetőségeit és veszélyeit boncolgatják.

Nauru példája csak a kiindulópont. A Föld eddig használt energiakészletei kimerülőben vannak. Az eddig önfeledt szabadrablás nem folytatható tovább. A könyv írói tisztában vannak azzal, hogy felesleges lenne pánikot keltve egy merőben másféle életmód kialakítására biztatni olvasóikat. A civilizációs vívmányokról senki nem szeretne lemondani – még ők sem. Ezért egy keskeny pallón egyensúlyoznak végig a könyv gondolatmenetén. Nauru példája nem csak azt jelenti, hogy a fehér ember civilizációja rontást hozott a sziget lakosaira. Aki ezen a bevezető fejezeten túljutott, az tisztában lesz ezzel.

            Nauru példája azt jelzi a Föld valamennyi országa számára, hogy a természeti erőforrások átgondolatlan és pazarló felélése alapjaiban veszélyezteti most már nem egyszerűen a fogyasztás egekbe szökő igényeit, hanem magának az emberiségnek a létét. A civilizáció mindig feléli önmagát. Eljut a fejlettségének arra a fokára, amikor a következő lépés már csak a hanyatlás lehet. Minden kornak megvoltak a nagy civilizációi és mind eltűntek. Mezopotámia, a maják példája is azt jelzi nekünk, hogy az erőforrások nem kimeríthetetlenek. Most a 21. században azért van nehéz döntés előtt az emberiség, mert egyrészt most a civilizáció nem egy adott területre korlátozódik, mint volt ez a maják vagy az Eufrátesz vidékének lakói esetében, hanem ténylegesen az egész bolygót érinti. Nincs már érintetlen, menekülésre alkalmas pont a Földön. Minden négyzetméter része ennek a civilizációnak. Ha összeborul, akkor mindent maga alá temet, és ha változtatni akarunk rajta, akkor mindenkinek akarnia kell ezt a változást. Gyors, hatékony és messzire ható változásokra lenne szükség, amihez messzeható döntéseket kellene meghozni. Vagy talán kellett volna. A tudósok folyamatosan kongatják a harangot, de 6 milliárd ember nem képes egyszerre ugyanazt, ugyanúgy látni, átélni, érteni. Marad a döntés a kormányokra, akik mindig rabjai a fennálló viszonyoknak. Minden civilizáció, bármily fényesen íveljen is fel az üstököse, rabja önmagának. Nem tud saját igényein túllépni. Pedig a fennmaradáshoz, a túléléshez képesnek kell lenni arra is, hogy az eddigiektől merőben másféle életmódra is át tudjunk állni. A szerzők szerint az emberi kultúra nagyon nehezen változik: a szokások, normák, értékek mélyen beivódnak, nemzedékek tudatát határozzák meg. Mindig a változást élik meg legnehezebben az emberek és mindig változni a legnehezebb.

            Bizonyos értelemben divatba jött az utóbbi évtizedekben a fenntartható fejlődés, az ökológiai tudatosság és a jövőtervezés ügye. Rákényszerült az emberiség az erről való gondolkodásra. Kezdetben még a világhódító, mindenre képes ember gőgjével próbáltak megoldást találni. Például a világűr meghódításával, ami lehetővé tenné, hogy elférjünk a Földön. A felhalmozott szemetet tárolni az űrben jó ötletnek tűnt. Mára be kellett látnia a legelvakultabban terjeszkedni és hódítani akaróknak is, hogy a civilizációnknak vannak határai. A Földet már behálóztuk, leigáztuk, de a világűr nem adja ilyen könnyen magát. A légkör véges és az emberek hatalma nem terjedhet túl ezen. A gigászi tervek falba ütköznek.

Mára bebizonyosodott, hogy a félévszázada még biztos tudás mára szétfoszlott arról, hogy a fejlődés megállíthatatlan. A 21. század nagy tanulsága lesz, hogy az emberiség „beleszerényedjen” ismét a világegyetembe. Nem világhódítónak, mindent elrendező úrnak, hanem egy alkotórésznek kell ismét tekinteni magunkat. Nem lesz könnyű tanulság, és bizonyos, hogy a neheze még hátra van.

            Az ökológusok, biológusok, geográfusok és a Föld élhető készleteinek kutatói és tudósai hosszú ideje küzdenek azért, sokáig hasztalan, hogy ráirányítsák a döntéshozók figyelmét: a Föld veszélyben van. Ezek a vészjelzések mindaddig leperegtek a csúcsbürokráciák csillogó üvegfalain, amíg nem tudták meggyőző érvekkel alátámasztani, hogy a Föld veszélyeztetése az emberiség pusztulását okozhatja. Lássuk be, sokáig még ez sem hatott. A világot igazgató hatalmak a fejlett fogyasztói társadalmak élenjárói. Csak akkor léptek halvány és alig észrevehető módon először, amikor már saját társadalmuk működését is veszélyeztette a Föld készleteinek kimerülése. Ezt még ma sem tudjuk biztosan, hogy idejében ocsúdtak-e. Valljuk be, nem is igazán ocsúdtak még. Azt sem tudjuk még, hogy kellően hatékony módon tették meg az első lépéseket és intézkedéseket.

A híradásokat és a napvilágra kerülő szakértői véleményeket olvasva mondhatjuk, még mindig valamiféle öncsalás állapotában vagyunk. Nevezetesen, hogy a Föld és benne az emberi civilizáció megőrzése elérhető úgy is, hogy nagyobb áldozatokat azért nem kell hozni. Korlátozunk, kampányolunk, átrendezünk, némiképp gondosabban tervezünk, de nem kell lemondani az eddig megszerzett és roppant könnyen megszokott civilizációs kényelemről. Legalábbis a Föld országainak azon kb. 20%-ának, aki eddig is birtokolta ezeket a civilizációs vívmányokat. Valljuk be, az elnyomott és a fejlődésben messze elmaradott társadalmak sorsával kevesen törődtek eddig. A klímacsúcsok, az energiagazdálkodás korszerűsítéséről szóló konferenciák sora akkor indult meg, amikor a civilizációnk ormain élő államok is veszélyben kezdték érezni magukat.

            „Még nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen”. József Attila szavai most is érvényesek. Az emberiség nagyon sok tudást halmozott fel az utóbbi néhány évszázadban. Okosodtunk, de nem bölcsültünk. Pedig a kettő együtt szükséges ahhoz, hogy túléljünk és ne csak előrejussunk, miközben nárcisztikus tetszelgés közben észre sem vesszük, hogy önmagunkat emésztjük. Nehéz belátni, hogy nincs tovább. Elértük, amit lehetett és sok mindent rosszul csináltunk. Végérvényes hibákat ejtettünk, amiért nekünk és utódainknak is bűnhődnie kell. De nem csak bűnhődni, hanem okulni is kell a hibákból. Nem elég meghódítani a világot, nem elég alattvalónkká tenni a természetet.

A 21. században sokkal nagyobb feladata lesz az emberiségnek: megálljt kell szabni saját törekvéseinek. Meg kell tanulni szerénynek lenni. Nem a magunk képére változtatni, hanem hozzá idomulni a világ dolgaihoz. Meg kell tanulnunk a világ részeként odafigyelni az összefüggésekre, hogy a helyünket megtaláljuk benne ahelyett, hogy erőszakos eszközökkel a magunk kényelmére szabnánk a körülöttünk létező dolgokat. Eddig okos volt az ember és találékony, mindent birtokolhatott, most meg kell tanulni a bölcs lemondást. Átengedni a teret a világ egyéb létezőinek is. Ez nem önfelszámolást jelent, nem visszalépést, csak egy más minőséget. Emberhez méltó élet, ahogy mondani szoktuk. Milyen sokféleképpen érthető ez. Bizonyosan belefér ebbe a fogalomba, hogy az ember méltó arra, hogy a bolygó része legyen.

            Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a jövő emberiségének olyannak kell lennie a Földön, mint egy antropológusnak. Résztvevő megfigyelés közben aprólékos figyelemmel elsajátítani az adott terep törvényszerűségeit, átlátni az összefüggéseit, megsejteni a létezés lehetőségeit és határait. És ezen határokon belül cselekedni. Nem erőszakkal változtatni, hanem meggyőzéssel és meggyőződéssel. Nem a magunk képére faragni, hanem a viszonyokhoz alkalmazkodva előrébb jutni. Nem uralkodni, hanem részévé válni.

            Ebben a változásban, ami alapjaiban változtatja meg az emberiség életét sok buktató leselkedik. Közülük is legveszélyesebb a szűklátókörűség és az emberi hiúság. Merni kell kimondani, hogy ez nem megy így tovább. Merni kell változtatni. Félő, hogy ez a változás mindig halogatva lesz és amikor majd előre nem látott kataklizmák rázzák meg – talán törik össze – civilizációnkat, akkor fogják csak igazán komolyan venni sokan a változás fontosságát. De az a változás már kényszerűség lesz, nem önként vállalt bölcs döntés. A kényszerűség pedig teherként és veszteségként jelenik meg.

            Az eddigi életmód csak egy létezési forma, de nem az egyetlen. Az eddig használt energia és természeti erőforrás csak egyféle módozata a létezés megkönnyítésének és mindig késznek kell lenni újabbak alkalmazására és bevonására. Ahogy Fortes megmutatta hogyan működik Tikópia vagy ahogy Új-Zéland megmutatta, hogyan lehet az esztelen természetpusztítást a világ legtudatosabb ökológiai gondolkodására átváltani, úgy minden egyéb területen is lehet példát és útmutatást adni.

            Nem az a fontos, hogy mindig változtassunk, hanem hogy mindig képesek legyünk változtatni. A mai fogyasztói társadalom embere kissé ellustult. Szereti a készen kapott mirelit megoldásokat. Gyorsan képes dönteni, de csak kész tervek közül bír választani. Abban kell segíteni, hogy az emberek újból képesek legyenek önállóan döntéshelyzetre alkalmas lehetőségeket kitalálni. Ne egyszerűen felhasználók és fogyasztók legyenek, hanem alkalmazkodni képes innovátorok.

            Nauru példája riasztó, de ugyanakkor rendkívül szemléletes. A nyugati vezető hatalmak azt vetik Nauru szemére, hogy – elismerve a korábban gyarmatként ott folytatott rablógazdálkodás kárait – a függetlenné vált állam ugyanezt a rablógazdálkodást folytatta, miközben dönthetett volna egy racionálisabb energia felhasználás mellett is. A szerzők is megemlítik könyvükben azonban, hogy az 1960-as években megkapott függetlenség korántsem jelentette a tényleges függetlenséget. Naurunak akkor nem volt más választása, ha meg akart maradni önálló államiságában. A piacon levő konkurencia hajójából ki kellett fogni a szelet, a lakosságnak pedig bizonyítani kellett, hogy az életszínvonal immáron saját jogon lesz nyugati minőségű részükre is. Nem választottak, hanem sodródtak. Kész döntéshelyzetekből, sablon megoldást választottak. Szűk látókörűen, pillanatnyi kedvező hatások miatt.

Tökéletes példát találtak a szerzők annak illusztrálására micsoda ördögi körbe keveredett ez a túlkomfortizált, rendkívüli tudással felvértezett emberiség. A tehetetlenség erői, a begyökeresedett kulturális kompetenciák döntenek évszázadok óta olyan esetekben is, amikor az újszerűség, a szokatlan döntés akár életmentő is lehetne. A világ globalizált, és ez nagyon sok értéket hordoz magában. Ennek ellenére tudatában kell lenni a veszélyeinek is. Ha minden mindennel összefügg, akkor nehezebb változtatni. De ha minden mindennel összefügg, akkor elég egy helyen elkezdeni a változást, hogy kihasson más részeire is a világnak. Annak a változásnak viszont nagyon felelősségteljesnek és messzire látónak kell lennie. Az ökológiáról nem lehet választási ciklusra döntéseket hozni.

            A szerzők még rendkívül óvatos bizakodással nyilatkoztak a jövőbeli megoldandó feladatokról. Mai tudásunk birtokában (egy-két évtized távlatából) ezek a bizakodások meglehetősen optimisták voltak. „Az 1980-as évek végének globális megállapodásai a halogénezett szénhidrogének kiküszöbölésére olyan előremutató eredmény, amely – ha szerencsések vagyunk – lehetővé teheti, hogy az ózonréteg századunk vége felé helyreálljon.” (McDaniel-Gowdy 2002: 123.) Ez 2011-ből nézve erősen optimista mondat volt. Nehezen ocsúdik az emberiség. Nincs kedvünk felállni a kényelmes fotelből, amikor végre elértük, hogy már mindent lehet távirányítóval működtetni.

            A büszkeséget, amit a világ tudása okozott nekünk, szépen lassan felváltja a kétségbeesés, hogy egyszer visszaüt ránk az a fölény, ahogy mi emberek viszonyultunk eddig a természethez. Józanodni kezdünk a felhalmozás mámorából. „Tévedéseink fényében végre elég megfontoltnak kellene lennünk ahhoz, hogy felismerjük örök tudatlanságunkat, és tevékenységünket azokra a körökre korlátozzuk, amelyek nem sértik az egészséges ökoszisztémák fennmaradását.” (McDaniel-Gowdy 2002: 119.)

            Az emberiségnek újból meg kell tanulnia alkalmazkodni. Képessé kell válnia a változásra és változtatásra, de nem úgy, hogy az ember változtatja igényeihez a természetet, hanem úgy, hogy az ember változik a természet lehetőségeihez mérten. Szokatlan kreativitásra lesz szükség az új évezred emberének. A neolitikus forradalom letette az alapjait a mai civilizációnknak a földművelés, állattenyésztés megjelenésével. Most újabb forradalmi változásra lesz szükség. Féket kell szabnunk mérhetetlen igényeinknek. Változások évezrede jön. Ahogy évtizedekkel ezelőtt Antoine és Desiré ezt már megvitatta egymással: „Azt mondd meg Antoine, mi az, hogy változás? Várjál csak Desiré, egyfajta tyúktojás.” Az emberiség előtt újabb feladvány áll, fel kell nőnünk a megoldásához. A tét most is ugyanaz, ami volt az australopithecus és a neolitikus forradalom embere számára is: túlélni.