Írta: Inkabringa
„Hisz az, akit mindenki gyűlöl, már valaki tán!” Goethe Faustja mindmáig a legnemesebb irodalmi megfogalmazása az embert kísértő Gonosznak. A Faust az európai kultúrában gyökerezett, mégis ez a sora a világ minden táján érvényes.
A világban a rossz jelen van, megkerülhetetlenül és kikerülhetetlenül. Tudomásul kell vennünk és el kell fogadnunk az életet ezzel együtt. Egyetemes érvényű tapasztalása ez az emberiségnek.
Nincs a Földön olyan kultúra, amelyik ne gondolkodna és ítélne a saját gyökerei alapján a Jó és a Rossz mibenlétéről. Az afrikai dzsungelben, a dél-amerikai esőerdőben és az európai nagyvárosokban egyaránt fellelhető ez a hit.
Az emberi kultúrák minden korban létrehozták és megalkották a maguk magyarázatát a világban tapasztalható jó és rossz, ártalmas és kedvező jelenségekről. Az bizonyos, hogy az ember mindig tudatában volt annak, hogy a világ kiismerhetetlen, beláthatatlan és betörhetetlen, mégis mindig a világ megismerésére és igába hajtására törekedett, majd mindig szembesülnie kellett azzal, hogy ez lehetetlen vállalkozás.
Ez a kiszolgáltatottság érzés hozta létre azokat a hiedelmeket, melyek magyarázatul szolgáltak arra, hogy az ember törekvései miért futnak zátonyra olykor. Kézenfekvőnek tűnt az a gondolat, hogy kell lennie valamilyen külső befolyásoló hatalomnak, amely az emberi akaratot is legyőzheti és megtörheti. Az ember e hatalmaknak kiszolgáltatott, és egyetlen esélye a túlélésre, hogy megtanulja kezelni és jóindulatra bírni saját törekvései eléréséhez a szellemvilág elemeit.
A szellemvilág dualisztikus megoszlása alapvető meghatározója az emberi kultúrának. Az embert segítő szellemi lények, a Jó megtestesülései mellett megtaláljuk az ártó szellemeket is, mely jelzi, hogy a világban jelen van a Gonosz. A Gonoszt pedig el kell űzni, kordában kell tartani és meg kell gátolni, hogy szétterjedjen a körülöttünk lévő világban és megfertőzze azt.
A Gonosz mibenléte, megjelenési formája kultúránként más és más jellemzőkkel bír, de a legyőzésére tett kísérletek, a rítusok, kultuszok minden kultúrának építőkövei, mert az erkölcsi egyensúlyt és az adott társadalom biztos alapokon nyugvó status quo-ját minden eszközzel fenn kell tartani.
A mítoszokban és hiedelmekben fellelhető az a motívum, hogy a világ rendje egy adott pillanatban kibillen, és az embereknek áldozatok, rítusok útján kell a Jó hatalmát visszaállítani és a Gonosz erőit legyőzni.
„Így azután a primitív emberek törekvése minden bajuk gyökeres kiirtására időnként az ördögök vagy szellemek nagyszabású kikergetésének és kiűzésének alakját ölti. Azt hiszik, hogy ha ezeket az átkozott kínzóikat le tudják rázni, új, boldog és ártatlan életet kezdhetnek, az Édenkert meséje és költők ősi aranykora ismét megvalósul.” (Frazer 1995. 355)
Általánosan elterjedt gonoszt űző szokás a kereplőkkel, kiáltozással, dobokkal történő harsány zajkeltés. Frazer Az Aranyág című művében megemlíti, hogy Új-Kaledónia bennszülöttei az ártó démonok ellen egy hatalmas árkot ásnak és nagy kiáltozások közepette betemetik azt, jelképezve ezzel a gonosz lélek elűzését.
A magyar hiedelemvilágban a vihar, zivatar elűzésére elterjedt volt a balta vagy fejsze levegőbe csapása esetleg földbe vágása, visszakergetve ezzel a gonoszt az embert fenyegető lenti világba. Gyakori motívum a világ kultúráiban, hogy a gonoszt temető szertartások egyfajta szabadossággal is együtt járnak. A rontástól megszabadító szertartások az emberek megtisztulására is lehetőséget adnak. Ilyenkor utat engednek a szenvedélyeiknek, az erkölcsi szabályokat felfüggesztik. Megfigyelték ezt Tibetben, Guineában, s ugyanez tűnik fel a magyar farsangi szokásokban is, melynek szabados túlzásait az egyház tilalmasnak, sőt bizonyos korokban egyenesen bűnnek nyilvánította.
„Aki a bűnt cselekszi, az ördögtől van” - ahogy János evangéliumában olvashatjuk. Az ártó hatalmak, az ördög ábrázolása és a róla alkotott kép rendkívül változatos az egyes kultúrákban.
Az európai kultúrának két fontos gyökere az antik görög kultúra és a Biblia. Mindkettőben bőven találhatunk az ördög jelenlétére utalásokat.
Az ókori görögök hitvilágában a Jó-Rossz ellentétpár nem volt olyan élesen elválasztva egymástól, mint a keresztény hitben. A görög istenek egyszerre voltak segítői és akadályozói az emberi törekvéseknek. Bár a halottak birodalma létezett, Hádész mégsem a Gonosz lakhelye volt. A Hadesz szó a ’látni’ jelentésű 'idein' ige fosztóképzős alakjából képződött, így eredeti jelentése is a „láthatatlan (halott) lelkek birodalma”.
A görög istenek anropomorf lények voltak, szerettek és gyűlöltek, nagylelkűek voltak és ugyanakkor bosszúállóak. Emberi szenvedélyek irányították tetteiket, de isteni fenség és emelkedettség övezte alakjukat. A halhatatlanság glóriája.
A kereszténység alapvető jellemzője a Jó és Gonosz dualizmusa, mely folyamatos küzdelmet vív az emberi lelkekért. A Gonosz megjelenik a Bibliában is, mint Sátán. A szó jelentése 'ellenszegülő', és e kifejezés mellett a kereszténységben hamar elterjedt a Biblia görög fordítása után a „diabolosz”, amit magyarra általában az ördög szóval fordítanak.
A diabolosz eredeti jelentése alapján ’rágalmazó, pletykás, hamis vádló’, melynek szó szerinti megjelenésére is van példa a Bibliában. A keresztény világban a jó Istentől való, a rossz pedig az ördög bűne. A bibliai Gonosz hol kígyó képében jelenik meg a Paradicsomban, hol Jézus megkísértője a pusztában. Mindig hadba száll az emberi lelkekért s az isteni jóságba vetett hit erejét jelzi, ha támadó kísérleteit vissza tudják verni. A középkori keresztény hitvilágban ez a Gonosz egy kívülről jövő hatalomként aposztrofálódik.
Ezzel párhuzamosan a Biblia szövegére támaszkodva feltűnt az a nézet is, hogy a Rossz az ember lelkében lakozik, s nem kívülről jövő ártó hatalmak befolyásolják az emberi rossz cselekedeteket.
"Nincs semmi, ami kívülről jutva az emberbe tisztátalanná tehetné őt... Ami az emberből előjön, az teszi tisztátalanná... Mert belülről az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiságok, gonoszságok. Ezek a gonoszságok mind belülről jönnek, s ezek teszik tisztátalanná az embert." (Márk evangéliuma 7:15)
Pál apostol így fogalmazza meg a benne dúló harcot a Jó és Rossz között: "Mert gyönyörködöm ugyan az Isten törvényében a belső ember szerint, de látok egy másik törvényt a tagjaimban, amely az én elmém törvénye ellen hadakozik, és engem foglyul ejt a bűn törvényének, amely tagjaimban van. Óh, én nyomorult ember!" (Pál levele a rómaikhoz 7:22)
A Bibliában ugyan konkrét utalást az ördög létezésére és világot rendező hatalmára nincs, de a középkori keresztény egyház tanításai szerint az isteni jóság, mely igazgatja a világot folyamatos támadásnak van kitéve az ördögi erők által, melyek kívülről jőve hatalmába keríthetik az emberi lelkeket is.
A középkori teológia az ördög létét, mint dogmatikus tényt tartja számon. „… azok a tények, amelyeket nem lehet ugyan levezetni Isten kinyilatkoztatott igéjéből, de amelyeket az Egyháznak mégis biztosan fel kell ismernie és meg kell fogalmaznia mint dogmatikus tényeket, mert ezek feltételei a hittétemény hűséges megőrzésének.” (Raner-Vorgrimler 1980. 112)
E hit volt a táptalaja a boszorkányüldözéseknek is. A középkori hitvilágban gyökerezik az ördög, mint külső, ártó hatalom képe, a pokol, mint a Gonosz lakhelye és a kárhozottak szenvedésének helye.
A pokolban égő felemésztő tűzre sincs közvetlen utalás a Bibliában, ahogy a purgatórium tisztítótüze is a középkori hitmagyarázatok terméke. Az ördög a középkor óta Európa-szerte elterjedt ábrázolása, a szőrös, csúf ábrázatú, patás, kiálló szemfogakkal, farokkal és szarvakkal megjelenített félelmetes alak, talán a görög hitvilág félig állat-félig ember szatírjairól vette a mintát.
A középkori egyházi tanítások és magyarázatok alapján azonban igen hamar elterjedtek a Gonosz attribútumainak ezen megnyilvánulásai. Megjelentek a templomi díszítésekben és a magas művészetben egyaránt.
Dante Isteni színjáték Pokol fejezetében az alvilág bugyrai, a kárhozott lelkek szenvedései is ezt a középkori felfogást tükrözik, csakúgy, mint Hyeronimus Bosch szörnyűséges víziói a Pokolról és annak kínjairól.
Az ördögről alkotott középkori egyházi nézeteket foglalja össze a híres-hírhedt Malleus Maleficarum, amely először 1487-ben jelent meg, s a későbbi évszázadokban az Európában dúló és véres tombolásba forduló boszorkányüldözéseknek szellemi alapját jelentette.
Csaknem száz év múlva, 1583-ban egy holland tudós, Jan Weger (latinul: Wierus) megjelentette Pseudomonarchia daemonum című könyvét, mely a Pokol seregeit veszi számba. Az alvilág ura Belzebub, akiben a sémi Baal-Zebub (Legyek Ura) istenség alakját ismerhetjük fel. Wierus művében az alvilág bugyrait és a benne lakó ördögök seregeit hierarchikus rendbe foglalja.
Ez a könyv a megjelenésétől kezdve évszázadokon át komolyan értékelt és az ördögűzés gyakorlatában alapul vett műnek számított. Későbbi korokban azonban rámutattak arra, hogy a kiváló holland tudós e művét valójában a kortársai által túlságosan komolyan vett ördögűzés szatírájaként fogalmazta meg. Mindenesetre kora felfokozott vallási fanatizmusában szatirikus hangvételét nem hallották meg és műve épp az ellenkező hatást kiváltva, az ördögi hatalom nagy összefoglalásaként lett évszázadokon át számon tartva.
Magyarországon a legmaradandóbb művet az ördögi ártó hatalmaknak kiszolgáltatott emberi lélekről Bornemisza Gergely írta Ördögi kísértetek címen 1578-ban. A korabeli Magyarország (sőt, mondhatjuk, hogy Európa) egyik legműveltebb embere volt a humanista műveltségű Bornemisza, de a középkori felfogást tükröző ördögi hatalmak létezésében mégis feltétel nélkül hitt.
A kora középkori pasztorális teológia (az egyház gyakorlatának teológiája) a felvilágosodás koráig meghatározta az ördögről alkotott képzetek hivatalos és a mindennapokban élő képét. Fábián József 1803-ban a Természeti tudomány a köznépnek című könyvében már a felvilágosodás szellemében tör lándzsát az ördögi hatalmaktól való babonás félelmek fölött: „… a szelek úgy származnak, amint mondánk, tsupa esztelenség tehát, mikor a babonás emberek azt képzelik, hogy a nagy szélvészeket és forgó szeleket az ördögök vagy a garabonciás deákok szokták támasztani. … Már mondottuk oda fellyebb, hogy az Ördögnek a Természettel semmi közük.”
„Hisz az, akit mindenki gyűlöl, már valaki tán!” Goethe Faustja mindmáig a legnemesebb irodalmi megfogalmazása az embert kísértő Gonosznak. A Faust az európai kultúrában gyökerezett, mégis ez a sora a világ minden táján érvényes.
A világban a rossz jelen van, megkerülhetetlenül és kikerülhetetlenül. Tudomásul kell vennünk és el kell fogadnunk az életet ezzel együtt. Egyetemes érvényű tapasztalása ez az emberiségnek.
Nincs a Földön olyan kultúra, amelyik ne gondolkodna és ítélne a saját gyökerei alapján a Jó és a Rossz mibenlétéről. Az afrikai dzsungelben, a dél-amerikai esőerdőben és az európai nagyvárosokban egyaránt fellelhető ez a hit.
Az emberi kultúrák minden korban létrehozták és megalkották a maguk magyarázatát a világban tapasztalható jó és rossz, ártalmas és kedvező jelenségekről. Az bizonyos, hogy az ember mindig tudatában volt annak, hogy a világ kiismerhetetlen, beláthatatlan és betörhetetlen, mégis mindig a világ megismerésére és igába hajtására törekedett, majd mindig szembesülnie kellett azzal, hogy ez lehetetlen vállalkozás.
Ez a kiszolgáltatottság érzés hozta létre azokat a hiedelmeket, melyek magyarázatul szolgáltak arra, hogy az ember törekvései miért futnak zátonyra olykor. Kézenfekvőnek tűnt az a gondolat, hogy kell lennie valamilyen külső befolyásoló hatalomnak, amely az emberi akaratot is legyőzheti és megtörheti. Az ember e hatalmaknak kiszolgáltatott, és egyetlen esélye a túlélésre, hogy megtanulja kezelni és jóindulatra bírni saját törekvései eléréséhez a szellemvilág elemeit.
A szellemvilág dualisztikus megoszlása alapvető meghatározója az emberi kultúrának. Az embert segítő szellemi lények, a Jó megtestesülései mellett megtaláljuk az ártó szellemeket is, mely jelzi, hogy a világban jelen van a Gonosz. A Gonoszt pedig el kell űzni, kordában kell tartani és meg kell gátolni, hogy szétterjedjen a körülöttünk lévő világban és megfertőzze azt.
A Gonosz mibenléte, megjelenési formája kultúránként más és más jellemzőkkel bír, de a legyőzésére tett kísérletek, a rítusok, kultuszok minden kultúrának építőkövei, mert az erkölcsi egyensúlyt és az adott társadalom biztos alapokon nyugvó status quo-ját minden eszközzel fenn kell tartani.
A mítoszokban és hiedelmekben fellelhető az a motívum, hogy a világ rendje egy adott pillanatban kibillen, és az embereknek áldozatok, rítusok útján kell a Jó hatalmát visszaállítani és a Gonosz erőit legyőzni.
„Így azután a primitív emberek törekvése minden bajuk gyökeres kiirtására időnként az ördögök vagy szellemek nagyszabású kikergetésének és kiűzésének alakját ölti. Azt hiszik, hogy ha ezeket az átkozott kínzóikat le tudják rázni, új, boldog és ártatlan életet kezdhetnek, az Édenkert meséje és költők ősi aranykora ismét megvalósul.” (Frazer 1995. 355)
Általánosan elterjedt gonoszt űző szokás a kereplőkkel, kiáltozással, dobokkal történő harsány zajkeltés. Frazer Az Aranyág című művében megemlíti, hogy Új-Kaledónia bennszülöttei az ártó démonok ellen egy hatalmas árkot ásnak és nagy kiáltozások közepette betemetik azt, jelképezve ezzel a gonosz lélek elűzését.
A magyar hiedelemvilágban a vihar, zivatar elűzésére elterjedt volt a balta vagy fejsze levegőbe csapása esetleg földbe vágása, visszakergetve ezzel a gonoszt az embert fenyegető lenti világba. Gyakori motívum a világ kultúráiban, hogy a gonoszt temető szertartások egyfajta szabadossággal is együtt járnak. A rontástól megszabadító szertartások az emberek megtisztulására is lehetőséget adnak. Ilyenkor utat engednek a szenvedélyeiknek, az erkölcsi szabályokat felfüggesztik. Megfigyelték ezt Tibetben, Guineában, s ugyanez tűnik fel a magyar farsangi szokásokban is, melynek szabados túlzásait az egyház tilalmasnak, sőt bizonyos korokban egyenesen bűnnek nyilvánította.
„Aki a bűnt cselekszi, az ördögtől van” - ahogy János evangéliumában olvashatjuk. Az ártó hatalmak, az ördög ábrázolása és a róla alkotott kép rendkívül változatos az egyes kultúrákban.
Az európai kultúrának két fontos gyökere az antik görög kultúra és a Biblia. Mindkettőben bőven találhatunk az ördög jelenlétére utalásokat.
Az ókori görögök hitvilágában a Jó-Rossz ellentétpár nem volt olyan élesen elválasztva egymástól, mint a keresztény hitben. A görög istenek egyszerre voltak segítői és akadályozói az emberi törekvéseknek. Bár a halottak birodalma létezett, Hádész mégsem a Gonosz lakhelye volt. A Hadesz szó a ’látni’ jelentésű 'idein' ige fosztóképzős alakjából képződött, így eredeti jelentése is a „láthatatlan (halott) lelkek birodalma”.
A görög istenek anropomorf lények voltak, szerettek és gyűlöltek, nagylelkűek voltak és ugyanakkor bosszúállóak. Emberi szenvedélyek irányították tetteiket, de isteni fenség és emelkedettség övezte alakjukat. A halhatatlanság glóriája.
A kereszténység alapvető jellemzője a Jó és Gonosz dualizmusa, mely folyamatos küzdelmet vív az emberi lelkekért. A Gonosz megjelenik a Bibliában is, mint Sátán. A szó jelentése 'ellenszegülő', és e kifejezés mellett a kereszténységben hamar elterjedt a Biblia görög fordítása után a „diabolosz”, amit magyarra általában az ördög szóval fordítanak.
A diabolosz eredeti jelentése alapján ’rágalmazó, pletykás, hamis vádló’, melynek szó szerinti megjelenésére is van példa a Bibliában. A keresztény világban a jó Istentől való, a rossz pedig az ördög bűne. A bibliai Gonosz hol kígyó képében jelenik meg a Paradicsomban, hol Jézus megkísértője a pusztában. Mindig hadba száll az emberi lelkekért s az isteni jóságba vetett hit erejét jelzi, ha támadó kísérleteit vissza tudják verni. A középkori keresztény hitvilágban ez a Gonosz egy kívülről jövő hatalomként aposztrofálódik.
Ezzel párhuzamosan a Biblia szövegére támaszkodva feltűnt az a nézet is, hogy a Rossz az ember lelkében lakozik, s nem kívülről jövő ártó hatalmak befolyásolják az emberi rossz cselekedeteket.
"Nincs semmi, ami kívülről jutva az emberbe tisztátalanná tehetné őt... Ami az emberből előjön, az teszi tisztátalanná... Mert belülről az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiságok, gonoszságok. Ezek a gonoszságok mind belülről jönnek, s ezek teszik tisztátalanná az embert." (Márk evangéliuma 7:15)
Pál apostol így fogalmazza meg a benne dúló harcot a Jó és Rossz között: "Mert gyönyörködöm ugyan az Isten törvényében a belső ember szerint, de látok egy másik törvényt a tagjaimban, amely az én elmém törvénye ellen hadakozik, és engem foglyul ejt a bűn törvényének, amely tagjaimban van. Óh, én nyomorult ember!" (Pál levele a rómaikhoz 7:22)
A Bibliában ugyan konkrét utalást az ördög létezésére és világot rendező hatalmára nincs, de a középkori keresztény egyház tanításai szerint az isteni jóság, mely igazgatja a világot folyamatos támadásnak van kitéve az ördögi erők által, melyek kívülről jőve hatalmába keríthetik az emberi lelkeket is.
A középkori teológia az ördög létét, mint dogmatikus tényt tartja számon. „… azok a tények, amelyeket nem lehet ugyan levezetni Isten kinyilatkoztatott igéjéből, de amelyeket az Egyháznak mégis biztosan fel kell ismernie és meg kell fogalmaznia mint dogmatikus tényeket, mert ezek feltételei a hittétemény hűséges megőrzésének.” (Raner-Vorgrimler 1980. 112)
E hit volt a táptalaja a boszorkányüldözéseknek is. A középkori hitvilágban gyökerezik az ördög, mint külső, ártó hatalom képe, a pokol, mint a Gonosz lakhelye és a kárhozottak szenvedésének helye.
A pokolban égő felemésztő tűzre sincs közvetlen utalás a Bibliában, ahogy a purgatórium tisztítótüze is a középkori hitmagyarázatok terméke. Az ördög a középkor óta Európa-szerte elterjedt ábrázolása, a szőrös, csúf ábrázatú, patás, kiálló szemfogakkal, farokkal és szarvakkal megjelenített félelmetes alak, talán a görög hitvilág félig állat-félig ember szatírjairól vette a mintát.
A középkori egyházi tanítások és magyarázatok alapján azonban igen hamar elterjedtek a Gonosz attribútumainak ezen megnyilvánulásai. Megjelentek a templomi díszítésekben és a magas művészetben egyaránt.
Dante Isteni színjáték Pokol fejezetében az alvilág bugyrai, a kárhozott lelkek szenvedései is ezt a középkori felfogást tükrözik, csakúgy, mint Hyeronimus Bosch szörnyűséges víziói a Pokolról és annak kínjairól.
Az ördögről alkotott középkori egyházi nézeteket foglalja össze a híres-hírhedt Malleus Maleficarum, amely először 1487-ben jelent meg, s a későbbi évszázadokban az Európában dúló és véres tombolásba forduló boszorkányüldözéseknek szellemi alapját jelentette.
Csaknem száz év múlva, 1583-ban egy holland tudós, Jan Weger (latinul: Wierus) megjelentette Pseudomonarchia daemonum című könyvét, mely a Pokol seregeit veszi számba. Az alvilág ura Belzebub, akiben a sémi Baal-Zebub (Legyek Ura) istenség alakját ismerhetjük fel. Wierus művében az alvilág bugyrait és a benne lakó ördögök seregeit hierarchikus rendbe foglalja.
Ez a könyv a megjelenésétől kezdve évszázadokon át komolyan értékelt és az ördögűzés gyakorlatában alapul vett műnek számított. Későbbi korokban azonban rámutattak arra, hogy a kiváló holland tudós e művét valójában a kortársai által túlságosan komolyan vett ördögűzés szatírájaként fogalmazta meg. Mindenesetre kora felfokozott vallási fanatizmusában szatirikus hangvételét nem hallották meg és műve épp az ellenkező hatást kiváltva, az ördögi hatalom nagy összefoglalásaként lett évszázadokon át számon tartva.
Magyarországon a legmaradandóbb művet az ördögi ártó hatalmaknak kiszolgáltatott emberi lélekről Bornemisza Gergely írta Ördögi kísértetek címen 1578-ban. A korabeli Magyarország (sőt, mondhatjuk, hogy Európa) egyik legműveltebb embere volt a humanista műveltségű Bornemisza, de a középkori felfogást tükröző ördögi hatalmak létezésében mégis feltétel nélkül hitt.
A kora középkori pasztorális teológia (az egyház gyakorlatának teológiája) a felvilágosodás koráig meghatározta az ördögről alkotott képzetek hivatalos és a mindennapokban élő képét. Fábián József 1803-ban a Természeti tudomány a köznépnek című könyvében már a felvilágosodás szellemében tör lándzsát az ördögi hatalmaktól való babonás félelmek fölött: „… a szelek úgy származnak, amint mondánk, tsupa esztelenség tehát, mikor a babonás emberek azt képzelik, hogy a nagy szélvészeket és forgó szeleket az ördögök vagy a garabonciás deákok szokták támasztani. … Már mondottuk oda fellyebb, hogy az Ördögnek a Természettel semmi közük.”
Ördög a magyar néphitben
A magyarság a Kárpát-medencében való megjelenése és végleges letelepedése során találkozott a keresztény hittel. Az ősmagyar hitvilágról máig megoszlanak a vélemények, de az már bizonyítottnak tűnik, hogy a monoteista vallási hittel már vándorlásaik során megismerkedtek.
Az európai kereszténységnek alapvetően indoeurópai gyökerei vannak, illetve más európai népek ősi hiedelmeiből táplálkozik. A honfoglaló magyarok egy keleti, az európai hiedelmektől elütő kultúrát hoztak magukkal, ezért a kereszténységgel történő találkozás egészében megváltoztatta a szellemi világhoz kötődő elképzeléseiket.
Mivel a magyarság kereszténység előtti kultúrája eltérő volt az itt élő más népekétől, a kereszténység felvételével az új hitnek nem voltak meg az ősi kultúrába visszanyúló gyökerei. A kereszténységgel átvett hiedelmek mögül hiányzott a profán/pogány háttér, ezért a magyar néphit – így az ördögről alkotott hiedelmek is – a környező germán, szláv népek hiedelmeihez képest szegényesebbnek tűnik.
A szláv és germán démonvilág lenyűgöző gazdagsága a magyar néphitben a kereszténység felvétele utáni évszázadokban fokozatosan a középkori egyház ördög alakjában egységesült. A korábbi Kedd asszonya vagy Luca alakja lassan beleolvadt az ördög egyedüli képébe.
Ezt őrzi Bihar megyéből feljegyzett népi hiedelem is, mely szerint „az ördög holtra táncoltatja a kedden és pénteken fonót”. (Magyar Néprajz VII. Folklór 3.) Ugyanerre példa a Borsod megyében feljegyzett, a vasárnapi munka tilalmára vonatkozó hiedelem is, mely szerint „vasárnap nem szabad varrni, mert az ördög annyit ver a hátsójára, amennyit öltött”. (u.ott)
Általános óvakodás és tartózkodás jellemző minden kultúrában az idegentől. Akár személy, akár népcsoport vagy elvont eszme képében is jelenik meg. A középkori világképben ennek különösen erős hatása volt, hiszen a fallal körülvett városon, a termőterületeken kívül a középkori ember számára az ismeretlen, épp ezért félelmetes tartomány terült el. Aki ebből az ismeretlen világból érkezett idegenként, az maga volt az ördög.
Amit nem ismerünk, attól tartunk, és amitől tartunk az ellenszenvet és végső soron félelmet kelt bennünk. A középkorból ered az a szokás is, hogy az ismeretlen vándorokat a lakott területen kívül temették el az ártó démonok távol tartásának reményében.
A magyar néphitben a lakott területen kívülről jött idegen mindig veszélyt jelentett a közösség számára. A moldvai csángóknál ismert az a messziről hozott menyasszonyt kísérő csujjogatás: „Leánt hoztunk, nem dögöt,/ Pokolbéli ördögöt!”
Az ördög mindig a lakott és ember által művelt területeken kívül lakozik, a pusztában, a vadon erdők mélyén és a föld alatt. Mindenhol, ahol nincs emberi kéznek nyoma. Innen indul, és igyekszik behatolni az ember által lakott területekre.
Minden bajnak, rontásnak, betegségnek démoni erők ártó tevékenységét tulajdonították. Jellemző volt az etnikumok démonizálása is. Széles körben ismert volt a 13. században a tatárok „Isten büntetései” elnevezése. Általában azokat a népeket, (pl. cigány, zsidó, mór), amelyek kultúrájukban, vallásukban és hiedelmeikben eltértek a kereszténységtől, démoni gonosz erők képviselőinek, a Sátán követeinek tartották.
Démoni erőt tulajdonítottak azoknak a személyeknek is, akik a környezetben elfogadott tudáskincsen felüli vagy attól eltérő ismeretekkel rendelkeztek. A Gonosz csatlósai voltak, boszorkány, garabonciás hírében állottak. Az európai boszorkánypereknek alapját szolgáltatták ezek a hiedelmek.
A középkori egyház által is támogatott és elfogadott eljárás volt az exorcizmus, a keresztény papság világi személyek között, de a kolostorokban is rendszeresen tartott ördögűzése. Ezt az eljárást a néphit is átvette, az ördögűző ráolvasások, bajelhárító cselekedetek a hivatalos egyházi felfogás változása után is tovább éltek.
A magyar népi ráolvasások is őrzik ezt a gonosz távol tartására és az ember által lakott és ismert területekről történő kiűzésére irányuló törekvést. Az ördögi hatalmak a lakatlan, ismeretlen közegből érkeznek, a pusztából, a föld mélyéből. Az elűzésükre irányuló eljárásokkal ebbe az ember által nem ismert tartományba való visszaűzésüket kívánták elérni. Sándorfalván feljegyzett ördögűző ráolvasás: „Földbű gyütt,/ földbe menjen,/ hogy ezen a bűnös testen/ hatalmat ne vegyen!” (Pócs, 1985.)
A hivatalos egyházi tanításokból ered az ördögről alkotott általános kép. Az ördög külsődleges jellemzői között meghatározó a fekete szín, mint a sötét, ártó hatalmak jelképe, szemben az isteni ragyogással és mennyei fénnyel. Jellemzője a némaság, amely a démoni világ ember által ismert kultúrán kívüliségét szimbolizálja, valamint a meztelenség, amely az állati, nemtelen lét állapotát állítja szembe az isteni pompás és tiszta öltözettel.
A fényes öltözet a népmesékben is a megdicsőült, a kultúra letéteményesévé vált, s ezáltal felmagasztosult hős jelképe. Az ördög magyar néphitben fellelhető gyökerei tehát nehezen kibogozhatók, sok benne az átvétel, főként a keresztény egyházi tanításokból, de a környező népek gazdag démoni erőket felvonultató hiedelemvilágából is.
Ipolyi Arnold Magyar mythologia című műve a romantika korának - mindenben ősi gyökereket kereső - 19. századi felfogását tükröző nagy összefoglalása. Az ördögről szóló fejezetet ezzel a mondattal kezdi: „Kétségtelen óvallási főbblény elnevezését bírjuk még az ördög névben is.” (Ipolyi 1854. 36) Az óvallás Ipolyinál a magyarság kereszténység előtti hitvilágát jelenti.
Ipolyi az ördög szavunk etimológiájára nem helytálló magyarázatot ad. Mai kutatási eredményeink szerint a hitvilághoz köthető szavaink jelentős része (pl. boszorkány, sárkány) ótörök eredetű szó. Érdekes adalék, hogy a magyar hitvilág két legfontosabb szavának – isten és ördög – máig nem ismert a tudományosan bizonyítható etimológiája.
Az európai kereszténységnek alapvetően indoeurópai gyökerei vannak, illetve más európai népek ősi hiedelmeiből táplálkozik. A honfoglaló magyarok egy keleti, az európai hiedelmektől elütő kultúrát hoztak magukkal, ezért a kereszténységgel történő találkozás egészében megváltoztatta a szellemi világhoz kötődő elképzeléseiket.
Mivel a magyarság kereszténység előtti kultúrája eltérő volt az itt élő más népekétől, a kereszténység felvételével az új hitnek nem voltak meg az ősi kultúrába visszanyúló gyökerei. A kereszténységgel átvett hiedelmek mögül hiányzott a profán/pogány háttér, ezért a magyar néphit – így az ördögről alkotott hiedelmek is – a környező germán, szláv népek hiedelmeihez képest szegényesebbnek tűnik.
A szláv és germán démonvilág lenyűgöző gazdagsága a magyar néphitben a kereszténység felvétele utáni évszázadokban fokozatosan a középkori egyház ördög alakjában egységesült. A korábbi Kedd asszonya vagy Luca alakja lassan beleolvadt az ördög egyedüli képébe.
Ezt őrzi Bihar megyéből feljegyzett népi hiedelem is, mely szerint „az ördög holtra táncoltatja a kedden és pénteken fonót”. (Magyar Néprajz VII. Folklór 3.) Ugyanerre példa a Borsod megyében feljegyzett, a vasárnapi munka tilalmára vonatkozó hiedelem is, mely szerint „vasárnap nem szabad varrni, mert az ördög annyit ver a hátsójára, amennyit öltött”. (u.ott)
Általános óvakodás és tartózkodás jellemző minden kultúrában az idegentől. Akár személy, akár népcsoport vagy elvont eszme képében is jelenik meg. A középkori világképben ennek különösen erős hatása volt, hiszen a fallal körülvett városon, a termőterületeken kívül a középkori ember számára az ismeretlen, épp ezért félelmetes tartomány terült el. Aki ebből az ismeretlen világból érkezett idegenként, az maga volt az ördög.
Amit nem ismerünk, attól tartunk, és amitől tartunk az ellenszenvet és végső soron félelmet kelt bennünk. A középkorból ered az a szokás is, hogy az ismeretlen vándorokat a lakott területen kívül temették el az ártó démonok távol tartásának reményében.
A magyar néphitben a lakott területen kívülről jött idegen mindig veszélyt jelentett a közösség számára. A moldvai csángóknál ismert az a messziről hozott menyasszonyt kísérő csujjogatás: „Leánt hoztunk, nem dögöt,/ Pokolbéli ördögöt!”
Az ördög mindig a lakott és ember által művelt területeken kívül lakozik, a pusztában, a vadon erdők mélyén és a föld alatt. Mindenhol, ahol nincs emberi kéznek nyoma. Innen indul, és igyekszik behatolni az ember által lakott területekre.
Minden bajnak, rontásnak, betegségnek démoni erők ártó tevékenységét tulajdonították. Jellemző volt az etnikumok démonizálása is. Széles körben ismert volt a 13. században a tatárok „Isten büntetései” elnevezése. Általában azokat a népeket, (pl. cigány, zsidó, mór), amelyek kultúrájukban, vallásukban és hiedelmeikben eltértek a kereszténységtől, démoni gonosz erők képviselőinek, a Sátán követeinek tartották.
Démoni erőt tulajdonítottak azoknak a személyeknek is, akik a környezetben elfogadott tudáskincsen felüli vagy attól eltérő ismeretekkel rendelkeztek. A Gonosz csatlósai voltak, boszorkány, garabonciás hírében állottak. Az európai boszorkánypereknek alapját szolgáltatták ezek a hiedelmek.
A középkori egyház által is támogatott és elfogadott eljárás volt az exorcizmus, a keresztény papság világi személyek között, de a kolostorokban is rendszeresen tartott ördögűzése. Ezt az eljárást a néphit is átvette, az ördögűző ráolvasások, bajelhárító cselekedetek a hivatalos egyházi felfogás változása után is tovább éltek.
A magyar népi ráolvasások is őrzik ezt a gonosz távol tartására és az ember által lakott és ismert területekről történő kiűzésére irányuló törekvést. Az ördögi hatalmak a lakatlan, ismeretlen közegből érkeznek, a pusztából, a föld mélyéből. Az elűzésükre irányuló eljárásokkal ebbe az ember által nem ismert tartományba való visszaűzésüket kívánták elérni. Sándorfalván feljegyzett ördögűző ráolvasás: „Földbű gyütt,/ földbe menjen,/ hogy ezen a bűnös testen/ hatalmat ne vegyen!” (Pócs, 1985.)
A hivatalos egyházi tanításokból ered az ördögről alkotott általános kép. Az ördög külsődleges jellemzői között meghatározó a fekete szín, mint a sötét, ártó hatalmak jelképe, szemben az isteni ragyogással és mennyei fénnyel. Jellemzője a némaság, amely a démoni világ ember által ismert kultúrán kívüliségét szimbolizálja, valamint a meztelenség, amely az állati, nemtelen lét állapotát állítja szembe az isteni pompás és tiszta öltözettel.
A fényes öltözet a népmesékben is a megdicsőült, a kultúra letéteményesévé vált, s ezáltal felmagasztosult hős jelképe. Az ördög magyar néphitben fellelhető gyökerei tehát nehezen kibogozhatók, sok benne az átvétel, főként a keresztény egyházi tanításokból, de a környező népek gazdag démoni erőket felvonultató hiedelemvilágából is.
Ipolyi Arnold Magyar mythologia című műve a romantika korának - mindenben ősi gyökereket kereső - 19. századi felfogását tükröző nagy összefoglalása. Az ördögről szóló fejezetet ezzel a mondattal kezdi: „Kétségtelen óvallási főbblény elnevezését bírjuk még az ördög névben is.” (Ipolyi 1854. 36) Az óvallás Ipolyinál a magyarság kereszténység előtti hitvilágát jelenti.
Ipolyi az ördög szavunk etimológiájára nem helytálló magyarázatot ad. Mai kutatási eredményeink szerint a hitvilághoz köthető szavaink jelentős része (pl. boszorkány, sárkány) ótörök eredetű szó. Érdekes adalék, hogy a magyar hitvilág két legfontosabb szavának – isten és ördög – máig nem ismert a tudományosan bizonyítható etimológiája.
A kisemmizettek költészete
Az archaikus világképben az ördögnek félelmetes démoni hatalma volt, amely állandó fenyegetésben tartotta az embereket. Ez a világkép a hivatalos egyház ördögről alkotott véleményének változásával - miután az ártó gonosz léte már csak a népi hiedelemvilágban élt tovább – sokat veszített fenyegető voltából.
Az ördög alakja a magyar néphitben „megszelídült”, a rettegett sátáni hatalomból egy emberi leleménnyel és rátermettséggel rászedhető ördög képe alakult ki. A népmeséinkben megjelenő ördög már ezt a humanizált változatot állítja elénk, félelmetes és baljós erejétől megfosztott, olykor az emberi törekvések szolgálatába állítható ördög jelenik meg.
A kezdeti gonosztól való rettegés, amelyet az ártó hatalmak elleni rítusokkal tartottak kivédhetőnek, később gazdag fantáziájú, humortól és a gonosz hatalmával akár furfanggal is dacoló mesevilággá szelídült.
„A primitív társadalomban még összeforrt a kultusz a mítosszal, a vallás a mese világával. A mese és a hiedelem összeforrottsága a kultusz és a mítosz régi kapcsolatára emlékeztet.” (Magyar Néprajz V. Folklór 1.) A rítusoknak, kultikus eljárásoknak eredeti funkciója a rossz távol tartása volt, amely a mesékben a mindenkori elnyomott, kiszolgáltatott rétegek boldogulásának egyik lehetőségévé vált.
A mesében megtörténik az igazságszolgáltatás, ami a való életben nem adatik meg az alávetett rétegeknek. A szegénység minden korban együtt jár a kiszolgáltatottsággal, de ez a kiszolgáltatottság nem jelenti a jobb életről való lemondást.
A mesékben egy vágyott világ jelenik meg, ahol a senki által nem becsült szegény ember a saját erejéből, eszéből, életigenléséből merítve, elismerést, rangot, vagyont vív ki magának. Helyet a Nap alatt. „A népi kópé sohasem kérdőjelezi meg az élet értelmét. Természetesnek tartja, hogy állnia kell a sarat, hogy küzdenie, lázadnia kell – mert az élet vállalása a népi mentalitás számára törvény, oly természetes törvény, mint a fák rügyezése, a tavasz örök megújulása.” (Nagy, 1974. 98)
A népmesei hős egy ismeretlenség homályából felbukkanó szegény és senki által nem becsült ember. Nem született hősnek, még csak valakinek sem nevezhetjük. Ő az egyszeri szegény ember. A mese révén azonban ez a névtelen életet élő ember csodás eseményeknek a középpontjába kerülhet józan eszének és életrevalóságának köszönhetően.
Honti János a mesét a „feloldódás költészetének” (Honti, 112.) nevezte.
Az elnyomott, kiszolgáltatott, társadalmi hátravetettségükből kimozdulni nem tudó rétegeknek a mese igazságosztó világa feloldást és megnyugvást jelentett a reális életük igazságtalanságaival szemben.
A középkori egyházi tanítások szerint minden, ami az anyagi léthez köthető, a jólét, a vagyon, a földi örömök élvezete megvetendő, helyette a papok az isteni boldogság felé törekvést követelték meg híveiktől. Mivel a jobbágysorban tengődők az anyagi javakat nem birtokolhatták, az egyházi tanítások szerint csak a paradicsomi üdvözülés kárpótolhatta őket.
Annak azonban, aki a betevő falatért küzd minden nap, és tudja, hogy sorsa nem fordulhat jobbra sem neki, sem utódainak, a földi javak birtoklása csöppet sem megvetendő és lelki üdvét fenyegető hívság. A szegény ember vágyik a javakra. Birtokolni szeretne kincset, vagyont, hatalmat, a világ titkait, és ha másként nem lehetséges, akkor a mesék által megteremti ezt magának.
A mesékben a szegény ember a világ ura és ahhoz, hogy ezt elérje, a saját józan eszén kívül természetesnek vesz minden segítséget – érkezzen az égi vagy alvilági hatalomtól. A mesékben, mint a vágyak kiélésének helyében, minden a szegény ember felemelkedésének szolgálatában áll. Még az ördög is.
A magyar népmesékben az ördög alakja sajátos formákban mutatkozik meg. Benne van a fenyegető, ártó démonikus lény, de ugyanakkor a rászedhető, ostoba ördög alakja is megjelenik. Attól függően, hogy a mesehős, az egyszeri szegény ember milyen úton-módon nyerheti el a vágyott javakat, milyen próbatételeken kell átesnie a végső győzelméig, rettenthetetlennek kell lennie vagy elég a csalafinta fortély és furfang- az ördög mindig más arcát mutatja.
Egyetlen dolog közös a mesékben, hogy a szegény ember a történet végére alávetett nincstelenből megdicsőült, tisztelet övezte hős lesz, akinek az erkölcsi és az anyagi elégtétel is megadatik.
Az ördög alakja a magyar néphitben „megszelídült”, a rettegett sátáni hatalomból egy emberi leleménnyel és rátermettséggel rászedhető ördög képe alakult ki. A népmeséinkben megjelenő ördög már ezt a humanizált változatot állítja elénk, félelmetes és baljós erejétől megfosztott, olykor az emberi törekvések szolgálatába állítható ördög jelenik meg.
A kezdeti gonosztól való rettegés, amelyet az ártó hatalmak elleni rítusokkal tartottak kivédhetőnek, később gazdag fantáziájú, humortól és a gonosz hatalmával akár furfanggal is dacoló mesevilággá szelídült.
„A primitív társadalomban még összeforrt a kultusz a mítosszal, a vallás a mese világával. A mese és a hiedelem összeforrottsága a kultusz és a mítosz régi kapcsolatára emlékeztet.” (Magyar Néprajz V. Folklór 1.) A rítusoknak, kultikus eljárásoknak eredeti funkciója a rossz távol tartása volt, amely a mesékben a mindenkori elnyomott, kiszolgáltatott rétegek boldogulásának egyik lehetőségévé vált.
A mesében megtörténik az igazságszolgáltatás, ami a való életben nem adatik meg az alávetett rétegeknek. A szegénység minden korban együtt jár a kiszolgáltatottsággal, de ez a kiszolgáltatottság nem jelenti a jobb életről való lemondást.
A mesékben egy vágyott világ jelenik meg, ahol a senki által nem becsült szegény ember a saját erejéből, eszéből, életigenléséből merítve, elismerést, rangot, vagyont vív ki magának. Helyet a Nap alatt. „A népi kópé sohasem kérdőjelezi meg az élet értelmét. Természetesnek tartja, hogy állnia kell a sarat, hogy küzdenie, lázadnia kell – mert az élet vállalása a népi mentalitás számára törvény, oly természetes törvény, mint a fák rügyezése, a tavasz örök megújulása.” (Nagy, 1974. 98)
A népmesei hős egy ismeretlenség homályából felbukkanó szegény és senki által nem becsült ember. Nem született hősnek, még csak valakinek sem nevezhetjük. Ő az egyszeri szegény ember. A mese révén azonban ez a névtelen életet élő ember csodás eseményeknek a középpontjába kerülhet józan eszének és életrevalóságának köszönhetően.
Honti János a mesét a „feloldódás költészetének” (Honti, 112.) nevezte.
Az elnyomott, kiszolgáltatott, társadalmi hátravetettségükből kimozdulni nem tudó rétegeknek a mese igazságosztó világa feloldást és megnyugvást jelentett a reális életük igazságtalanságaival szemben.
A középkori egyházi tanítások szerint minden, ami az anyagi léthez köthető, a jólét, a vagyon, a földi örömök élvezete megvetendő, helyette a papok az isteni boldogság felé törekvést követelték meg híveiktől. Mivel a jobbágysorban tengődők az anyagi javakat nem birtokolhatták, az egyházi tanítások szerint csak a paradicsomi üdvözülés kárpótolhatta őket.
Annak azonban, aki a betevő falatért küzd minden nap, és tudja, hogy sorsa nem fordulhat jobbra sem neki, sem utódainak, a földi javak birtoklása csöppet sem megvetendő és lelki üdvét fenyegető hívság. A szegény ember vágyik a javakra. Birtokolni szeretne kincset, vagyont, hatalmat, a világ titkait, és ha másként nem lehetséges, akkor a mesék által megteremti ezt magának.
A mesékben a szegény ember a világ ura és ahhoz, hogy ezt elérje, a saját józan eszén kívül természetesnek vesz minden segítséget – érkezzen az égi vagy alvilági hatalomtól. A mesékben, mint a vágyak kiélésének helyében, minden a szegény ember felemelkedésének szolgálatában áll. Még az ördög is.
A magyar népmesékben az ördög alakja sajátos formákban mutatkozik meg. Benne van a fenyegető, ártó démonikus lény, de ugyanakkor a rászedhető, ostoba ördög alakja is megjelenik. Attól függően, hogy a mesehős, az egyszeri szegény ember milyen úton-módon nyerheti el a vágyott javakat, milyen próbatételeken kell átesnie a végső győzelméig, rettenthetetlennek kell lennie vagy elég a csalafinta fortély és furfang- az ördög mindig más arcát mutatja.
Egyetlen dolog közös a mesékben, hogy a szegény ember a történet végére alávetett nincstelenből megdicsőült, tisztelet övezte hős lesz, akinek az erkölcsi és az anyagi elégtétel is megadatik.
Ördög adta teremtette
Jellegzetes típusa népmeséinknek a kincset őrző ördög motívuma. A kincs letéteményese minden esetben az ördög. Az égi üdvözülés lehetőségével szemben ő a földi javak ígéretét hordozza, s ezzel együtt a földi kísértést is.
Az egyházi tanításokkal szemben a mesékben a földi kincsek birtoklása is a boldogság forrása és az anyagi javak, örömök, hatalom megszerzése alapvető célja a mesékben szereplő egyszeri szegény embernek.
A szegény ember szolgálatot tesz az ördögnek és ezzel jut a kincsek birtokába, vagy csellel, furfanggal megszerzi az ördögtől. A kincs lehet kézzelfogható tárgy, vagyon, de lehet földi hatalom és dicsőség, a leggyakoribb, hogy a kettő együtt jár. A szegény embernek valamilyen próbatételen kell átesnie, vagy szolgálnia kell meghatározott ideig az ördögöt, s ennek fejében mesés kincshez, váratlan felemelkedéshez jut.
Az ördög hosszú szakállú aprócska öregemberként, manóként, törpeként, különleges lényként is megjelenhet. A mesehős az ördög szolgálatába áll, s annak letöltése után fizetséget kap, melynek jelentősége kezdetben még a hős számára sem ismert. Ez lehet egy szem dió, alma, gyűrű, kulcs, és ezek az első pillantásra jelentéktelennek tűnő tárgyak a mesehős további kalandjai során hasznos segítségére lesznek.
Az Odaért, ahol a part szakad (Berze nagy 1979. 357) című mesében a hős egy fekete ember szolgálatába áll, akiről hamar kiderül, hogy maga az ördög. A szolgálat leteltével - amely „három nap egy esztendő” (gyakori fordulata a népmeséknek) - az ördög gyűrűjét kapja meg fizetségként, amit ha háromszor megforgat az ujján és azt mondja „Kedves gyűrű, legyen úgy, ahogy akarom!”, valamennyi kívánsága teljesül.
A hős e gyűrű birtokában a legmesésebb földi javak birtokosává válik. Gyakori motívum az ördögtől szerzett kincsek esetében, hogy könnyen semmivé válik, a kosárnyi arany korommá, a csillogó palota rozoga viskóvá változik. A fent említett mese szokatlanul realisztikus, csaknem kiábrándult véget ér. A hőstől ellopja gyűrűjét a király leánya, akit mesés gazdagsága révén feleségül kap. A gyűrű azonban csak az anyagi javak birtoklását teszi lehetővé, a szerelmet és hűséget – az égi gazdagságot - nem tudja megadni a hősnek. Ellopják gyűrűjét, s mire visszaszerzi, az már elveszítette varázserejét.
Gyakori a mesékben, hogy a szegény ember az ördög révén mesés vagyonra tesz szert, amelyet az őt addig megvetően kihasználó gazdag ember megirigyel, és ugyanazt az utat végigjárva, ami révén a szegény ember kincset talált, a kapzsisága és ostobasága miatt végül elnyeri méltó büntetését. A gazdagságnak hitt csillogás semmivé foszlik, a gazdag ember kénytelen elviselni alulmaradását a szegény emberrel szemben.
Ezek a mesék igazságot szolgáltatnak, a mesebeli szegény ember – még ha az ördög segítségével is – legyőzi a gazdag hatalmaskodót. A népmesékben soha nem jelent erkölcsi kérdést, hogy az alávetettek az ördög hatalma által tudnak magasra emelkedni. A gazdagság, pompa, hatalom a mesék sugallata alapján megérdemelten jár a mesehősöknek. Az ördög csak az eszközt adja a hős felemelkedéséhez, a javak birtoklását a mesebeli szegény ember rátermettségének és a gazdagoknál élesebb eszének, tehetségének köszönheti. A népmesékben a kincs csak annak jár, aki helyesen tud élni az ördög által kínált lehetőséggel.
Az egyházi tanításokkal szemben a mesékben a földi kincsek birtoklása is a boldogság forrása és az anyagi javak, örömök, hatalom megszerzése alapvető célja a mesékben szereplő egyszeri szegény embernek.
A szegény ember szolgálatot tesz az ördögnek és ezzel jut a kincsek birtokába, vagy csellel, furfanggal megszerzi az ördögtől. A kincs lehet kézzelfogható tárgy, vagyon, de lehet földi hatalom és dicsőség, a leggyakoribb, hogy a kettő együtt jár. A szegény embernek valamilyen próbatételen kell átesnie, vagy szolgálnia kell meghatározott ideig az ördögöt, s ennek fejében mesés kincshez, váratlan felemelkedéshez jut.
Az ördög hosszú szakállú aprócska öregemberként, manóként, törpeként, különleges lényként is megjelenhet. A mesehős az ördög szolgálatába áll, s annak letöltése után fizetséget kap, melynek jelentősége kezdetben még a hős számára sem ismert. Ez lehet egy szem dió, alma, gyűrű, kulcs, és ezek az első pillantásra jelentéktelennek tűnő tárgyak a mesehős további kalandjai során hasznos segítségére lesznek.
Az Odaért, ahol a part szakad (Berze nagy 1979. 357) című mesében a hős egy fekete ember szolgálatába áll, akiről hamar kiderül, hogy maga az ördög. A szolgálat leteltével - amely „három nap egy esztendő” (gyakori fordulata a népmeséknek) - az ördög gyűrűjét kapja meg fizetségként, amit ha háromszor megforgat az ujján és azt mondja „Kedves gyűrű, legyen úgy, ahogy akarom!”, valamennyi kívánsága teljesül.
A hős e gyűrű birtokában a legmesésebb földi javak birtokosává válik. Gyakori motívum az ördögtől szerzett kincsek esetében, hogy könnyen semmivé válik, a kosárnyi arany korommá, a csillogó palota rozoga viskóvá változik. A fent említett mese szokatlanul realisztikus, csaknem kiábrándult véget ér. A hőstől ellopja gyűrűjét a király leánya, akit mesés gazdagsága révén feleségül kap. A gyűrű azonban csak az anyagi javak birtoklását teszi lehetővé, a szerelmet és hűséget – az égi gazdagságot - nem tudja megadni a hősnek. Ellopják gyűrűjét, s mire visszaszerzi, az már elveszítette varázserejét.
Gyakori a mesékben, hogy a szegény ember az ördög révén mesés vagyonra tesz szert, amelyet az őt addig megvetően kihasználó gazdag ember megirigyel, és ugyanazt az utat végigjárva, ami révén a szegény ember kincset talált, a kapzsisága és ostobasága miatt végül elnyeri méltó büntetését. A gazdagságnak hitt csillogás semmivé foszlik, a gazdag ember kénytelen elviselni alulmaradását a szegény emberrel szemben.
Ezek a mesék igazságot szolgáltatnak, a mesebeli szegény ember – még ha az ördög segítségével is – legyőzi a gazdag hatalmaskodót. A népmesékben soha nem jelent erkölcsi kérdést, hogy az alávetettek az ördög hatalma által tudnak magasra emelkedni. A gazdagság, pompa, hatalom a mesék sugallata alapján megérdemelten jár a mesehősöknek. Az ördög csak az eszközt adja a hős felemelkedéséhez, a javak birtoklását a mesebeli szegény ember rátermettségének és a gazdagoknál élesebb eszének, tehetségének köszönheti. A népmesékben a kincs csak annak jár, aki helyesen tud élni az ördög által kínált lehetőséggel.
Kilóg a lóláb
A hiedelemmeséknek érdekes típusa az Ördögszerető, amely a földi hívságok közül az erotikus tartalmakat helyezi előtérbe. Gyakori formula, hogy a falu szemében rátartinak, válogatósnak tűnő leány végül kérő nélkül marad, s bánatában így sóhajt, „Már azt sem bánnám, ha az ördög lenne”.
Hamarosan meg is jelenik egy nyalka, szép ifjú, de a leány kezdeti boldogsága hamarosan szertefoszlik, amikor észreveszi, hogy a kérőnek patája van. A lány megrémül, el akar bújni, de az ördög követeli a jussát. A leány nem enged, inkább a halált választja, de nem dobja oda becsületét alvilági hatalmaknak.
Halála előtt azonban rendelkezik arról, hogy az ördög ne juthasson a nyomára. Ne az ajtón vigyék ki a holttetemét, ne a temetőbe temessék, hanem mellette egy árokba, ne legyen fejfája, csak egy vesszőt ültessenek a sírjára. Ebből a vesszőből gyönyörű virágzó ág növekszik, amit arra jártában levág a királyfi, palotájába viszi. A virág visszaváltozik leánnyá, a királyfi felesége lesz, s boldogságuknak többé az ördög sem szabhat gátat. Az égben köttetett frigyük felett az ördögnek sincs hatalma. A gonosz kísértő kénytelen lemondani az erényes leányról. A hagyományos népi erkölcs szerint egy leány tudja, ki az, akit neki teremtett az Ég, nem adja oda magát akárkinek.
Ennek a mesetípusnak példája a Fedics Mihály meséi között számon tartott „Sziépjány Ibronka”. (Ortutay 1940)
Az ördögszerető mesetípus rokonságot tart a halott vőlegény típusú mesékkel is, melyben a leányt halott kérője a túlvilágról visszatérve a halálba kergeti. Az ördögszerető alakja a lidérc egyik alakváltozata. A lidérc a magyar néphit egyik leggazdagabb jelentéstartalmú démoni lénye. Számos változatával találkozhatunk a kelet-európai hiedelmekben is, elsősorban a délszláv és román néphit sárkánykígyó alakjai tartalmaznak sok rokon vonást a magyar lidércek ördögszeretőjével.
A lidércek számtalan variánsa között mégis találhatunk közös jellemzőket is. Ezek a tüzes alakban való megjelenés és az erős szexualitás. E vonások gyakran együtt jelennek meg egyes szellemlényeknél. E lidérceket a magyar nyelvterületen az egyes nyelvjárási különbözőségek mellett általában az ördög névvel illetik. Akit hatalmába kerít, az elveszett.
A leányokat elcsábítja és a vesztüket, végső soron a halálukat okozza. A gonosz, csábító bűnbe, és a buja, de érzelmek nélküli létbe taszítja a lányokat, ha engednek az ördög csábításának. Az ördögszerető típusú mesékben ezért a lány inkább a saját – bizonyos esetekben a szeretteinek is – halálát választja, mert a gonosznak nemet mondó halál végső soron - a mese igazsága szerint - a magasabb rendű újjáéledést hordozza magában.
Ennek a mesetípusnak vidámabb színezetű változata az Amikor az ördög Harsányban járt című hiedelemmese (Berze Nagy 1979. 280), melyben egy boszorkány szépséges leányára vet szemet az ördög, de a boszorka nem akarja az ördöggel való rokonságot. Próbatétel elé állítja hát az ördögöt, mire a kakas kukorékol, fel kell szántania a harsányi hegyet. Az ördög nekiáll, s bizony meg is tenné démoni ereje révén, ám a boszorka cselhez folyamodik, s meghúzza a kakas farkát, hogy az hamarabb kukorékoljon, mint az ördög befejezné a munkát. Az ördög dühbe gurult, az ekét Berementig dobta, ahol egy akkora mély árok keletkezett, amiből máig bányásszák a követ, s mérgében elfutott, csizmáit is elhagyta, abból lett a siklósi szőlőhegy, s ő maga bebújt a föld alá, ahonnan mai napig büdös víz folyik, ott van Harkány.
Szellemes eredettörténet és virgonc tanulság, hogy az ördögnek, a világnak ártó Gonosznak még egy boszorka sem adja oda a lányát.
Hamarosan meg is jelenik egy nyalka, szép ifjú, de a leány kezdeti boldogsága hamarosan szertefoszlik, amikor észreveszi, hogy a kérőnek patája van. A lány megrémül, el akar bújni, de az ördög követeli a jussát. A leány nem enged, inkább a halált választja, de nem dobja oda becsületét alvilági hatalmaknak.
Halála előtt azonban rendelkezik arról, hogy az ördög ne juthasson a nyomára. Ne az ajtón vigyék ki a holttetemét, ne a temetőbe temessék, hanem mellette egy árokba, ne legyen fejfája, csak egy vesszőt ültessenek a sírjára. Ebből a vesszőből gyönyörű virágzó ág növekszik, amit arra jártában levág a királyfi, palotájába viszi. A virág visszaváltozik leánnyá, a királyfi felesége lesz, s boldogságuknak többé az ördög sem szabhat gátat. Az égben köttetett frigyük felett az ördögnek sincs hatalma. A gonosz kísértő kénytelen lemondani az erényes leányról. A hagyományos népi erkölcs szerint egy leány tudja, ki az, akit neki teremtett az Ég, nem adja oda magát akárkinek.
Ennek a mesetípusnak példája a Fedics Mihály meséi között számon tartott „Sziépjány Ibronka”. (Ortutay 1940)
Az ördögszerető mesetípus rokonságot tart a halott vőlegény típusú mesékkel is, melyben a leányt halott kérője a túlvilágról visszatérve a halálba kergeti. Az ördögszerető alakja a lidérc egyik alakváltozata. A lidérc a magyar néphit egyik leggazdagabb jelentéstartalmú démoni lénye. Számos változatával találkozhatunk a kelet-európai hiedelmekben is, elsősorban a délszláv és román néphit sárkánykígyó alakjai tartalmaznak sok rokon vonást a magyar lidércek ördögszeretőjével.
A lidércek számtalan variánsa között mégis találhatunk közös jellemzőket is. Ezek a tüzes alakban való megjelenés és az erős szexualitás. E vonások gyakran együtt jelennek meg egyes szellemlényeknél. E lidérceket a magyar nyelvterületen az egyes nyelvjárási különbözőségek mellett általában az ördög névvel illetik. Akit hatalmába kerít, az elveszett.
A leányokat elcsábítja és a vesztüket, végső soron a halálukat okozza. A gonosz, csábító bűnbe, és a buja, de érzelmek nélküli létbe taszítja a lányokat, ha engednek az ördög csábításának. Az ördögszerető típusú mesékben ezért a lány inkább a saját – bizonyos esetekben a szeretteinek is – halálát választja, mert a gonosznak nemet mondó halál végső soron - a mese igazsága szerint - a magasabb rendű újjáéledést hordozza magában.
Ennek a mesetípusnak vidámabb színezetű változata az Amikor az ördög Harsányban járt című hiedelemmese (Berze Nagy 1979. 280), melyben egy boszorkány szépséges leányára vet szemet az ördög, de a boszorka nem akarja az ördöggel való rokonságot. Próbatétel elé állítja hát az ördögöt, mire a kakas kukorékol, fel kell szántania a harsányi hegyet. Az ördög nekiáll, s bizony meg is tenné démoni ereje révén, ám a boszorka cselhez folyamodik, s meghúzza a kakas farkát, hogy az hamarabb kukorékoljon, mint az ördög befejezné a munkát. Az ördög dühbe gurult, az ekét Berementig dobta, ahol egy akkora mély árok keletkezett, amiből máig bányásszák a követ, s mérgében elfutott, csizmáit is elhagyta, abból lett a siklósi szőlőhegy, s ő maga bebújt a föld alá, ahonnan mai napig büdös víz folyik, ott van Harkány.
Szellemes eredettörténet és virgonc tanulság, hogy az ördögnek, a világnak ártó Gonosznak még egy boszorka sem adja oda a lányát.
„Egy, ki lelkét üti nyélbe”
A pokol maga a rettenet, minden földi bűnös legfőbb kínzóhelye volt a középkori egyházi tanítások szerint. Az emberek félelemmel és iszonyattal gondoltak rá. Később a mesében ez az iszonyat feloldódott, akár csak az ördög démonikus lénye, ember által is megfogható és legyőzhető hatalommá vált. A nincstelen, földön futó szegényeknek nem volt mit vesztenie. Az egyszeri szegény ember az igazáért, a jobb élet lehetőségéért, a szabadulásért még a pokol bugyraiba is alászállt.
A pokoljáró és az ördöggel szerződést kötött hősnek legfőbb előde az európai kultúrában Faust alakja. A róla szóló legendák rendkívül népszerűek voltak Európában. Alakja a legmagasabb irodalomban is megjelenik, Marlowe, Lessing, Chamisso idézte meg műveiben – és Goethe, akinek 1832-ben megjelent Faustja már a modern kor embere számára is szimbóluma lett az ördöggel paktumot kötött sokra hivatott, de nagyravágyása miatt bukásra ítélt embernek.
Faust valóban létező ember volt. A heidelbergi egyetemen tanult egy Johann Faust nevű diák, aki filozófiai tanulmányait 1509-ben fejezte be. A megszerzett tudományt azonban nem az elvárható tudós élet gyarapítására fordította, hanem kalandor életet élt, vándorolt egyik városból a másikba, az általa bírt tudást nálánál ostobább, ámde tehetős és befolyásos rétegek megtévesztésére használta fel. Hol csillagjósként tűnt fel, hol mágusként, hol aranycsinálóként.
Lenyűgöző tudása és olvasottsága, csillogó vitázó elméje révén a kor egyházi, világi és tudományos méltóságai is a kegyeikbe fogadták. Elterjedt róla az a történet is, hogy könyv nélkül idézte Platón és Arisztotelész műveit. Felemelkedése látványos volt, de ez a csillogó elme a tudását csalásra, sikkasztásra, hazug elméletek gyártása révén szerzett alantas javak megszerzésére fordította. Folyamatosan összeütközésbe került a törvénnyel, állandó menekülésben volt egyik tartományból a másikba.
1540 körüli halálának körülményei máig nem tisztázottak. Korának zseniális szélhámosa lehetett, mert már életében legendák keringtek róla. Évtizedekkel halála után, 1587-ben egy ismeretlen szerző tollából megjelent egy népkönyv, amelyben először tűnik fel az a motívum, hogy Faust ragyogó karrierjét, gyors felemelkedését és elkerülhetetlen bukását az ördöggel kötött szerződésnek köszönheti.
„Johann Faustnak, a hírhedt varázslónak és nigromantának históriája: hogyan szerződött az ördöggel, miféle különös kalandokon ment keresztül és maga is miket cselekedett, amíg végre elvette jól megérdemelt jutalmát. Többnyire saját hátrahagyott írásaiból, minden felfuvalkodott és istentelen ember számára intelmül és elrettentő például.” (Ráth-Végh 1979. 133)
A könyv teljes fikció, de óriási sikere lett a német területeken kívül is.
Ezzel útjára indult az Európában mindmáig legmeghatározóbb ördög legenda. A fausti alak elsődleges jellemzője, hogy egy tehetséges, csillogó elmével megáldott tudós ember az ördöggel köt szövetséget.
A fausti alak nagyravágyásának kettős célja van: egyrészt minden földi javak birtokosának lenni, ugyanakkor a tudomány magaslataira is hágni. Minden módon a legkiválóbbnak lenni, és ezért az ördögnek is érdemes eladnia a lelkét. Faust szerződést köt az ördöggel: az ördög minden kívánságát teljesíti, de cserébe övé a lelke, és mikor a szerződés ideje lejár, Faust lelke a pokol urának martaléka lesz.
Európában talán a legtermékenyebb ördög hiedelem, amely általánosan elterjedt az egész kontinensen, variánsai minden nép hiedelmeiben, meséiben tovább élnek. Fausti alakok az irodalomban és a népi hiedelmek körében is feltűntek az elkövetkező évszázadokban is.
Magyarországon is több fausti jellemnek hitt kiugró szellemi teljesítményű, ámde szokatlan életvitelű embert ismerünk a hagyományból. A két legismertebb talán, akiket az ördög szövetségesének tartottak: Hatvani István és Csokonai Vitéz Mihály.
Hatvani István a 18. században élt tudós volt, a debreceni egyetem professzora, aki németországi tanulmányai után Magyarországon első képviselője volt a kísérleti fizikának. Érthető, hogy a cívis városban különleges „mutatványaival” csodálkozással vegyes megütközést váltott ki, és elterjedt, hogy ilyen csodákat csak az tud véghezvinni, aki az ördöggel cimborál.
A Hatvani professzorról terjengő ördögi történeteket Kazinczy Sámuel 1872-ben a Vasárnapi Újság hasábjain adta közre Ama nagy tudósnak, professzor Hatvaninak életéből némely töredék címmel. Kazinczy Sámuel csokorba gyűjtötte a Hatvaniról szóló legendákat, és közreadásukkor kifejtette a babonaság és tudatlanság ártalmasságát. Ahogy fogalmazott: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.”
A másik híres magyar ördögszövetséges Csokonai Vitéz Mihály volt, aki fiatalon meghalt, ráadásul zseniális költői énje, nem a megszokott mederben folyó kalandos élete szintén számos legendának volt táptalaja.
Érdemes talán egy rövid kitekintés egy messzi kontinensen fellelhető fausti párhuzamra, mely jelzi, hogy az ördögnek a földi javak birtoklásáért cserébe eladott lélek nem teljesen egyedülálló európai hagyomány.
Losonczy Anna A szentek és az erdő című könyvében a kolumbiai hiedelemvilág ismertetése kapcsán említi, hogy a természetfeletti gonosz hatalmakkal a varázslók egyezséget kötnek, „melynek célja, hogy betegséget és szerencsétlenséget küldjön valakire, illetve, hogy mások életerejét eltulajdonítva hatalmasra növelje a sajátját, hogy így önmagát meg tudja óvni ezektől a veszélyektől.” (Losonczy 2001. 189)
A kolumbiai hitvilágban tehát az ördöggel kötött egyezség egyértelműen mások ellen irányul, s a lelkét az ördögnek ajánló varázsló e rontás eredményeként szerezhet előnyöket. Más, mint az európai Faust legenda és mégis mély rokonság van közöttük: a nagyravágyó ember, ha kell „lelkét üti nyélbe”, hogy birtokába jusson a földi örömöknek.
A pokoljáró és az ördöggel szerződést kötött hősnek legfőbb előde az európai kultúrában Faust alakja. A róla szóló legendák rendkívül népszerűek voltak Európában. Alakja a legmagasabb irodalomban is megjelenik, Marlowe, Lessing, Chamisso idézte meg műveiben – és Goethe, akinek 1832-ben megjelent Faustja már a modern kor embere számára is szimbóluma lett az ördöggel paktumot kötött sokra hivatott, de nagyravágyása miatt bukásra ítélt embernek.
Faust valóban létező ember volt. A heidelbergi egyetemen tanult egy Johann Faust nevű diák, aki filozófiai tanulmányait 1509-ben fejezte be. A megszerzett tudományt azonban nem az elvárható tudós élet gyarapítására fordította, hanem kalandor életet élt, vándorolt egyik városból a másikba, az általa bírt tudást nálánál ostobább, ámde tehetős és befolyásos rétegek megtévesztésére használta fel. Hol csillagjósként tűnt fel, hol mágusként, hol aranycsinálóként.
Lenyűgöző tudása és olvasottsága, csillogó vitázó elméje révén a kor egyházi, világi és tudományos méltóságai is a kegyeikbe fogadták. Elterjedt róla az a történet is, hogy könyv nélkül idézte Platón és Arisztotelész műveit. Felemelkedése látványos volt, de ez a csillogó elme a tudását csalásra, sikkasztásra, hazug elméletek gyártása révén szerzett alantas javak megszerzésére fordította. Folyamatosan összeütközésbe került a törvénnyel, állandó menekülésben volt egyik tartományból a másikba.
1540 körüli halálának körülményei máig nem tisztázottak. Korának zseniális szélhámosa lehetett, mert már életében legendák keringtek róla. Évtizedekkel halála után, 1587-ben egy ismeretlen szerző tollából megjelent egy népkönyv, amelyben először tűnik fel az a motívum, hogy Faust ragyogó karrierjét, gyors felemelkedését és elkerülhetetlen bukását az ördöggel kötött szerződésnek köszönheti.
„Johann Faustnak, a hírhedt varázslónak és nigromantának históriája: hogyan szerződött az ördöggel, miféle különös kalandokon ment keresztül és maga is miket cselekedett, amíg végre elvette jól megérdemelt jutalmát. Többnyire saját hátrahagyott írásaiból, minden felfuvalkodott és istentelen ember számára intelmül és elrettentő például.” (Ráth-Végh 1979. 133)
A könyv teljes fikció, de óriási sikere lett a német területeken kívül is.
Ezzel útjára indult az Európában mindmáig legmeghatározóbb ördög legenda. A fausti alak elsődleges jellemzője, hogy egy tehetséges, csillogó elmével megáldott tudós ember az ördöggel köt szövetséget.
A fausti alak nagyravágyásának kettős célja van: egyrészt minden földi javak birtokosának lenni, ugyanakkor a tudomány magaslataira is hágni. Minden módon a legkiválóbbnak lenni, és ezért az ördögnek is érdemes eladnia a lelkét. Faust szerződést köt az ördöggel: az ördög minden kívánságát teljesíti, de cserébe övé a lelke, és mikor a szerződés ideje lejár, Faust lelke a pokol urának martaléka lesz.
Európában talán a legtermékenyebb ördög hiedelem, amely általánosan elterjedt az egész kontinensen, variánsai minden nép hiedelmeiben, meséiben tovább élnek. Fausti alakok az irodalomban és a népi hiedelmek körében is feltűntek az elkövetkező évszázadokban is.
Magyarországon is több fausti jellemnek hitt kiugró szellemi teljesítményű, ámde szokatlan életvitelű embert ismerünk a hagyományból. A két legismertebb talán, akiket az ördög szövetségesének tartottak: Hatvani István és Csokonai Vitéz Mihály.
Hatvani István a 18. században élt tudós volt, a debreceni egyetem professzora, aki németországi tanulmányai után Magyarországon első képviselője volt a kísérleti fizikának. Érthető, hogy a cívis városban különleges „mutatványaival” csodálkozással vegyes megütközést váltott ki, és elterjedt, hogy ilyen csodákat csak az tud véghezvinni, aki az ördöggel cimborál.
A Hatvani professzorról terjengő ördögi történeteket Kazinczy Sámuel 1872-ben a Vasárnapi Újság hasábjain adta közre Ama nagy tudósnak, professzor Hatvaninak életéből némely töredék címmel. Kazinczy Sámuel csokorba gyűjtötte a Hatvaniról szóló legendákat, és közreadásukkor kifejtette a babonaság és tudatlanság ártalmasságát. Ahogy fogalmazott: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.”
A másik híres magyar ördögszövetséges Csokonai Vitéz Mihály volt, aki fiatalon meghalt, ráadásul zseniális költői énje, nem a megszokott mederben folyó kalandos élete szintén számos legendának volt táptalaja.
Érdemes talán egy rövid kitekintés egy messzi kontinensen fellelhető fausti párhuzamra, mely jelzi, hogy az ördögnek a földi javak birtoklásáért cserébe eladott lélek nem teljesen egyedülálló európai hagyomány.
Losonczy Anna A szentek és az erdő című könyvében a kolumbiai hiedelemvilág ismertetése kapcsán említi, hogy a természetfeletti gonosz hatalmakkal a varázslók egyezséget kötnek, „melynek célja, hogy betegséget és szerencsétlenséget küldjön valakire, illetve, hogy mások életerejét eltulajdonítva hatalmasra növelje a sajátját, hogy így önmagát meg tudja óvni ezektől a veszélyektől.” (Losonczy 2001. 189)
A kolumbiai hitvilágban tehát az ördöggel kötött egyezség egyértelműen mások ellen irányul, s a lelkét az ördögnek ajánló varázsló e rontás eredményeként szerezhet előnyöket. Más, mint az európai Faust legenda és mégis mély rokonság van közöttük: a nagyravágyó ember, ha kell „lelkét üti nyélbe”, hogy birtokába jusson a földi örömöknek.
Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni
A magyar népmesék ördöggel kötött szerződésének számos változata van. A klasszikus fausti történet, amikor a hős önszántából vállalja az ördöggel kötött szövetséget.
Másik típusa az ördögszövetségnek, amikor a mesehős önhibáján kívül, véletlenül és meggondolatlanul tett ígéret révén kerül az ördög hatalmába. Egyik ezek közül, amikor a mesebeli szegény embert valamilyen nehéz helyzetbe jutva egy öregember, manó, törpe, aki az ördög megnyilvánulása, kisegíti bajából, s ezért cserébe olyat kér, amiről a szegény ember kezdetben nem is tudja, mekkora kincse az ő életének.
A leggyakoribb, amikor az ördög ezt mondja a szegény embernek: „Add nekem azt, amiről nem is tudod, hogy a házadban van!” A szegény ember, tudván, hogy neki ugyan semmije sincs ezen a földön, ami érték lenne, megnyugodva hazamegy, ahol a felesége örömmel közli vele, hogy gyermekük fog születni. A szegény ember akkor érti meg, hogy az ördög azt kérte tőle, aminek az ígéret adásának pillanatában még nem is volt tudatában, a legnagyobb kincset, ami az ember életében lehet, a gyermekét.
Ennek számos formája van, a Főtolvaj Ádám (Berze Nagy 1979. 344) című mesében a meggondolatlanul az ördögnek ígért gyermek maga indul el a pokolba, hogy keresztlevelét visszaszerezze. A fiú útja során találkozik a zsiványokkal is, akiknek fővezére (Főtolvaj Ádám) megkéri őt, hogy nézze meg, a pokolban milyen helyet szántak neki. A fiú el is jut az alvilág kapujához, ahol bátor szívének és találékonyságának köszönhetően visszaszerzi a keresztlevelét, és még azt is kideríti, miként tud a főzsivány megszabadulni a pokolbeli szenvedéseitől.
A lidérckirály lánya (Berze nagy 1979. 95) című mesében a szegény favágó fiát ragadja el a lidérckirály, szolgálatába fogja, és lehetetlen kívánságait csak úgy tudja teljesíteni a legény, hogy a lidérckirály leánya beleszeret, s az ő segítsége révén végül kiszabadul az alvilágból.
Ugyanennek a motívumnak egy variánsa a Pokoljáró királyfi (Berze Nagy 1979. 331), ahol a halálát váró király legkisebb fiát bátyjai üldözik el, s ő maga indul el Plutó birodalmába munkát vállalni. Ebben a mesében Plutó egyik cselédlánya segíti a fiút, hogy az ördögi szolgálatból kimenekülhessen.
Mindkét mesében közös elem, hogy a menekülő szerelmeseket az ördög üldözőbe veszi, csodás átváltozásokon mennek át (a legény kóróvá válik, a leány madárrá, a legény halastóvá változik, a leány rajta úszkáló aranykacsává), hogy megtévesszék a gonosz erőket. A szerelmeseknek végül sikerül megszabadulni az őket dühödten üldöző ördögtől, aki komor zivatarfelhőként keresi a nyomukat.
A zivatardémonok meghatározó ártó lényei a magyar hiedelemvilágnak is, ez jelenik meg a gonoszt megtestesítő ördög alakjában a népmeséinkben. A legyőzésének titka ugyanaz, mint az ördögszerető típusú mesékben. A szerelem, két ember égben köttetett frigye legyőzi az ártó gonosz hatalmát.
Sajátos változata a pokoljáró meséknek, amikor a hőst gyerekkorában elrabolják az ördögök, s szolgálatukba állítják. Erre példa a Bűbájos lakat (Berze Nagy 1979. 47) című mese, ahol a fiú szemfülességének, bátorságának és nem utolsó sorban tiszta szívének köszönhetően megszabadul a pokol uraitól, és még legfontosabb kincsüket, a bűbájos lakatot is megszerzi, melynek segítségével a földi javak és örömök birtokosává válik. Itt már a hős nem egyszerűen megmenekül a gonosz hatalmából, hanem furfangja és rátermettsége révén saját szolgálatába állítja az ördögök seregeit.
Fontos pokoljáró hőse a magyar népmeséknek Fehérlófia – többek között a Kapanyelű facika (Berze Nagy 1979. 47) vagy a Jú fia (B. Nádor 1993. 45) című mesékben - aki a magyar őshit táltos alakjának népmesei megfelelője.
Hét évig szoptatja az anyja, nagy erejű ifjúvá válik, aki vándorlásai során két társat szerez magának és segítségük révén megküzd magával az ördöggel is. A legfőbb gonosz egy hosszú szakállú apró öregember képében jelenik meg, aki arrogáns, pusztító, fenyegető alak, a gonosz erők teljhatalmú ura. A legősibb ellenség, aki az ember életére és lelkére törhet. Ahhoz, hogy az ördög hatalmát le tudja győzni, Fehérlófiának le kell szállnia a pokolba és meg kell vívnia a gonosz erőkkel, sárkányokkal, boszorkányokkal, majd magát a legfőbb gonoszt is legyőzi végül.
Fehérlófia túlmutat a korábbi mesék egyszerű szegény embereinek alakján, akik fortélyuknak, és a veszélyekkel is dacoló merészségüknek köszönhetik az ördögi szolgálatból való menekülésüket. Fehérlófia maga a táltos, természetfeletti erők birtokosa, akinek nemcsak esélye van a gonosz legyőzésére, hanem egyenesen erre született, szellemi elrendelése ez.
A pokoljáró mesehős megszabadul az ördög hatalmából, az emberi lélekbe, észbe és a gonoszon is felülkerekedő merészségbe vetett hit szép példái ezek a mesék. Az ördög legyőzhető, de ehhez erős elszánásra és rendíthetetlenségre van szükség.
Megnyugvást jelentettek ezek a mesék. Nincs olyan pokoli helyzet, amiből a magunk erejére, eszességére támaszkodva - megértve, hogy nyitott szemmel és szívvel a világból is segítséget várhatunk - ne lehetne győztesen kikerülni.
Másik típusa az ördögszövetségnek, amikor a mesehős önhibáján kívül, véletlenül és meggondolatlanul tett ígéret révén kerül az ördög hatalmába. Egyik ezek közül, amikor a mesebeli szegény embert valamilyen nehéz helyzetbe jutva egy öregember, manó, törpe, aki az ördög megnyilvánulása, kisegíti bajából, s ezért cserébe olyat kér, amiről a szegény ember kezdetben nem is tudja, mekkora kincse az ő életének.
A leggyakoribb, amikor az ördög ezt mondja a szegény embernek: „Add nekem azt, amiről nem is tudod, hogy a házadban van!” A szegény ember, tudván, hogy neki ugyan semmije sincs ezen a földön, ami érték lenne, megnyugodva hazamegy, ahol a felesége örömmel közli vele, hogy gyermekük fog születni. A szegény ember akkor érti meg, hogy az ördög azt kérte tőle, aminek az ígéret adásának pillanatában még nem is volt tudatában, a legnagyobb kincset, ami az ember életében lehet, a gyermekét.
Ennek számos formája van, a Főtolvaj Ádám (Berze Nagy 1979. 344) című mesében a meggondolatlanul az ördögnek ígért gyermek maga indul el a pokolba, hogy keresztlevelét visszaszerezze. A fiú útja során találkozik a zsiványokkal is, akiknek fővezére (Főtolvaj Ádám) megkéri őt, hogy nézze meg, a pokolban milyen helyet szántak neki. A fiú el is jut az alvilág kapujához, ahol bátor szívének és találékonyságának köszönhetően visszaszerzi a keresztlevelét, és még azt is kideríti, miként tud a főzsivány megszabadulni a pokolbeli szenvedéseitől.
A lidérckirály lánya (Berze nagy 1979. 95) című mesében a szegény favágó fiát ragadja el a lidérckirály, szolgálatába fogja, és lehetetlen kívánságait csak úgy tudja teljesíteni a legény, hogy a lidérckirály leánya beleszeret, s az ő segítsége révén végül kiszabadul az alvilágból.
Ugyanennek a motívumnak egy variánsa a Pokoljáró királyfi (Berze Nagy 1979. 331), ahol a halálát váró király legkisebb fiát bátyjai üldözik el, s ő maga indul el Plutó birodalmába munkát vállalni. Ebben a mesében Plutó egyik cselédlánya segíti a fiút, hogy az ördögi szolgálatból kimenekülhessen.
Mindkét mesében közös elem, hogy a menekülő szerelmeseket az ördög üldözőbe veszi, csodás átváltozásokon mennek át (a legény kóróvá válik, a leány madárrá, a legény halastóvá változik, a leány rajta úszkáló aranykacsává), hogy megtévesszék a gonosz erőket. A szerelmeseknek végül sikerül megszabadulni az őket dühödten üldöző ördögtől, aki komor zivatarfelhőként keresi a nyomukat.
A zivatardémonok meghatározó ártó lényei a magyar hiedelemvilágnak is, ez jelenik meg a gonoszt megtestesítő ördög alakjában a népmeséinkben. A legyőzésének titka ugyanaz, mint az ördögszerető típusú mesékben. A szerelem, két ember égben köttetett frigye legyőzi az ártó gonosz hatalmát.
Sajátos változata a pokoljáró meséknek, amikor a hőst gyerekkorában elrabolják az ördögök, s szolgálatukba állítják. Erre példa a Bűbájos lakat (Berze Nagy 1979. 47) című mese, ahol a fiú szemfülességének, bátorságának és nem utolsó sorban tiszta szívének köszönhetően megszabadul a pokol uraitól, és még legfontosabb kincsüket, a bűbájos lakatot is megszerzi, melynek segítségével a földi javak és örömök birtokosává válik. Itt már a hős nem egyszerűen megmenekül a gonosz hatalmából, hanem furfangja és rátermettsége révén saját szolgálatába állítja az ördögök seregeit.
Fontos pokoljáró hőse a magyar népmeséknek Fehérlófia – többek között a Kapanyelű facika (Berze Nagy 1979. 47) vagy a Jú fia (B. Nádor 1993. 45) című mesékben - aki a magyar őshit táltos alakjának népmesei megfelelője.
Hét évig szoptatja az anyja, nagy erejű ifjúvá válik, aki vándorlásai során két társat szerez magának és segítségük révén megküzd magával az ördöggel is. A legfőbb gonosz egy hosszú szakállú apró öregember képében jelenik meg, aki arrogáns, pusztító, fenyegető alak, a gonosz erők teljhatalmú ura. A legősibb ellenség, aki az ember életére és lelkére törhet. Ahhoz, hogy az ördög hatalmát le tudja győzni, Fehérlófiának le kell szállnia a pokolba és meg kell vívnia a gonosz erőkkel, sárkányokkal, boszorkányokkal, majd magát a legfőbb gonoszt is legyőzi végül.
Fehérlófia túlmutat a korábbi mesék egyszerű szegény embereinek alakján, akik fortélyuknak, és a veszélyekkel is dacoló merészségüknek köszönhetik az ördögi szolgálatból való menekülésüket. Fehérlófia maga a táltos, természetfeletti erők birtokosa, akinek nemcsak esélye van a gonosz legyőzésére, hanem egyenesen erre született, szellemi elrendelése ez.
A pokoljáró mesehős megszabadul az ördög hatalmából, az emberi lélekbe, észbe és a gonoszon is felülkerekedő merészségbe vetett hit szép példái ezek a mesék. Az ördög legyőzhető, de ehhez erős elszánásra és rendíthetetlenségre van szükség.
Megnyugvást jelentettek ezek a mesék. Nincs olyan pokoli helyzet, amiből a magunk erejére, eszességére támaszkodva - megértve, hogy nyitott szemmel és szívvel a világból is segítséget várhatunk - ne lehetne győztesen kikerülni.
A rászedett ördög
A magyar népmesék legderűsebb és legszellemesebb darabjai az ostoba ördögöt rászedő szegény emberről szóló történetek. Ezek változatainak se szeri, se száma a népmesekincsünkben.
A Magyar Néprajzi Lexikon meghatározása szerint „tréfás mesei műfaj, amelynek középpontjában az ördög becsapása áll. Az ostoba ördög a szegény ember ellenfele, aki hol versenyez az ördöggel, hol a szolgálatába áll, hol pedig a lelkét adja azért, hogy az ördög gazdaggá tegye. Bármilyen legyen is azonban kettejük kapcsolatának a formája, a szegény ember mindig túljár az ördög eszén, s ezáltal meggazdagszik, vagyonra tesz szert.”
Különleges típusai ezek az ördögről alkotott történeteknek. Ezekben a népmesékben már valósággá válik az ördög legyőzéséről évszázadokig kergetett emberi ábránd. Az ördögtől a mesék elveszik legfőbb hatalmát, a gonoszságának határtalanságába vetett hitet, melyet földi ember le nem győzhet. Az ördög leszáll (vagy inkább felszáll) a pokoli démoni erők emberfelettiségéből és csellel, furfanggal kijátszható ostoba páriává válik. Ennek már semmi köze nincs a középkori vallási képzetek vészjósló sátáni lényéhez. A népmesei ördögöt az ember végképp az igájába hajtja. Bár fenyegető voltát még elismeri, de az emberi leleményt már fölötte állónak tekinti.
Ezekben a mesékben felbukkan az emberiség legnagyobb reménysége: a humor. Minden helyzetből van kiút, még az ördögöt is legyőzhetjük, de kellő szellemesség és irónia szükségeltetik hozzá.
Ezekben a mesékben az ördög már tulajdonképp csak szimbóluma az alávetett rétegeket fenyegető hatalomnak. Ha a mese nyelvét lefordítjuk a hétköznapi realitásokra, a rászedett ördög típusú mesékben a mindenkori elnyomó hatalom kigúnyolása, humorral való megsemmisítése áll.
A rászedett ördögről szóló mesékben a szegény ember az ördöggel együtt szolgálatba áll. Az ördög fenekedve akarja elveszejteni a szegény embert, s pokolbéli hatalmának tudatában rátartian beleegyezik a szegény ember ravasz ajánlatába. Ilyen mese az A szegény ember és az ördög (Lizanec 1977. 25), amiben a szegény ember az ördöggel szolgálatba áll. Feladatuk a malacok kirakása a karámból. A kapzsi, ámde ostoba ördög rááll a szegény ember javaslatára, hogy úgy osztoznak majd a kapott pénzen, hogy a göndör farkú malacok után a szegény ember kap járandóságot, az egyenes farkúak után pedig az ördög. A szegény ember a furfangja révén nemcsak kisemmizi, hanem meg is szégyeníti az ördögöt.
Más mesékben a sokkal nagyobb erejű ördög kihívja párbajra a mesehőst, amiben bizonyosan alulmaradna esze és fortélyos cselei nélkül a mesehős. Az ördög ostobasága viszont olyan mértékű, amekkora az ereje, és könnyen rá tudja szedni a nehéz helyzetbe került szegény ember.
Erre példa az Ördögűző trombita (Berze Nagy 1979. 125) című mese. Az ágról szakadt fiú, akinek egyetlen öröksége egy trombita, a pokolba megy kiszabadítani a királylányt a kád aranyával együtt. Az ördögök megrémülnek a féktelen lármától, amit a pokol kapujában csap a trombitájával és odaadják neki a királylányt. Útközben azonban a nyomába erednek s minden módon próbálják visszaszerezni tőle. A legénynek versengenie kell az ördögökkel olyan dolgokban, amiben fizikai ereje révén nem lenne esélye velük szemben. Az ördög minden próbálkozásában kudarcot vall, és nem veszi észre gőgös butaságában, hogy csúffá teszik. Végül feladja, s azzal a felkiáltással, hogy „Nem bír veled még az ördög sem!”, visszaszalad a pokolba.
Az ördög hatalma nagy, de az emberi elme hatalma még nagyobb. Aki ésszel, kíváncsisággal, tetterővel és humorral él a világban, még a gonosz hatalmát is legyőzheti.
A Magyar Néprajzi Lexikon meghatározása szerint „tréfás mesei műfaj, amelynek középpontjában az ördög becsapása áll. Az ostoba ördög a szegény ember ellenfele, aki hol versenyez az ördöggel, hol a szolgálatába áll, hol pedig a lelkét adja azért, hogy az ördög gazdaggá tegye. Bármilyen legyen is azonban kettejük kapcsolatának a formája, a szegény ember mindig túljár az ördög eszén, s ezáltal meggazdagszik, vagyonra tesz szert.”
Különleges típusai ezek az ördögről alkotott történeteknek. Ezekben a népmesékben már valósággá válik az ördög legyőzéséről évszázadokig kergetett emberi ábránd. Az ördögtől a mesék elveszik legfőbb hatalmát, a gonoszságának határtalanságába vetett hitet, melyet földi ember le nem győzhet. Az ördög leszáll (vagy inkább felszáll) a pokoli démoni erők emberfelettiségéből és csellel, furfanggal kijátszható ostoba páriává válik. Ennek már semmi köze nincs a középkori vallási képzetek vészjósló sátáni lényéhez. A népmesei ördögöt az ember végképp az igájába hajtja. Bár fenyegető voltát még elismeri, de az emberi leleményt már fölötte állónak tekinti.
Ezekben a mesékben felbukkan az emberiség legnagyobb reménysége: a humor. Minden helyzetből van kiút, még az ördögöt is legyőzhetjük, de kellő szellemesség és irónia szükségeltetik hozzá.
Ezekben a mesékben az ördög már tulajdonképp csak szimbóluma az alávetett rétegeket fenyegető hatalomnak. Ha a mese nyelvét lefordítjuk a hétköznapi realitásokra, a rászedett ördög típusú mesékben a mindenkori elnyomó hatalom kigúnyolása, humorral való megsemmisítése áll.
A rászedett ördögről szóló mesékben a szegény ember az ördöggel együtt szolgálatba áll. Az ördög fenekedve akarja elveszejteni a szegény embert, s pokolbéli hatalmának tudatában rátartian beleegyezik a szegény ember ravasz ajánlatába. Ilyen mese az A szegény ember és az ördög (Lizanec 1977. 25), amiben a szegény ember az ördöggel szolgálatba áll. Feladatuk a malacok kirakása a karámból. A kapzsi, ámde ostoba ördög rááll a szegény ember javaslatára, hogy úgy osztoznak majd a kapott pénzen, hogy a göndör farkú malacok után a szegény ember kap járandóságot, az egyenes farkúak után pedig az ördög. A szegény ember a furfangja révén nemcsak kisemmizi, hanem meg is szégyeníti az ördögöt.
Más mesékben a sokkal nagyobb erejű ördög kihívja párbajra a mesehőst, amiben bizonyosan alulmaradna esze és fortélyos cselei nélkül a mesehős. Az ördög ostobasága viszont olyan mértékű, amekkora az ereje, és könnyen rá tudja szedni a nehéz helyzetbe került szegény ember.
Erre példa az Ördögűző trombita (Berze Nagy 1979. 125) című mese. Az ágról szakadt fiú, akinek egyetlen öröksége egy trombita, a pokolba megy kiszabadítani a királylányt a kád aranyával együtt. Az ördögök megrémülnek a féktelen lármától, amit a pokol kapujában csap a trombitájával és odaadják neki a királylányt. Útközben azonban a nyomába erednek s minden módon próbálják visszaszerezni tőle. A legénynek versengenie kell az ördögökkel olyan dolgokban, amiben fizikai ereje révén nem lenne esélye velük szemben. Az ördög minden próbálkozásában kudarcot vall, és nem veszi észre gőgös butaságában, hogy csúffá teszik. Végül feladja, s azzal a felkiáltással, hogy „Nem bír veled még az ördög sem!”, visszaszalad a pokolba.
Az ördög hatalma nagy, de az emberi elme hatalma még nagyobb. Aki ésszel, kíváncsisággal, tetterővel és humorral él a világban, még a gonosz hatalmát is legyőzheti.
Ördögkoma
Az ostobává tett, ennél fogva kijátszható ördög alakja mellett megjelenik a népmeséinkben a humanizált ördögnek az a típusa is, amikor az ördög a szegény embert - akinek helyén az esze és szíve - szolgálja, s ezáltal vagyonhoz, elismertséghez segíti.
A Káposztafejű (Berze Nagy 1979. 320) című mesében a nincstelen szegény embernek a kertjéből ellopják az egyetlen káposztáját is. A szegény ember nekibúsul, de váratlanul megjelenik egy erős, ifjú legény, akinek káposztafeje van, s a szolgálatába áll. A szegény ember ennek a különös legénynek a segítségével a hatalmaskodó kasznárral szemben is győzedelmeskedik. Ekkor a legény lekapja a káposztafejét, s ezt mondja: „Ezt végbe kellett vinnem apám, az Öregördög parancsolatjára, merthogy elloptam azt a fej káposztát. (…) még az ördög is tudja, hogy szegény embertől nem szabad lopni!”
Eljutottunk addig, hogy az ördög már nem az ember ellen fenekedő legyőzhetetlen gonosz, még csak nem is a rátarti, ám ostoba és rászedhető pokolfajzat, hanem egy olyan lény, aki emberfeletti erejét az ember szolgálatába állítja – tisztességből!
A fentiekből már szinte logikusan következik, hogy van az a mese, amelyben az ördög emberré válik, jó útra tér. A mese végképp megszelídítette a sátáni erőket, az ember önmagába vetett bizodalma legyőzi a rossz hatalmát.
Erre példa a Hogyan lett a kopasz fiúból király? (Berze Nagy 1979. 295) című mese. Azt is mondhatnánk, hogy ez a tolerancia meséje, hiszen a kicsúfolt és saját apja által elűzött kopasz királyfi, az alaptalanul megvádolt nemes lelkű medve és a fehér farokkal született, ezért a pokolból elkergetett ördögfi vándorlásaik során végül kivívják a világ elismerését.
Az ördög itt már nem az ember szolgálatába állítható démoni lény, hanem valóban emberi tulajdonságokkal rendelkező alak. A középkori egyházi tanításokból fakadóan az ördög színe a fekete, és az isteni világosság színe a fehér, amely a jó és tiszta lelkű ember velejárója is.
Ebben a mesében az ördög már emberi lélekkel rendelkezik, nem a bajt és rontást hozó pokoli fenevad, hanem a világ jobbítására hivatott emberi lélek is ott lappang benne. A hosszú kalandokban való helytállás jutalmaként az ördögfi végképp emberré változik. Az emberi lét határtalan. Az ördögnek sincs más választása, mint elismerni ezt.
A halál és az ördög egymás szinonimáiként éltek a néphitben, a Gonosz a halált hordozza és az ember kiszolgáltatott ennek a minden élők fölött ítélő hatalomnak.
Mégis van remény, az ember még a halállal is dacolhat, úgy, mint a Halál a csutorában (Berze Nagy 1979. 221) című mesében, ahol a szegény ember kényszerűségből a Halált választotta komájának s csellel bezárta a csutorájába és egy fára akasztotta, hogy ne zargassa eztán a földön élőket. Hosszú ideig raboskodott ott, aztán egy vihar összetörte a csutorát, s azóta újból arat a Halál.
A legnemesebb emberi törekvés van belebújtatva ebbe a mesébe. Bármilyen rettentő és gonosz erőkkel terhelt ez a földi lét, az embernek egyetlen és legfőbb kötelessége, hogy a humánum és az életigenlés győzedelmeskedjen.
Furcsa paradoxon, de a legfőbb gonoszról szóló középkori hiedelmek évszázadok alatt az emberséget példázó történetekké váltak. Ahogy a mese mondja: „Háború nem volt, barátságban, békességben éltek az emberek.”
Mi más is lehetne az ember célja? Legyőzni a Gonoszt és elhinteni a Jót a világban. A meséinkben már megvalósult.
A Káposztafejű (Berze Nagy 1979. 320) című mesében a nincstelen szegény embernek a kertjéből ellopják az egyetlen káposztáját is. A szegény ember nekibúsul, de váratlanul megjelenik egy erős, ifjú legény, akinek káposztafeje van, s a szolgálatába áll. A szegény ember ennek a különös legénynek a segítségével a hatalmaskodó kasznárral szemben is győzedelmeskedik. Ekkor a legény lekapja a káposztafejét, s ezt mondja: „Ezt végbe kellett vinnem apám, az Öregördög parancsolatjára, merthogy elloptam azt a fej káposztát. (…) még az ördög is tudja, hogy szegény embertől nem szabad lopni!”
Eljutottunk addig, hogy az ördög már nem az ember ellen fenekedő legyőzhetetlen gonosz, még csak nem is a rátarti, ám ostoba és rászedhető pokolfajzat, hanem egy olyan lény, aki emberfeletti erejét az ember szolgálatába állítja – tisztességből!
A fentiekből már szinte logikusan következik, hogy van az a mese, amelyben az ördög emberré válik, jó útra tér. A mese végképp megszelídítette a sátáni erőket, az ember önmagába vetett bizodalma legyőzi a rossz hatalmát.
Erre példa a Hogyan lett a kopasz fiúból király? (Berze Nagy 1979. 295) című mese. Azt is mondhatnánk, hogy ez a tolerancia meséje, hiszen a kicsúfolt és saját apja által elűzött kopasz királyfi, az alaptalanul megvádolt nemes lelkű medve és a fehér farokkal született, ezért a pokolból elkergetett ördögfi vándorlásaik során végül kivívják a világ elismerését.
Az ördög itt már nem az ember szolgálatába állítható démoni lény, hanem valóban emberi tulajdonságokkal rendelkező alak. A középkori egyházi tanításokból fakadóan az ördög színe a fekete, és az isteni világosság színe a fehér, amely a jó és tiszta lelkű ember velejárója is.
Ebben a mesében az ördög már emberi lélekkel rendelkezik, nem a bajt és rontást hozó pokoli fenevad, hanem a világ jobbítására hivatott emberi lélek is ott lappang benne. A hosszú kalandokban való helytállás jutalmaként az ördögfi végképp emberré változik. Az emberi lét határtalan. Az ördögnek sincs más választása, mint elismerni ezt.
A halál és az ördög egymás szinonimáiként éltek a néphitben, a Gonosz a halált hordozza és az ember kiszolgáltatott ennek a minden élők fölött ítélő hatalomnak.
Mégis van remény, az ember még a halállal is dacolhat, úgy, mint a Halál a csutorában (Berze Nagy 1979. 221) című mesében, ahol a szegény ember kényszerűségből a Halált választotta komájának s csellel bezárta a csutorájába és egy fára akasztotta, hogy ne zargassa eztán a földön élőket. Hosszú ideig raboskodott ott, aztán egy vihar összetörte a csutorát, s azóta újból arat a Halál.
A legnemesebb emberi törekvés van belebújtatva ebbe a mesébe. Bármilyen rettentő és gonosz erőkkel terhelt ez a földi lét, az embernek egyetlen és legfőbb kötelessége, hogy a humánum és az életigenlés győzedelmeskedjen.
Furcsa paradoxon, de a legfőbb gonoszról szóló középkori hiedelmek évszázadok alatt az emberséget példázó történetekké váltak. Ahogy a mese mondja: „Háború nem volt, barátságban, békességben éltek az emberek.”
Mi más is lehetne az ember célja? Legyőzni a Gonoszt és elhinteni a Jót a világban. A meséinkben már megvalósult.
Felhasznált irodalom:
1. Magyar Néprajzi Lexikon
2. Magyar Néprajz V. és VII. kötet
3. Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia Pest, 1854
4. James G. Frazer: Az aranyág Osiris-Századvég, Bp. 1995.
5. Honti János: A mese világa Magvető Kiadó, Bp. 1962.
6. Nagy Olga: Hősök, csalókák, ördögök Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
7. Ráth-Végh István: A varázsvessző Gondolat kiadó, Bp. 1979.
8. Losonczy Anna: A szentek és az erdő Helikon Kiadó 2001.
9. Karl Rahner-Herbert Vorgrimler: Teológiai Kisszótár Szent István Társulat Bp. 1980.
10. Berze Nagy János: A bűbájos lakat Móra Ferenc Könyvkiadó 1979.
11. A Nap s a Hold keresése (Bözödi népmesék) Akadémiai Kiadó, Bp. 1993.
12. Három arany nyílvessző Móra Könyvkiadó-Kárpáti Kiadó, Budapest-Uzsgorod, 1977.
Örömmel látom Ráth-Végh István könyvét a szakirodalomban. Ráth-Végh nem tudós volt a szó "kutató", értelmÉben, hanem a bizarr könyvek, téveszmék, történelmi furcsaságok kommentátora. (Minden furcsaság lelőhelyét pontosan megadja.) Lassan száz éve, hogy változatlanul népszerűek a könyvei. Íróknak kincsesbánya. Igazán illik könyveire: "Történelmi mulatságok".
VálaszTörlésIgen, ez valóban jó meghatározás. Azzal is egyetértek, hogy kincsesbánya. Mérhetetlen szorgalommal és precizitással gyűjtötte össze könyveiben a szétszórt forrásanyagokat (pontos megjelöléssel). Óriási munka lehetett. Én is az ő könyvében találtam rá az 1587-ben megjelent első Faust-könyv bevezető soraira. Ha szigorú értelemben vett tudományos szerzőnek nem is tekinthetjük, de a forrásmunkák egybefűzésével is jelentős életművet hagyott maga után.
VálaszTörlésFIGYELEM! A BLOG MINDEN SZÖVEGE CSAK A SZERZŐK ENGEDÉLYÉVEL ÉS A FORRÁS MEGJELÖLÉSÉVEL KÖZÖLHETŐK BÁRMILYEN MÓDON ÉS FORMÁBAN, AKÁR RÉSZBEN, AKÁR TELJESEN.
VálaszTörlésMINDEN VISSZAÉLÉS SÚLYOS JOGI KÖVETELMÉNNYEL JÁR.