Dionüszosztól Arisztophanészig

   Írta: Inkabringa


 Az, hogy a tudomány és a mindennapok szintjén is gyakori szófordulat napjainkig, hogy „már a régi görögök is tudták”, vagy, hogy „ezt is a görögöktől tanultuk” azt jelzi, hogy a 2500 évvel előttünk élő görögök tudtak valamit, ami túlmutat a korukon, örök érvényű és messzire ható. A mai szupertechnicizált korunkban is állandón beléjük ütközünk, és beléjük kapaszkodunk. Gondolkodni, magával és tetteivel szembenézni tőlük tanult a művelt Európa.

            Az európai kultúrának az ókori Görögország az ezer bugyrú bölcsője: a filozófia bölcsője, a demokrácia bölcsője, a művészet bölcsője, az irodalom bölcsője, a színház bölcsője, sorolhatnám még. Mennyi „limlom”, amik nélkül képtelenek lennénk megélni az emberségünket. Egyik „világtalálmányuk” a színház. A színház ugyanis az az intézmény, ami kifejezőeszközként, a közösség tükreként mindmáig az egész világon él és hat. Ezt a csodát, amit színháznak hívunk, nemcsak Európa, hanem az egész világ a görögöknek köszönheti. A dráma, a színjátszás, a tragédia és a komédia nem létezne a görögök nélkül. Mérhetetlen nagy kincs, amit átadtak nekünk, és az utókor színművek pompás sorával bizonyítja mindmáig, hogy a színház elengedhetetlen része az emberről való gondolkodás folyamatának.

            A színházat pedig – mint annyi minden mást – a görögök az isteneiknek köszönhetik. A színház különleges ebben a sorban, hiszen a kialakulásának ihletője egy olyan isten, akinek az anyja, Szemelé, ember volt, a thébai király lánya. Ettől függetlenül mégis helyet kaphatott az Olümposz fényességében, mert apja maga Zeusz, a villámok ura. Héra, a féltékeny és mindenható feleség bosszúja lesújtott Szemelére, hiszen álnok sugalmazására, a gyermekét váró Szemelé ragaszkodott hozzá, hogy Zeuszt valódi isteni fenségében láthassa. Zeusz tisztában volt vele, hogy földi halandó nem éli túl az ő villámait, de Szemelét nem tudta lebeszélni. Végül megmutatkozott előtte teljes fényében és a gyermekükkel viselős Szemelé holtan rogyott össze. Zeusz meg akarta menteni a gyermeket, ezért saját combjában kihordta és világra hozta az embereknek oly sok bajt és oly sok örömöt okozó Dionüszoszt. Pallas Athéné mellett Dionüszosz volt Zeusz gyermekei közül az, akit saját testében hordott ki, s ezért a legkedvesebbje volt. Dionüszosz teljes jogú tagja lett az olümposzi istenek fényes társaságának.

            Dionüszosz kultusza az i. e. 7. században vette kezdetét, vélhetően Dalmáciából indult hódító útjára. A mámor, a felfokozott életigenlés, az áradó ösztön és eksztázis isteni képviselője volt ő. Kultuszának alapját a róla szóló mítoszok adták, mint az a történet is, mely szerint a kalózok hajóján raboskodott Dionüszosz, de ők nem tudták megkötözni, mert a háncsok minduntalan leszaladtak a testéről, a hajót pedig szőlőindák futották be, a fedélzeten édes bor csordult végig. A fogoly istenség pedig tomboló oroszlánná vált és a rémült hajósokat a tengerbe kergette, akik ott delfinné váltak. Dionüszosz járta az emberek világát és megtanította őket a szőlőművelésre és misztériumaira, az emberek pedig istenként tisztelték.

            Haragvó és szenvedő isten volt egyszerre. Dúvad mámorlovag és a szerető gyermek együtt. Anyjáért az alvilágba is lement, Hadészt meggyőzte, hogy engedje el Szemelét az árnyak birodalmából és Dionüszosz a fényes Olümposzra, az örök életű istenek közé vezette édesanyját. A szenvedély, a mámor, a szabadság, de ugyanakkor az érzékenység, a tragikum, a szenvedés is ott van Dionüszoszban. Nem is lehet csodálkozni rajta, hogy a színház az ő misztériumából született meg. Szenvedély és szenvedés: máig legfőbb építőkövei a színháznak.

            Dionüszosz és a körülötte kialakuló kultusz a színház eredője. Az, hogy milyen szenvedélyt, eksztázist, ösztöntombolást jelentett, a legjobban Euripidész Bakkhánsnők című drámája mutatja be. Gyakorlatilag az egyetlen ránk maradt dráma, amely Dionüszosz kultuszát helyezi a középpontjába. Érdekes adalék, hogy épp az az Euripidész az írója, aki a leginkább eltávolodott már a görög vallási misztériumok világától műveiben. Ebben a drámájában is inkább az egyén és a közösség egymásra gyakorolt hatása, a szenvedély és a rend, az ösztön és a szabály összecsapása áll a középpontban. Nem véletlen, hogy Euripidészt máig színre viszik, a Bakkhánsnők is folyamatosan jelen van a világ színpadain.

A dráma témájául az egyik legismertebb Dionüszoszról szóló mítosz szolgált. Dionüszosz vándorlásai során eljut anyja szülővárosába, Thébába is. A király, Pentheusz, Szemelé nővérének a fia, tehát Dionüszosz unokatestvére, de Szemelé halála miatt úgy hitte, hogy annak magzata is meghalt. Az Arisztotelész által is megírt drámai vétség, amely a görög tragédiák elengedhetetlen építőeleme, ezúttal Pentheusz tudatlansága volt. Nem ismerte fel Dionüszoszban rokonát, és ami az igazi drámai vétség, az istent sem. A Thébában megjelenő Dionüszosz felforgatja az élet addigi rendjét. Egyre több híve lesz eksztatikus, mámoros kultuszának, többek között Pentheusz anyja és nővére is, valamint Théba jós és bölcs szent embere, a vak Teiresziasz.  Dionüszosz követői vállukon állatbőrrel, fejükön koszorúval, kezükben tobozhegyű pálcával a hegyek erdőségeiben mámoros, őrjöngő táncban, tomboló önkívületben éltették új istenüket, Dionüszoszt. Pentheusz minden hatalmi eszközzel igyekezett ezt meggátolni, elfogta és tömlöcbe vetette Dionüszoszt, aki újra és újra próbálta meggyőzni Théba királyát, hogy fogadja el az ő istenségét. Pentheusz konok hajthatatlansága ostoba végzetét okozta. Dionüszosz a sors kezébe vetette őt és saját anyja és nővére szaggatta szét testét az istenkultusz felfokozott mámorában.

            Dionüszosz tehát a harmónia, rend és fényes olümposzi egyensúly mellett az ösztönt, a szenvedélyt, a féktelenséget, a tombolást, a zabolátlanságot képviseli, de egyúttal a szabadságot, az örömöt, a felszabadult mámort, az életélvezetet is. Végre akadt az embereknek egy olyan istene, aki mellett élvezhetik emberi voltukat. Szeret és szenved, rombol és örömöt ad. A görög istenek meglehetősen antropomorfizáltak, jó és rossz tulajdonságok tömkelegével rendelkeznek, de közülük mégis Dionüszosz a leginkább emberi. Szenvedélyes, szélsőséges, veszendő és újra feltámadó. Ki más lehetne a színház, az emberi szenvedélyek e laboratóriumának az ősatyja?

            Dionüszosz kultuszának fontos része volt a kardal, mely bölcsőjét jelentette a dráma kialakulásának. A tragédia kezdetei oda nyúlnak vissza, amikor a kultusz résztvevői dithüramboszokat énekeltek. A mítosz szerint Dionüszoszt a menádok, vagy más néven bakkhánsok, szatüroszok, valamint öreg tanítója, Szilénosz, és időnként Pán isten kísérték. Eksztázis, fékevesztettség, orgia jellemezte ünnepeit. A zabolátlan, minden gátat elsodró szabadság, az ösztön, a tekintélyt romba döntő életöröm volt a lényege a kultuszának.

            Az énekelt kardalokból fejlődött ki később a dráma, mely minden esetben valamilyen mítoszt dolgozott fel. A tragédia magyar jelentése eredetileg kecskedal, mert a dionüszoszi kísérők kecskebőrbe öltözött kórusa adta elő. A görög dráma másik hajtása a komédia, melynek eredetéről mindmáig megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint a 'komé' szóra vezethető vissza, mely 'falu' jelentésben a vidéki, falusi környezetben való kialakulását jelzi. Mások szerint viszont a 'kómosz' szóra vezethető vissza, amely gúnyos, csúfolódó dalokat éneklő bandát, kompániát jelent.

            Dionüszosz tiszteletére évente több ünnepet is tartottak, Attikában négyet. Ezeken az ünnepeken kezdetektől volt valamiféle színház, kardal, mitikus történet előadása. Később az itt bemutatott szövegek és azok szerzői versenyek keretében mutatták be műveiket, melyeket a dionüszoszi ünnepek résztvevői díjaztak, értékeltek vagy csúfosan megbuktattak. Műbírálatot, esztétikai minőséget és műértő színháznézést, ízlést, a jót a rossztól való megkülönböztetés képességét is tanulhatjuk az ókori görögöktől.

            Kezdetben csak egy kör alakú orkhesztra volt az előadás helyszíne, később azonban ezt tovább bővítették, emelkedő, félkörben elterülő hatalmas nézőtérrel, gépezetek mozgatására is alkalmas színpaddal. Azonban nemcsak az épület, hanem a drámák felépítése is változott. Az attikai színház alig több mint egy évszázada alatt a dráma eljutott a klasszikus mítoszi magasságoktól a modern emberi drámáig, sőt mindezeknek a groteszk kicsúfolásáig. A későbbi korok már csak ezt ragozzák tovább.

            Az i. e. 5. század Athén és egyben az európai kultúra fénykora. Tündöklése ez a század a művészeteknek is és a drámának is. A ránk maradt drámák közül három jelentős szerző magasodik messze mindenki más fölé, akik egyben korszakot is jeleznek a drámairodalmon belül. Azt szokták mondani, hogy a szalamiszi győztes csatában (i. e. 480) Aiszkhülosz is harcolt, a győzelmet ünneplő kórusban ott volt az ifjú Szophoklész és ekkor született meg Euripidész.

            Aiszkhülosz volt a görög tragédiák klasszikusa, aki a drámát és a színjátszást rátette arra a sínre, amiből a mai színház kialakult. A legfontosabb előrelépés az volt, hogy két színészt vezetett be a kórus mellett, így a párbeszédnek, a konfliktusnak és a drámai helyzet kibontakozásának megadta a lehetőségeit. Egyetlen fennmaradt trilógiája az Oreszteia, mely Agamemnón családjának tragikus történetét dolgozza fel. Utolsó fennmaradt drámája a Leláncolt Prométheusz, amely a civilizáció és a barbárság, a fény és a sötétség közötti összecsapásnak magasztos példája. Aiszkhülosz a mítoszokból indult ki és azokat mély pátosszal, magasztos fénnyel töltötte meg.

            A következő nemzedék legnemesebbje Szophoklész volt, aki mindmáig ékköve és mértéke a drámaírásnak. Tökéletes volt, emberi és mégis fenséges.  Számos műve közül csak hét maradt ránk. Közülük az egyik legjelentősebb és máig színre vitt, folyamatosan újragondolt darabja az Antigoné. Itt már nem az istenek csapnak össze, ők csak az események elősegítő avagy hátráltató mozgatói. A főszerep átkerül az emberhez. Szophoklész a színészek számát háromra emelte, ezzel a drámaiságot még erőteljesebbé téve. A konfliktus nem istenek, hanem emberek között zajlik. A törvény, a megszokott városrend és az isteni erkölcs között feszülnek az indulatok. A közösség és az egyén kerül egymással szembe. Ez már a kiérlelt demokrácia Athénjának színháza.

            Euripidész színre lépése jelzi az aranykor végét. Erős, drasztikusan szívet tépő alakjai, szenvedő szereplői Dionüszosz legmélyebb eksztázisát és fájdalmát élik át, de mindezt már a kételkedő emberi dekadencia nézőpontjából. Euripidész a modernitás, a kiábrándultság és a hanyatlás zsenije. A Médeia és egyéb művei olyan árnyalt és mai napig a legmélyebb elemzésre méltó alakokat tárnak elénk, amelyek mélységükkel, vágyaikkal, fájdalmaikkal és szenvedélyeikkel a mítoszi történeteket is humánummal, emberi lélekábrázolással töltik meg.

            E három tragédiaíró mellett hasonló magasságban emelkedik a későbbi évezredek fölé Arisztophanész kajánsága. Ő a szatíra, a komédia, a fricska hérosza, az emberi méltatlanságok és gyarlóságok megéneklője. A legszellemesebb pellengér, amire valaha az emberiséget állították. Arisztophanész a görög demokrácia letéteményese. Mindent kimond, mindenkiről lerántja a leplet, bárki alól kihúzza a piedesztált. Nem volt olyan államférfi, hős, ünnepelt személy, akinek ne mutatott volna görbe tükröt. Tette mindezt szellemesen, nagyvonalúan, éles látó humorral, kitűnő érzékkel kikerülve a kisstílűség és alattomos aljasságok kínálkozó csapdáit. Nem tűri a kritikátlanságot, de az ordenáré pocskondiázást sem. Szembesít, de nem aláz. Egyformán bírálja a rangkórságot és a szolgalelkű rajongást. Mint egy falat kenyér szükséges ez az életlátás mind a mai napig a világban.

            Az ókori görögök mindent tudtak, amire máig szükségünk van. Etikát, esztétikát és sziporkázó szellemességet. Ha régi korokba visszarévedünk, ez az athéni évszázad fennen ragyog előttünk. Pedig rövid idő az emberiség történetében. Mégis, volt benne valami olyan harmónia, ember és társadalom között olyan egyensúly, ami máig hatóan példát ad. Talán csak még egy ilyen rövidke, de messzire ható évszázadunk volt, amikor ennyire egyértelművé vált a harmónia: a reneszánsz. Nem véletlen, hogy ez a korszak az ókori görögökhöz nyúlt vissza mintákért. A többi évszázad a hisztérikus akarnokság, vad rajongás és hódoló erőszak évszázadai lettek. Nekünk sincs több szerencsénk, a mi korunk is akar, birtokol, uralkodik, rajongva behódol és törekszik:  diszharmonikusan és erőlködve. Érdekes véletlen párhuzam, hogy 2012 júniusában Budapesten egy nemzetközi Mars-kutató konferenciát tartottak, ahol a világ legjelentősebb űrkutatói gyűltek össze. A konferencia ideje alatt jött a hír, hogy meghalt Ray Bradbury, a Marsbéli krónikák írója. Szimbolikusan a science fiction átadta helyét a valóságnak.

Ha jól belegondolunk, akkor a jelenlegi emberiség számára valóban elérhetőbb, hogy a Marson lakóparkot építsen, minthogy birtokába jusson az attikai józan derűnek.