Ha vannak tündérek... - Balanescu Quartet

Írta: Inkabringa


(MüPa, Fesztivál Terem, 2013. április 17.)

Ha vannak tündérek, akkor a zenét nekik köszönhetik az emberek. Kire másra foghatnánk ezt a csodálatos „semmiséget” az életünkben? Nincs olyan elzárt, szélsőséges körülmények között élő emberi csoport, ami zene nélkül létezne. A környezetükben levő kőből, fából, bármiből, de ha semmi nincs, akkor tapsból és énekhangból is létrehozzák a zenét. A közvetlen létfenntartást nem segíti, és mégis mindenhol elengedhetetlen alkotója a kultúrának.

Régebben a zene a szakrális élet része volt, szertartások, beavatási rítusok, felsőbb hatalmakhoz fohászkodás fontos kísérőelemeként. Aztán a modern kor „áthangszerelte” ezt a megközelítésmódot és a zene profánabb célokat is szolgálni kezdett: szórakozás, hétköznapi örömszerzés. Jól van ez így. Legalábbis addig, amíg a zene a fontos és nem a biznisz.

A zene, ami hatással van ránk, elvarázsol és felemel, mind a mai napig a szakrális határán mozog. Nem külsődleges jegyeiben, hanem a belső utazásban. A jó zene ünnep, az összes többi csak fogyasztási cikk.

Alexander Balanescu és zenésztársai egyszerre tündérei és szakrális főpapjai a muzsikának. A zene, ami árad belőlük, elvarázsol és lenyűgöz minden alkalommal. A Balanescu Quartet idén 25 éves. Negyedszázada muzsikálnak rendíthetetlen minőségben.

Balanescu muzsikájához az én utam (s talán nem vagyok ezzel egyedül) Peter Greenaway filmjein keresztül vezetett, melyeknek zenéjét Michael Nyman szerezte. Az ő zenekarában hegedült Balanescu is. Amikor a kilencvenes évek elején Greenaway filmjeit néztem, és Nyman szerzeményeit hallgattam, ez még nem volt számomra annyira fontos. Aztán 1998-ban megjelent a Muzsikás együttes Bartók-lemeze, amin közreműködött Balanescu is. Akkor ismertem meg őt igazán. Beszereztem önálló lemezeit, és lenyűgözött hallgatójává váltam.

Varázslat, amit művel, bűvölés, mágia. Emlékeim legnemesebbjei között őrzöm például azt a 2007-ben, a Bakáts téri templomban adott koncertjét, ahol a hallgatóság a padsorok közötti kőre kuporodott (köztük én is), hogy az a végtelen intimitás és finom szellemesség, ami ebből a koncertből áradt, ne vesszen el a távolság miatt. Az a koncert egy szárnyalás volt, pedig semmi különös nem történt látszólag. Egy idősödő, kopasz, pocakos férfi hegedült. A közönség pedig egy bűvös burokban ringatta magát. Olyan hatással volt rám, hogy a koncert végén torkomban dobogó szívvel távoztam.

Szokták mondani, hogy az élet forgatagából igazi kikapcsolódást jelent, ha zenét hallgatva egy könyv olvasásába merülhetünk. Ezt én sem vitatom. Azonban vannak olyan könyvek, amit csak némán, kizárólagos koncentrálással lehet igazán élvezni, és vannak olyan zenék, amik nem tűrik, hogy közben egyéb tevékenységet is műveljünk. Ilyen zene Balanescué is. Nem lehet háttérként hallgatni, jönni-menni, tenni-venni, könyvet lapozni, sorokat leírni mellette. Önkéntelenül kiesik minden a kezünkből, félbeszakad minden cselekvés és gondolat. Csak a zene marad. Kevesen tudják ezt a mágiát.

A zene ma már nem szakrális esemény, nem készülünk rá hosszú elvonultságban, hanem egy darabja a hétköznapjainknak. Milyen is lehetne egy koncertre készülés szakrális volta, ha az a koncert egy nyüzsgő város forgatagának egyik szerdai estéjén történik? Ahova az ember úgy esik be napi rohangálások, szürke hétköznapi teendők faragása után. Amikor a koncert kezdése előtt még a hétköznapok nyűgeit beszéljük meg, és a helyünket elfoglalva a mobil kikapcsolása közben még egyszer átgondoljuk, mi mindent felejthettünk el ma elintézni.

Sokszor eszembe jutott már, hogy ilyenkor kellene egy átmeneti időszak, hogy igazán rá tudjak hangolódni az előadásra. Mondjuk, kijönnek a színpadra a játszó személyek, de még nem kezdenek hozzá a produkcióhoz, hanem csak úgy lézengenek. Hagynak időt hozzászokni, hogy ők ott vannak és mindjárt valami más életminőségbe mozdítanak át. Kis szerencsével. Vannak, akiknek ez egyáltalán nem sikerül az előadás végéig sem, vannak, akikre nagyon gyorsan rá tudok hangolódni.

A teljes elbűvöltség és világból kiszakadt varázslat létrehozására azonban tényleg kevesek képesek. Alexander Balanescu feltétlenül közéjük tartozik. Nemcsak ő, hanem a vonósnégyesének minden egyes tagja. Így együtt csodára képesek. Balanescu vibráló tehetség. Egy szál hegedűvel, egyedül a színpadon állva is varázsolni tud. Ugyanakkor van benne valami igazán demokratikus szemléletmód is, hiszen a Quartet nem arról szól, hogy a többi zenész „alájátszik” az ő zsenialitásának. A Balanescu Quartet minden tagja egyformán fontos ahhoz, hogy a zene elementáris hatással legyen ránk.

Az a bizonyos hétköznapi űzöttség, ami szerda este természetes manapság, észre sem vehető váratlansággal a semmibe enyészik. Megszűnik a külvilág - erre szokás ezt mondani talán. Ami a realitás helyét átveszi, az semmi más, csak a zene. Belemélyedés abba a miliőbe, amit ők hoznak létre és egyben részeseivé is válnak. Tisztában vagyok vele, hogy kiváló tehetségű, magasan kvalifikált zenészek, akik rengeteget gyakorolnak. Tudom én a racionális magyarázatot is.

Hallgatva őket azonban, hatása alá kerülök annak a különös és izgalmas játéknak, ahogy labdaként dobálják egymásnak a hangokat, dallamokat, csodálatra méltó eleganciával és nemes szellemességgel. Ahogy az egyik elkezdi a melódiát, és észrevétlenül már a másik hangszerben folytatódik tovább, vagy épp egymás visszhangjaivá válnak. Ennek a játéknak lehet részese az, aki a Balanescu Quartet hallgatására vállalkozik. Akár lemezen, akár koncertteremben hallom, soha nem tudok kívülálló maradni. Részévé válok ennek a zenének, mert minden egyes hangja kíváncsivá tesz.

A negyedszázados jubileumi koncert nem akart eget rengető szenzációvá válni. Személyes, szemérmes és szellemes visszatekintés volt a Quartet életművére. Nem maradtak el a nagy „slágerek”, a tiszteletkörök és a humoros reakciók sem. Ahogy mindezt művelték, az egy olyan minőséget és földtől való elrugaszkodást jelentett, aminek érzékeny vevője lett a közönség is. Tulajdonképp egy klasszikus vonósnégyes felállásban játszanak, de a műfaji követelményeket magától értetődő természetességgel lépik át, ahogy a muzsikájukban is ezt teszik. Így aztán közönségüknek lenni is nagyon jó.

Egy hagyományos műfaji keretek között mozgó koncerten a közönség viselkedésével szemben is vannak elvárások. Egy komolyzenei koncertet akkor is fegyelmezetten ül végig a publikum, ha borzalmas vagy fenséges hatást gyakorolnak rá a hallottak. Egy rock koncerten akkor is tombolni illik, ha nem érez rá késztetést az ember. Természetesen a játszó személyek is a műfaji elvárásoknak megfelelően viselkednek. Egy komolyzenei vonósnégyes tagjai között elképzelhetetlen, hogy egymás felé forduljanak, vagy összehajoljanak, esetleg táncra perdüljenek.

A Balanescu Quartet mindezen elvárásokon hanyag eleganciával túllép. Összehajolnak, mint egy népzenész csapatban a prímás és a brácsás, sőt, ha kedvük támad, akkor táncolnak is. Balanescu mackós, de mégis könnyed lépései feledhetetlenek.

Balanescu hatással van rám. Elvarázsol, megigéz minden alkalommal. Próbáltam megfejteni a titkát és egyszer arra jutottam, hogy az a belső sugárzás, ami hegedülés közben árad belőle, magnetikus hatással vonzza a figyelmemet. Amíg hallgatom és nézem, azt érzem, hogy vele a világ végére is elmennék. Megfejtésem szerint a varázslat abban van, ahogy teljes odaadással a zenére bízza magát. Beleburkolózik a muzsikába tökéletes koncentrációval és ez a bizonyos koncentráció hat rám ilyen erősen. Ezt megjátszani lehet, de nem érdemes. Ugyanezt érezni, ha mondjuk Rosztropovics régi felvételeit nézzük. Őt sem a káprázatos szépsége miatt bámuljuk olyan odaadással, hanem ezt a zenébe burkolt intenzív koncentrációt csodáljuk benne. Ez maga a varázslat.

Ezen a negyedszázados koncerten elhangzottak szerzemények a Luminitza albumról. Balanescu román származású, így a román népzene gazdag gyökereihez szívesen és értőn nyúlt vissza mindig. Csodálatos továbbgondolásai ezek a kis remekművek a népzenéről alkotott elképzeléseinknek általában. Bartók útján halad.

Nem maradhattak el a popkultúrába tett kirándulásoknak a bemutatásai sem. Bevallom, az elektronikus zene sosem tudott a bűvkörébe vonni, de néhány feldolgozása annál inkább. Ilyen nagy találkozásom volt az elektronikus zenével, amikor pár éve a Fonóban egy húszéves fiú didzseridun fújta a „tuc-tuc” ritmusokat. És ilyen például Balanescu Kraftwerk-változata is.

A Romániában máig mélyen tisztelt egykori legendás énekesnő, Maria Tanase tiszteletére készített zseniális albumról (Balanescu Quartet: Maria T) is játszottak néhány szerzeményt. Tanase gyönyörű hangú énekes volt. Balanescu  kreatív és érzékeny feldolgozásainak hála, az egész világ megismerhette ezt a hangot. Ez áll talán a  legközelebb  a szívemhez  valamennyi Balanescu lemez közül. Az ötven éve meghalt csodálatos dívát odaadással és mégis eredeti, merész újragondolással idézi meg. A végső, búcsúzó műsorszám ez volt a koncerten:

Tündérek és szertartást végző papok ők egyszerre. Torkomban dobogó szívvel távoztam ismét. Az ilyen "jelenésre" szoktam mondani: jó, hogy a világon van. Várjuk vissza mindig.