Kereszteződések

Írta: Inkabringa


Az európai gyökerű civilizációnak vannak bizonyos etikai alapvetései. Ilyen például a szabad önrendelkezés és szabad véleménynyilvánítás joga, vagy az, hogy mások tulajdonát nem illendő szándékkal rongálni, ahogy családok életét, gyerekek békéjét sem ildomos feldúlni. A másokra tekintettel levés némi önmérsékletre késztet, de nem a legrosszabb módja az élet élésének.

Azt már kevésbé értem, ha e szép ideákat csak az európai gyökerű civilizációra érzi valaki érvényesnek, és ezzel a gőggel minősíti le, netán veti meg más kontinensek kultúráit. Teszi mindezt úgy, hogy nem is ismeri ezen kultúrákat, ámde a fensőbbség biztos tudatában nem is érez késztetést megismerésükre.

A globalizáció éppenséggel jelenthetné azt is, hogy a nyugati civilizáción kívüli kultúrák is egyenrangú alkotóelemei az emberiségnek. Nekem úgy tűnik, hogy ez továbbra is kisebbségben levő vélemény. Sokan úgy vélik manapság is, hogy más földrészek kultúrái csak tanulhatnak tőlünk, és akkor válnak majd egyenrangúvá velünk, ha olyanok lesznek, mint mi.

Valóban tanulhatnak tőlünk, de nem csupán jót, hanem rosszat is. Tovább megyek, az európai civilizáció is tanulhat más kontinensek kultúrájából: ráadásul nem csupán rosszat, hanem sok jót is.

A kölcsönös figyelem és egymás iránti nyitott érdeklődés vonzóbbá tehetné a földi létet.

Eric R. Wolf az Európa és a történelem nélküli népek című könyvében írta: „mennyire másként látnánk a világot, ha egységes egészként, totalitásként, rendszerként szemlélnénk és nem önálló társadalmak és kultúrák összegeként; ha jobban megértenénk, hogy az idők folyamán miként alakult ki ez a totalitás; ha komolyan vennénk azt a figyelmeztetést, hogy úgy gondolkodjunk emberek együtteseiről, mint amelyek „más, közeli és távoli csoportokkal kibogozhatatlan sűrű, hálószerű kapcsolatban (Lesser 1960:42) állnak.”

Ezért most néhány olyan művet és művészt említek, aki ügyet sem vetett az önmagába szerelmes európai gőgre és fesztelenül keveredett a világ egyéb kultúráival, avagy merte vállalni a nyugati civilizáció előtt is másféleségét.

Nastio Mosquito angolai származású alkotóművész. A szupermodern kor multivizuális kifejezőeszközeinek avatott tolmácsolója, munkáiban nem csupán a művészeti ágak, hanem a kultúrák kereszteződése is fontos szerepet kap. Gyakori témája az afrikai kultúrával szemben pátyolgatott nyugati sztereotípiák fenséges tekintetünk elé tárása.

Maimouna Gueressi Olaszországban született fotográfus, vizuális művész, de afrikai és muszlim gyökerei vannak. Ráadásul nő. Sokszorosan agyondeterminált sors és világra nézés ez. Maimouna Gueressi munkáiban a nő és a társadalom, a nő és a hatalom közötti kapcsolatot és ugyanakkor a nőiség hétköznapiságokon túlmutató teljes megélését láttatja.

Mindenképp meg kell említeni egy nagy újítót, zenei konstruktőrt, lázadót és provokátort, aki tegnap ünnepelte kilencvenedik születésnapját. Ő Pierre Boulez, a kortárs zene folyamatos vérpezsdítője a 20. század közepe óta.

A nagy áttörést számára a La marteau sans maitre című műve adta, amit hatvan éve, 1955-ben mutattak be. A kompozíciót René Char szürrealista versei ihlették. Lazán hátat fordított a kanonizált komponálási és hangszerelési szabályoknak, a klasszikus zenekari felállást sutba dobta. Sőt, nem elég, hogy a klasszikus zenei formákon, de a megszokott európai hangzáson is túllépett. Az afrikai xylorimba kottába foglalása és az indonéz gamelán ütősöket idéző hangszerelése meghökkentette, de csodálatra is késztette közönségét. Nem kis szerepe volt ebben André Schaeffnernek, aki antropológusként és etnomuzikológusként jó barátságba keveredett Boulezzel és kitárta előtte az afrikai és indonéz zenei kultúra varázslatos gazdagságú tárházát. Boulez később is beemelt műveibe e kultúrákból hangszereket.

Nagy-Britannia hófehér bőrű művésznője, Catrin Finch, az egyik legkifinomultabb hangszeren, hárfán játszik. Éteri lebegésű, nemes rezgésű húrjai azonban nem az európai kultúra egyedi fenségét szimbolizálják, hanem a más kontinenseken megtalálható hangszerekkel való rokonságát.

Catrin Finch hárfája és a Szenegálban született Seckou Keita korája minden színpadon lenyűgözi a közönséget. Egybecseng ősi rokonságuk és ugyanakkor izgalmas egymást erősítő egyedi hangzásuk.

Dobozolás

Írta: Inkabringa

Ismertem egy történészt, egyetemi tanárt, akinél a vizsgára belépő egy középkori latin szövegrészlet fordítása volt. Aki nem tudta még csak nagyjából sem vázolni a szöveg tartalmát, ha fújta az összes tételt, a tanár akkor is udvariasan kikísérte és gyengéd szavakkal utóvizsga időpont keresésére biztatta.

Van ugyanis mindig egy minimum szint, ami alá magát és a másikat valamire tartó ember már nem akar süllyedni.

Ez a társadalom egészére is érvényes.

Van egy szint, aminek még a közelébe sem akarunk jutni, és ha megérezzük a közelségét, heveny tiltakozást vált ki belőlünk. Sajnos az is előfordul, hogy megszokottá válik ez a szint és már fel sem vesszük, ha olykor-olykor még alája is süllyedünk.

A másik ember iránti tisztelet. Ez is egy szint. Ezt kimondani, leírni felesleges szócséplés. Tisztelete csak a rangnak, tulajdonnak, pozíciónak van. Az embernek (úgy natúr, társadalmi sallang nélkül), nem jár se tisztelet, se figyelem, se érdeklődés, se megbecsülés.

Ennek folyományaként az egyes társadalmi csoportok az összes többit, aki nem olyan, mint ők, negligáló címkékkel ellátott dobozokba rendezik.

Így a fiatal felesleges koloncnak tartja az időset, az idős reménytelen véglénynek a fiatalt, a gazdag selejtes gyengének a szegényt, a szegény vastag bőrű, gerinctelen törtetőnek a gazdagot.

Az értelmiségi elit lenézi a köznépet, mert befolyásolható és nem látja át a makro- és metaviszonyokat, a köznép tehetetlen nyafkáknak tartja az értelmiséget, aki csak magát billegeti a tükör előtt. A politikai elit szigorú vagy gügyögő gyámkodásra szoruló terelhető nyájként tekint a választókra. A választók szerint viszont a politikai elitre az üres padláskulcsot sem lehet rábízni.

Az ilyen szint alatti dobozolós társadalmi játékban mindenki kedvére megvetésben részesítheti mindazokat, akik őt megvetik.

Mindig van azonban egy csoport, egy közös halmaz, akit valamennyi dobozban közös ellenségnek, megvetés tárgyának tarthatnak.

A mi dobozolós társadalmunkban ez a csoport a cigányság. Szabad prédák. Lehet őket gyalázni, megmentésükre hivatkozva kizsigerelni, büntetlenül alávetettként kezelni, semmirekellő bitangként rájuk tekinteni.

Csak egyenrangúként nem lehet őket kezelni. Stigma nélkül.

Ez már minden szint alatt van.

Kiváló eszköz a társadalom hangolására egyes csoportokat bűnözőként bemutatni. Nálunk is több évtizedes (évszázados) története van a cigányok kirekesztésének és kriminalizálásának.

A fekete, az indián, az új-zélandi maori, az ausztrál aboroginal ugyanezen törvényesített törvényen kívül helyezéssel szembesült. Ha akarta, ha nem, bűnözővé vált. A legkisebb vétkek miatt is megalázó tortúrának vetették alá és egyre mélyebbre süllyedt. A mindenkori hatalom pedig széttárt karokkal bizonygatta, hogy ő mindent megtesz értük, és véletlenül sem szeretne általánosítani.

A statisztika így szépen és tempósan növekedett, a társadalom dobozlakói pedig felhördültek ennyi becstelenség láttán.

Talán a társadalmat is elegánsan az ajtóhoz kellene kísérni időnként, hogy a következő vizsgára gondolja át a fejében dédelgetett zavaros képzelmeket.

Ha egy etnikai csoportot tendenciózusan megbélyegeznek és megvetnek, az példává, viselkedési sablonná, hovatovább elvárássá válik.

A bűnözésre, vagy a tisztességre, a jóra vagy a rosszra hajlást soha sem szabad etnikai alapon meghatározni. Józan és nem rosszindulattal átitatott ésszel beláthatjuk, hogy nem is lehet.
(Korábban írtunk már erről.)

Elsőként azért, mert ez ostobaság.

Másrészt azért, mert veszélyes. Eltartott kisujjal, finomkodva is lehet brutálisan kegyetlenné válni.

Ez az a mélyen szint alattiság, amit története során az emberiség már érintett néhányszor. Megmerült benne, mint varacskos disznó a dagonyában, aztán magától elborzadva kihátrált.

Ahhoz, hogy ez ne legyen, csak a szintet nem szabad elveszíteni. Azt az egyetlen mondatocskát kell ismételgetnünk: hogy jövök én ahhoz?

A másik felé nyitottság, az értelmezés képessége, a kíváncsiság – az már egy magasabb szint lesz a következő nemzedékeknek.

Csak ez sokkal nehezebb, göcsörtösebb, tanulósabb, küzdelmesebb út. Helyet adni a másiknak mindig nagyobb odafigyelést igényel, mint félrerúgni az útból.

Ha nincs kedv és elszánás hozzá, akkor dobozolunk tovább.

Példa(pár)beszéd - Augusto Boal színháza

Írta: Inkabringa

Augusto Boal, brazil színházi rendező az 1960-as években kezdte kidolgozni a színház sajátosan új arculatát.

Augusto Boal (1931-2009)

A színház által felemelő, katartikus érzelmektől és gondolatoktól dúsan léphetünk vissza a hétköznapokba. Boal azonban a brazíliai élet akkori viszonyaira érzékenyen nem elégedett meg a színház esztétikai értékhordozásával. Többre, másra vágyott. Ráérzett, hogy a színházban a gyönyörködtetésen és mély gondolatiságon túl más is van: aktivitás.

A hagyományos színházban ugyanis a nézők passzív, bár szerencsés esetben elkötelezett követői a színpadi eseményeknek. Egy igazán jó előadás többletérzelmet- és értelmet ad a befogadók számára. Mégis valamiképp a passzív befogadás, az érdeklődő kívülállás terepe.

Augusto Boal a pedagógia, pszichológia és a társadalomtudományok határterületein egyensúlyozó színházi közeget alakított ki.

Ennek egyik megnyilvánulási formája a fórumszínház.

Az ötvenes-hatvanas években a brazíliai nagyvárosokban tapasztalt szegénység, slumosodás, és az ezzel együtt járó elnyomás és kiszolgáltatottság késztette arra, hogy a színház erős kifejezőerejét a mindennapokkal való szembenézésre használja. És ami a legfontosabb eleme a módszerének, cselekvő szembenézésre.

Összetett, sokrétű módszer ez, bővebben információkat például ITT olvashatunk.

A fórumszínház lényege ugyanis, hogy a színész és a közönség kilép azokból a relációkból, amelyek a hagyományos színjátszás alappillérei.

A közönség cselekvő részese lesz az előadásnak. Nemcsak mint szereplő, hanem mint a történet alakítója, magyarázója, értelmezője, sőt ihletője is.

A fórumszínházban nem hagyományos értelemben vett drámákat adnak elő. Nem az előadás esztétikai értéke adja a katarzis alapját, hanem a hétköznapok megoldhatatlan konfliktusainak és küzdelmeinek színre vitele.

Annyiban színház ez is, hogy a játék, az elvonatkoztatás, a kreatív erők áramlása alakítja az előadást. Mindenki tudja, hogy ez nem a valóság. Viszont amit eljátszanak, az a valóság tükörmása. Az adott közösség életének megoldatlan helyzeteire a színház játékos, épp ezért felszabadító közegében megoldást találhatnak, de legalábbis értelmezhetik, amit a valóságos élethelyzetekben kilátástalannak látnak.

A fórumszínház mindig egy kis közösség (pl. falu, iskola, munkahely, lakóközösség, utca stb.) mindennapjainak konkrét problémáit járja körül. Nem érdeklik a nagy társadalmi és globális összefüggések, nem az univerzálisat ostromolja, hanem a lokálisat értelmezi. Egy adott közösség konfliktusaira, régóta megoldatlan helyzeteire keresi a megoldást.

A színészek mintegy előjátsszák a konkrét közösség életéből vett megoldandó helyzetet, de a megoldásra, az értelmezésre, a kiútkeresésre már a közösség tagjainak kell javaslatot tenni.

Nincs előre megírt forgatókönyv, csak egy közösséget feszítő konkrét megoldatlanság, amit a játék felszabadító ereje által körbejárhatnak és megbeszélhetnek az érintett csoport tagjai.

Augusto Boal célja az volt, hogy a legnemesebb értelemben vett játék segítségével az elnyomott, nyomorukba dermedt és kilátástalanná vált közösségeket felszabadítsa és a sorsáról dönteni tudóvá alakítsa.

A színház nyelvének megtanulásával képessé váltak megfogalmazni, mások előtt vállalni véleményüket. Ami a legfontosabb, a problémával való szembenézés által, és annak körüljárásával a megoldásra is lehetőséget keresnek.

Egyszóval, ami a való életben mélyen gyökerezően megoldhatatlan konfliktusok kuszasága, az a színházi játék jótékonyan oldott keretei között átlátható és megoldandó feladattá válik a közösség számára.

Az előadás alakítása közben a közösség tagjai kénytelenek konstruktívan viszonyulni a tőlük eltérő vagy akár a számukra ellenséges véleményekhez, életlátásokhoz, az általuk felületesen elítélt cselekedetek hátterének megvilágításához. Arra, amire a mindennapok görcsösségében képtelenek, ebben a közegben alkalmassá válnak: meghallgatják egymást, nyitottak a másik szempontjaira.

A konfliktus megoldásához nem a másik véleményének elnyomása, negligálása, hanem annak figyelembevétele vezet. A probléma orvoslásához együttműködéssel jutnak el, a vélemények ütköztetésével és az ebből kialakuló közös véleménnyel.

Létrejön közöttük egy párbeszéd, amire a hétköznapokban képtelenek.

Ez persze nem csodamódszer, de segítséget adhat egy közösségnek a bennük levő görcsök enyhítésére. Ha megoldani nem is tudja az életet, de nyitottá teheti az addigi zárt horizontokat.  

A fórumszínházak szervezői világszerte meglepő éleslátást, analizáló képességet tapasztaltak a kisemmizett, nyomor sújtotta közösségekben is. A színház résztvevőiben pedig felkeltette az igényt sorsuk értelmezésére és a megoldás keresésére.

Augusto Boalt a hetvenes években a katonai diktatúra idején letartóztatták, üldözték, megkínozták, majd száműzték. Argentínában, Peruban, Ecuadorban fejlesztette tovább módszerét, majd Európába költözött és itt is követőkre talált.

A katonai diktatúra bukását követően, 15 év száműzetés után, 1986-ban térhetett vissza Brazíliába, ekkor már nemzetközi hírű színházi újítóként. Rio de Janeiróban megalapította a Theatre of the Oppressed társulatát, melynek célja az emberi közösségekben a kulturális, társadalmi különbözőségekből fakadó konfliktusoknak a színház nyelvén való megfogalmazása, körbejárása és a megoldás keresése. A saját és a másik sorsával való szembenézés, a párbeszéd kialakítása.

Augusto Boal színháza résztvevő színház. A shakespeare-i mondatokat szó szerint lehet érteni ebben az esetben: „Színház az egész világ. És benne színész minden férfi és nő. Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár életében.”

Világszerte elterjedt, az adott társadalmi viszonyokhoz formált módszer a fórumszínház. Nemzetközi közösséggé szerveződött az évtizedek folyamán. (International Theatre of the Oppressed Organisation)

Európától Amerikáig számos közösségnek adott megoldási lehetőséget régóta megoldatlan problémáikra is. Már az is segített, hogy kimondták a problémákat, hogy meghallgatták egymás véleményét, megismerték a másik indokait, cselekedeteinek hátterét.

Magyarországon egyelőre nem talált utat ez a típusú színházértelmezés. Hogy miért nem jött divatba, annak megfejtésére talán egy fórumszínházi előadásra lenne szükségünk. Pedig látszólag minden adott lenne hozzá, hiszen itt is élnek emberek és töménytelen gondjuk is van: a világgal, egymással, magukkal. Lenne téma bőven.

Boal módszerének bizonyos elemeit a drámapedagógia és egyéb színházi és pedagógiai-pszichológiai kezdeményezések hasznosítják.

A fórumszínház közösséget oldó és egymásra figyelmet fordító próbálkozásaira azonban egyelőre kevés példa akad.

Leginkább a Káva Kulturális Műhely képviseli ezt a szemléletmódot. Megkerülhetetlen divattá még nem vált nálunk, ez kétségtelen.

Nem is könnyű műfaj.

Néhány éve készült egy fórumszínházi kísérletről dokumentumfilm is (Ásó, kapa, nagyharang - Ároktő), a Káva Kulturális Műhely, a Krétakör Színház és az AnBlokk Egyesület szervezésében.

Művészek és társadalomtudósok, vidékiek és fővárosiak, férfiak és nők, romák és nem-romák, értelmiségiek és négy elemit végzettek, öregek és fiatalok összegyűltek és színházat műveltek a saját életük és a másik életének megértésére.

Ritka az ilyen találkozás mai társadalmunkban, mert mindenki a saját köreinek beszél és csak arra figyel.

Példa a párbeszédre. A film itt nézhető meg.

Hajdani bálok emléke

Írta: Inkabringa

Mulatni, táncolni, csinnadrattázni és hejehujázni mindig is szerettek az emberek. Manapság is számtalan változata van a mulatásnak. Nagyon helyesen.

Hajdani korokban, de - történelmi léptékkel mérve - nem oly régen is a bálok voltak jóformán az egyedüli alkalmai a fiatalok egymással keveredésének.

Most egy ilyen példát említek a félévszázaddal ezelőtti vidéki Magyarországból. 

Minden megváltozott azóta, csak az emberek egymáshoz való viszonyulása maradt ugyanolyan. Más a közeg, más a divat, de a lényeg változatlan: az egyik dűlő meg a másik dűlő között áthidalhatatlan különbségek vannak, pedig távolból nézve teljesen egyformák.

Néhány éve egy kelet-magyarországi mezőváros egykori tanyavilágát kutattam. A választásom a Rét nevű városi határvidékre esett, ahol a 19. század végétől kezdve az 1970-es évekig egy sajátos identitású tanyarendszer alakult ki.

A polgárosodott mezőváros határának a helybeliek által nem túl sokra tartott területén (nehezen művelhető, nem túl jó minőségű termőföld) a 19. század végén az északi hegyvidékekről érkezők telepedtek meg. Akkoriban tömegével jöttek a tovább terjeszkedni nem tudó hegyi falvakból a termőföld ígéretéért az alföldi településekre.

Más volt a vallásuk (a városiak kálvinisták, a rétiek katolikusok voltak), mások voltak a szokásaik, hiedelmeik, még a beszédmódjuk is. A városiak úgy nevezték őket, hogy „motyók”.

Mai szemmel nézve szinte semmi különbség nem volt a városiak és a „motyók” között, de akkoriban (ahogy ma is) a „hozzánk képest” mérhető legkisebb különbség is éles szemmel számon volt tartva.

A rétiek másságuk miatt elkülönült, magába zárt életmódot folytattak. A városiakkal alig érintkeztek. Sajátosan belterjes, öntörvényű identitást alakítottak ki.

Bár a városiak szemében a rétiek teljesen egyformák voltak, de a szaporodó tanyák hálózatában egy sajátos társadalmi rétegződés indult meg.

Különös identitásképző tényezővé vált az egy dűlőbe tartozás, nem volt mindegy az sem, hogy az útnak melyik oldalán éltek a tanyák lakói. Az országút két identitást adó területre osztotta a Rétet, az is számított a társas kapcsolatok alakításában, hogy a Felső-Réthez vagy az Alsó-Réthez tartozott valaki.

Igazán bizalommal csak a tanyájukhoz közel eső területen lakókkal voltak, a távolabbi tanyák lakóit már „Más”-ként, „Idegen”-ként kezelték. Nem kizárólag a városban élőkkel szemben fogalmazták meg az „Ők” kategóriáját, hanem a más dűlőben élőkkel szemben is.

Az identitás őrzése rendkívül fontossá vált a Réten lakók körében. Például a Felső-Réthez tartozó kocsmába nem szívesen jártak az alsó-rétiek. Ők ott „Idegen”-ként voltak számon tartva. A konfliktus, az összeütközés elkerülhetetlen lett volna.

Adatközlőim sem tudták igazán pontosan megfogalmazni, miért is volt ellenségeskedés a Rét különböző területei között.

„Én nem tudom, hogy miért volt ez. Elgondolkodtam rajta én is, mert én is ott voltam, benne voltam. Hogy miért? Mondhatom azt, hogy másabb alkotású népek laktak öt dűlővel odébb. Mások voltak viselkedésileg, tájbeszédileg, mert az a család, ahol volt tizenöt gyerek, abból a tizenötből hét megnősült, az mind oda telepedett le az apjuk tanyájának környékére. Olyan egy hasíték lettek, egy viselkedésűek. Azért általában az egy dűlőbeliek házasodtak egymással. Bár később már elmentek a harmadik dűlőig is.”

Minden határ, ami a Réten lakók életében fontossá vált, a dűlők, az utak, árkok, egyben az egymástól különállóság identitását adták. Aki a mezsgyén túl lakik, az már „Idegen”.

A szórakozásnak leginkább kedvelt alkalmai voltak a tanyai bálok, ahol a fiatalok nagyobb körben találkozhattak egymással, mulathattak, táncolhattak. A közcélokra épült intézmények váltak egyféle szellemi és szórakozási központtá. Ilyenek voltak az iskolák és a kocsmák.

Elsősorban a fiatalság szórakozása volt a bál, de az idősebb nemzedék tagjai is részt vettek benne. A bálokat mindig fiatal legények szervezték, ők hívták a zenészeket, ők rendezték be a báli termet és ők voltak felelősök a rendbontások elkerüléséért is.

Adatközlőim valamennyien fiatal éveiket a réti tanyákon töltötték (1950-es/60-as évek), így jártak bálokba is. Egyik adatközlőm emlékei szerint a világítás biztosítása is komoly feladat volt a villanyáram nélküli Réten:

„Petrólámpa volt, azt fel kellett pumpálni és az annyira világított, mint a villany. Azt felakasztották, aztán éjféltájban kezdett csökkenni, akkor levették, felpumpálták és ment tovább.”

 Egy városi adatközlőm az általa ismert normáktól eltérő réti szokásként említette, hogy „sokkal hamarabb értek a lányok, mint a városban. 14 éves korában már udvaroltak neki a legények, de nem 14 évesek, hanem 20 évesek. Mert itt ez volt a divat. Itt nem úgy volt, hogy elment a bálba a lány meg az anyja, hanem ment nagyapától kezdve mindenki, aki olyan volt, az mind ment.”

Ilyenkor lányok a fiúkkal táncolhattak. Ezért a szórakozásért minden áldozatra képesek voltak a fiatalok. Ha bálba mehettek, inkább vállalták, hogy nem alszanak aznap éjjel, de nem maradtak el a mulatságból. Pedig a nagyon kevés szabadidő nem hagyott lehetőséget arra, hogy a hajnalig tartó bál után kipihenjék magukat.

„Nagyon szerettem bálozni. Napszám után átöltöztem, elmentem a bálba, táncoltam egész éjszaka, aztán megvártam a hajnalt, átöltöztem a napszámos ruhámba és indultam haza, néha sok kilométert gyalogoltam, és olyan hamar hazaértem, hogy én költöttem az otthoniakat, és alvás nélkül rögtön indultam a napszámba.”

„Egy hónapban egyszer volt bál. Oda elmentünk, ott estétől reggelig táncoltunk, aztán sokszor le se feküdtünk, mert menni kellett dolgozni. Jó volt az, csak az volt rossz, hogy majd’ a lovak közé estem olyan álmos voltam.”

A Rét különböző helyein megrendezett bálokba nem volt ajánlatos távolabbi réti tanyák lakóinak elmenni. Ez elsősorban a legényekre vonatkozott, a báli rendezők ügyeltek arra, hogy az egymással ellenséges viszonyban levő dűlők legényeit ne engedjék közösen bálozni. Összetűzések, verekedések még így is előfordultak, a bicska is hamar előkerült ilyen alkalmakkor, s ez végül gyilkosságba torkollott.

Ezt minden adatközlőm megemlítette:

 „Például az egyik legény megölt egy fiút egy lány ügyben. Megölte szabályosan. A szívébe szúrta a kést a bálban. Elvitték, tizenvalahány évet ült. Abban az időben a lófarkához kötötték bilincsben, és úgy vitték el. A bálból három lóhátas rendőr vitte el.”

A véres verekedésig fajuló összetűzéseknek okát abban látták adatközlőim, hogy más dűlőkből valók keveredtek a bálozók közé.

„Tudni kellett a mivoltot, tudni kellett a mezsgyét.”

A bálokban tehát a szórakozás és mulatozás mellett helye volt a Rét különböző részeiből érkező fiatalok közötti virtuskodásnak is.

„Egy lányon összevesztek. Mert mit tudom én, sose látta a legény azt a lányt, de megtetszett neki, az ablakon keresztül megszemelte, mert ott ült az anyja ölében a lány. Na elhívta azt a lányt, közben meg az egy másiknak volt már a barátnője, és a lányt akkor éjszaka nem hívhatta el senkise táncolni, ez az idegen fiú meg elhívta. Az ilyenekből lett verekedés is. Az nagy titok volt, akit megfenyegettek valahol, az még egyszer nem mert visszajönni a bálba, mert annak a megölést fenyegették.”

Ezek a konfliktusok gyakran olyannyira elfajultak hogy a rendőrök is nehezen tudták megfékezni.

„Ott szigorúan bicskáztak. Volt egy olyan banda, akik úgy voltak megnevezve, hogy azok bicskáznak. Azokat be sem engedték a bálba, de amelyik dűlőbe tartoztak, oda be kellett, hogy engedjék. Úgy tett, mintha ő is táncolná a keringőt, és már meg is bökte bicskával a másikat. Hat-nyolc rendező volt, akik ezeket a személyeket külön figyelték. Csak hát az volt a baj, hogy éjfél fele már az ital győzött. Rendőr nélkül sose volt bál. Volt, amikor az ablakon repültek ki az emberek meg az asszonyok. De volt olyan is, hogy kétlovas szekérre nem fértek fel az összeszurkált fiúk. Úgy hozták haza őket az orvoshoz.”

A réti bálok tehát részben a hagyományos szórakozási, ismerkedési, mulatozási lehetőséget jelentették, másrészt azonban a rendkívül rétegzett réti identitások összeütközésének a helyszínei is voltak. A közös dűlőbeliek, a velük egyébként teljesen azonos társadalmi és életmódbeli csoportokat, akik csupán csak más dűlőhöz tartoztak, már idegenként, és egyszersmind ellenségként is kezelték.

Az „egy dűlőbe tartozás” most is sok konfliktust okoz emberek között és ez mindig így is lesz, még ha a „dűlők” egyre szélesednek is.

Legyen az a dűlő etnikai, vagyoni, ízlés-, -hit- és eszmebéli vagy bármely más módon meghatározva.

A deákné vászna mindenkit beterít.

Történelem tükörbe nézve

Írta: Inkabringa

Élt egy kislány egy magyarországi városkában a második világháború idején. Nyugodt, kiegyensúlyozott, jómódú, szeretetteljes családban. Volt három kisebb testvére.

Kilencéves volt, amikor ráismert a háborúra. Életében akkor félt először. Egy napon iskolába indult és az utca végén talpig fegyverbe öltözött katonák álltak. Bár nem bántották, ügyet sem vetettek rá, de ő sikítva-sírva hazaszaladt.

Aztán az utcájukban, és mindenhol máshol, összeszedték a zsidókat és egy gettónak nevezett területre zárták őket.

Bezárták azokat a felnőtteket, akik a boltjukban mindig adtak medvecukrot neki, ha valami apróságért elküldték őt a szülei. Bezárták azokat a gyerekeket, akikkel együtt játszott egyik kertből a másikba futva.

A kislányt nem érdekelte, hogy ki a keresztény, ki a zsidó. Nem volt ez téma a családjában sem.

A zsidó származású játszópajtások és szüleik eltűntek a gettóban. Gyerekként semmibe nem avatták be őt a szülei. De tudta, hogy baj van. A meghatározatlan félelem beköltözött a mindennapjaikba.

Sietős sugdosását hallotta csak nagyanyjának és anyjának, hogyan csempésszenek be valami ennivalót a gettóba, mert a gyerekek éhesek.

Óvták, távol tartották őt és három testvérét az „okos” felnőttek elmeháborodott őrjöngésétől.

Édesapjuk szelíd, nyugodt, halk szavú, de határozott ember volt. Négy gyerek csivitelése, csínyei sem tudta sosem haragra gerjeszteni. Nem üvöltéssel nevelte a gyermekeit.

Egyetlen egyszer mégis dühödten, de még inkább kétségbeesetten ordított velük. Olyan rémisztően hatott ez rájuk és annyira váratlanul érte őket, hogy megszeppenve-sírdogálva azonnal szót fogadtak. De tudták, hogy ez az apjukból szokatlanul kitörő kiáltás nem az ő csínyüknek szólt. Hiszen nem is tettek semmi rosszat. Mélyebb, mögöttes oka volt ennek a haragos tiltásnak.

Az édesapjuk indulatos kitörésének egyetlen oka volt, hogy az utcában nagy mozgolódást észleltek és az udvar mélyéből lelkes gyermeki kíváncsiságtól hajtva, csicseregve-nevetve szaladtak a kerítés felé, hogy lássák, mi történik.

Az édesapjuk kétségbeesett haragos tiltása azonban útjukat állta. Még addig sem juthattak, hogy legalább az utcára kilássanak a kerítés lécei között.

Később elmesélte neki az édesapja, miért volt ez a szokatlanul emelt hangú tiltása.

Akkor vitték el a városból a zsidókat. A megrendült és felháborodott szülei nem akarták, hogy a gyerekek lássák ezt, ahogy azt sem, hogy az elhurcolt zsidók lakatlan házaiba hogyan rontanak be és fosztják ki azok a városlakók, akik szitkokat zúdítottak a halkan vonuló zsidó emberekre. Feledve, hogy nemrég még a legszívélyesebben beszélgettek velük.

A kislány édesapja helyettük is szégyellte magát a gyermekei előtt. 

Üzlet a korzón (1965) rendezte: Jan Kadar, Elmar Klos

Amikor ezt hallotta az időközben felnőtt kislány, már neki is voltak a 20. századi történelemről nem titkolható gyalázatos tapasztalatai.  

Először a németek, majd az oroszok fosztották ki őket. Már csak a puszta életükre vigyáztak. Majd jött a Rákosi-éra, a kuláklista, a nyomor, éhezés, megalázás.

Ki tudja miért, de ez a kislány felnőtté, anyává, nagyanyává vált úgy, hogy nem gyűlölködött sohasem. Talán, mert nem erre tanították a szülei.

A történelemről bármit lehet írni, hazudni, sulykolni. Mindig van, aki elhiszi. Hamisítható, mint minden.

Egy módja mégis van annak, hogy ne verjenek át minket olyan lekezelő csuklómozdulattal egyik korról a másikra.

Akarjunk szembenézni a történelmünkkel. Például a szégyenteljes, vériszamos, kegyetlenkedésekkel teli 20. századdal is.

Miért kellene ragaszkodni Hófehérke mostohájának tükréhez? Miért jobb az álnok, önbecsapó, önfelmentő, magakellető hazug tükörkép?

Szembenézni sokkal jobb. Belátni felemelőbb, mint önringatásba feledkezni. Nehezebb, vívódóbb, küzdelmesebb is, ez tagadhatatlan. De hosszútávon ad valami megnyugvást. Feloldódnak az elfojtások.

Ha ez nem történik meg, csak a hőbörgő oktalanságunkat dédelgetjük tovább.

Utat engedve újabb és újabb mámorosan erőszakos időknek, ahol a józan ész csak gyomorrúgást kaphat.

Különben is, van abban valami unalmas, hogy ebben az országban mindenki tökéletes, derék, patyolatlelkű (kivéve az épp aktuálisan kijelölt bűnbakokat).

Nem csak unalmas, ijesztő is.

Bár az vitathatatlan, hogy nagyon kényelmes.



Hasonló témájú korábbi bejegyzés: Előítéletes történetek

Inkább a kemari

Írta: Inkabringa

A lakásvásárlás az a műfaj Budapesten, amibe lelkesedve belerontunk, mint gyerek a tengerbe, aztán zsibbadtan valahogy partra vetődünk, ha végre megtaláltuk. Némiképp beszűkül a tudatunk ilyenkor, állandóan fűtésrendszerek és közös képviselők felé kalandoznak a gondolataink. Járunk lakásról lakásra, vadidegen emberektől kérdezünk olyasmit, amit magunk sem értünk, csak hozzáértők mondták, hogy azt feltétlenül kérdezzük meg.

De most nem is ez a lényeg.

Felfigyeltem arra, és sajnos általános jelenségnek minősíthetem, hogy ingatlanirodák és eladók egyaránt kedvvel emlegetik a lakás becsét fitogtatva, hogy a házban, utcában, és még a környéken sem laknak cigányok. Ezt persze véletlenül sem mondják ki ilyen egyértelműen. Körülírás, utalószavak, összekacsintó „tudja, miről beszélek” pillantások teszik nyilvánvalóvá a helyzetet.

Minél több lakást néztem meg, annál egyértelműbbé vált, hogy ez egy nagy társadalmi társasjáték, amiben mindenki tudja a játékszabályokat és a szakkifejezéseket. Az ingatlanügynök már a lépcsőházban elhadarja, hogy „kisebbség” nem lakik a házban. Gondolván, hogy ettől szívdobogva lelkesebbek leszünk.

„Kisebbség”. Ez tehát a nagy fedőszó, amit mindenki ismer, és biztos tudással használ, aki a nagy társadalmi társasjátékban részt vesz.

Mivel én ebben egyáltalán nem óhajtok részt venni, ezt mindig jeleztem is az ilyesmivel érvelők számára. A legjobban úgy lehet ezt, ha megkerülhetetlenné teszem, hogy kimondják, mire is gondolnak valójában.  Ha már, akkor nyíltan is vállalják, ne csak bokor mögül suttogva. Bár tudom, hogy ez a nyíltság ellenkezik a játékszabályokkal, mert azt is mindig hallom, "nekem semmi bajom a cigányokkal, de...". 

Általában bamba hülye álmélkodással rákérdeztem: „Milyen kisebbség?” Ilyenkor leereszkedően (ó, csak egy gyönge nő) hozzátesznek egy magyarázószót, mely még mindig az összekacsintós társadalmi társasjáték szókészletének része. „Hát nemzetiség, tudja?” Csak hogy értsem már végre, miről van szó. Hogy végképp megháborítsam őket, töretlen naivitással megkérdeztem: „Melyik nemzetiségre gondol? Mert tizenhárom van Magyarországon.”

Itt jönnek rá, hogy én megszegem a játékszabályokat, hiszen valamirevaló rendes ember ebből már érteni szokott.

A játék lényege ugyanis a sunnyogó, kifundált utalószavakkal telezsúfolt álságos és alamuszi, előítéletes közbeszéd. Aki a játékban részt vesz, az szereti ezt a bensőséges szókincset használni és ezzel a finom eufemizmussal emberek egy csoportját megvetni.

Nyilván e megvetés által önmagát feljebb értékeli. Mert ő nem olyan, mint „azok”. A mindenkori „azok”-nak pedig, tudjuk, az a legfőbb szerepe, hogy saját frusztráltságunkra gyógyírt adjanak, és magunkat magasabb polcra sorolhassuk.

Így aztán megütközést váltott ki, ha értetlenségemből tapodtat sem engedve, rákényszerültek kimondani, hogy a cigányokra céloztak.  Ezt már csak egy finom félmondattal intéztem el: „Ja, az engem nem zavar. De mi az a repedés a falon?”

Laktam már a főváros legúribb negyedében is, és egy idős dáma rendszeresen olyan őrjöngő tombolást vitt végbe a lépcsőházban, hogy minimálisan is rémisztő volt. Ugyanígy dúsgazdag apuka háttérrel rendelkező huszonévesek rendőrségig jutó napi tivornyáit, és a szomszédjukban lakó idős házaspárt a legalpáribb hangnemben alázó tobzódását is megtapasztaltam. Életem legjobb bringáját jól öltözött "fehérek" lopták el, szemtanúk látták, ahogy viszik, és bár volt valami különös bennük, mégsem gyanakodtak, mert olyan megnyerő kinézetűek voltak, rendes embereknek tűntek. Egyikük sem volt cigány.
Nincs kétségem, hogy ugyanezen viselkedést egy cigánynak nem bocsátják meg a nagy társadalmi társasjáték résztvevői. Ha ugyanezt, vagy ennek csak tizedét produkálja egy cigány, azt hetedíziglen, származását a gyalázatba tolva ítélik el.

Az ő esetükben miért általánosítanak azonnal? Mondván, „ez mind ilyen”.

A válasz a nagy társadalmi társasjáték szabályai szerint egyszerű: azért, mert cigány. A cigányt lehet megvetni, lenézni. Oda van dobva prédának a nagy társadalmi kivagyiskodó szerencsétlenkedésbe.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy akik előítéletesen gondolkodnak, elsöprő többségben nem féktelen gonoszságú, rosszindulattól átitatott emberek. Egyáltalán nem.

De ez a szilánk ott forog a gondolkodásuk fogaskerekei között, és állandóan megcsikordul a készen kapott negatív sztereotípia bennük. Megszokott rutinná vált, identitásképző meggyőződéssé. Talán, mert ez már annyira rögzült és elfogadott, hogy kényelmetlenebb lenne felülbírálni, mint belesimulva a közhangulatba késztermékként elfogadni.

Az emberek nagy része nem gyűlölködő, de összességében mégis ez a társadalmi attitűd nyilvánul meg. Mi ez? Nyájszellem? Befolyásolhatóság? Tájékozatlanság? Gyávaság? Érdektelenség??? Mindenképp ijesztő.

Az igazi döbbenet az volt, amikor egy olyan lakást néztem meg, amelyiknek az eladói voltak cigányok. A főváros frekventált részén élő jómódú cigány család. A ház és a lakás rendben volt, a családanya, egy talpraesett asszony mutatta meg. Rögtön az elején szemembe nézve azt mondta, mindenek előtt tisztázzuk, hogy ők cigányok, de attól még rendes emberek.

Mintha szíven rúgtak volna. Önkéntelenül is szégyellni kezdtem magam. De hát én nem ilyen vagyok, én nem így gondolkodom. Épp ellenkezőleg. Persze ő ezt honnan tudhatta volna? Ilyesmivel ritkán találkozhat.

Kölcsönösen végtelen zavarba jöttünk. Én szégyelltem magam azok helyett is, akik belekényszerítették, hogy szabadkozzon a származása miatt. A cigány asszony pedig meglepődött azon, hogy nekem nincsenek ellenérzéseim velük kapcsolatban. Vagyis olybá tűnt a mondata, mintha számára is megszokott és elfogadott lenne, hogy aki nem-cigány, az undorodik a cigánytól.

Nem mondhatok mást, ez rettenetes és szégyenteljes.

Ezért most szőnyeg szélén állva, de a tiszteletteljes alázatot még csak nem is mímelve, megkérdezem ettől az égbe fúrt orrú társadalomtól, mégis hogy képzeli, hogy ilyen helyzetbe hoz engem?

Kértem én, hogy bevegyenek ebbe a nagy összekacsintós-fölényeskedő rasszista társadalmi társasjátékba? Nem, köszönjük, ebből nem kérünk. Nem a származás a döntő érv egy másik ember megítélésében. Majd én eldöntöm, közízléstelen terelgetés nélkül is, hogy kiben bízom meg. A mérleg nyelve mindig egyénfüggő.

A cigányság helyzetének javításáért nemcsak a nyomortelepeken kell tenni, hanem a nem-cigány környezetben is. Nem vagdalkozva, nem harcba indulva, szó sem lehet ilyesmiről. Dühödt érvelésre csak dühödt reakció következhet. Csak vállalni kell, egy finom félmondattal legalább, minden helyzetben a véleményünket. Persze ezért is kaphatunk kemény szankciókat. Hajaj, de még hogy. 

Ám ismét megerősítem, akik előítéleteket táplálnak a cigányokkal szemben, túlnyomó többségben nem gyűlölködő emberek. Csak sosem hallják az ellenkező véleményt, a másféle nézőpontot. Mindenhonnan csak előítéletes félelmeik manipulatív megerősítését hallják a hétköznapokban: "Látjátok, megvan a problémák oka, másban nem kell keresni. Ők tehetnek mindenről."

Ha az árnyalt, megértésre irányuló vélemények csak egy zárt értelmiségi-tudományos réteg körein belül maradnak, akkor az nem jelent többet, mint egy szűk elit egymás lelkének babrálását. A cigányság társadalmi megítélésének javításáért legalább akkora szükség van a nem-cigány környezetben való munkára. A befogadó környezet meggyőzése és nyitottá tétele nélkül semmilyen pozitív hatása nem lesz a cigányság sorsának jobbra fordulásáért folytatott mégoly hősies küzdelemnek sem.

Eszembe jut Vajda Mihály filozófus egyik írása, valamikor nyáron olvastam egy hetilapban. Elmesélte, hogy hosszas keresgélés után végül vettek egy lakást a lányának – cigányoktól. Egyszerűen azért, mert az a lakás tetszett meg nekik. Egy egészséges társadalomban ez természetes lenne, nem írt volna róla cikket. Az írás végén megemlíti, hogy a buszon egy hatalmas termetű cigány lány telepedett mellé. Mikor leült, mosolyogva megkérdezte tőle: „Elfér, kedves?”

Elférünk egymástól? Hajlandóak vagyunk az állandó értelmezésre és mérlegelésre? Képesek vagyunk túllépni az előítéleteken? Ha már oly igen nagyra tartjuk civilizáltságunkat, nem árt tudni, annak ez is része.

Van egy ősi japán játék, a kemari. Bizonyos szakralitás és szimbolikus mélység van benne. Ez a csoportos labdajáték ugyanis hangsúlyosan nem a versenyről, a harcról, a küzdelemről szól. Nincsenek csapatok, nincs ellenfél, nincs győztes és vesztes. A játékban résztvevőknek ugyanaz a célja: a labda a levegőben maradjon. A közös cél miatt nem gátolják, hanem segítik egymást.

Az, hogy Magyarországon mikor jön divatba a kemari típusú játék, még csak elképzelni sem tudom. Addig sajnos marad ez a kirekesztős-összekacsintós társadalmi társasjáték.

Hogy egyik dédanyám mondását idézzem: „Ilyen helyre ilyen kell, különb helyre különb kell.”

Legyen bennünk annyi igényesség, hogy különb hellyé váljunk.

Uszí-tani

Írta: Inkabringa

Nehezen megy ebben az országban a kereteken való átnézés.

A különbözőség elfogadása megoldhatatlan feladat.

Néha olybá tűnik, hogy az elfogadás nagyobb szégyen, mint a nyílt kirekesztés. Ha valaki valahova tartozónak gondolja magát, akkor kötelességének érzi az oda nem tartozóknak gondoltakat megvetésben és lenézésben részesíteni, és természetesen más csoportok irányában semmiféle nyitottságot nem mutatni.

Ki meri itt kockáztatni a nehéz szolgaisággal megszerzett identitását?

Dilinkó Gábor képe

Valahogy a természetesség hiányzik ebből a társadalomból. A magától értetődőségek elfogadása (az egymástól különbözőség márpedig az).

Hovatovább a nagyvonalúság.

Görcsös megfelelni akarások vannak, és ez óhatatlanul vezet hisztérikus kirobbanásokhoz. Sőt, ezeknek kifejezett táptalaja.

Ha örökkön másoknak akarunk megfelelni (a jól-rosszul értelmezett társadalmi elvárásoknak), akkor lassacskán leszokunk a saját véleményformálásról.

Ahhoz, hogy általunk választott identitásunknak megfelelő véleményt mondjunk valamiről, elég fellapozni az identitásunkra szabott médiafelületeket, meghallgatni az általunk preferált véleményvezéreket,  és máris tudjuk, hogyan kell vélekedni a dolgokról.

A gondolkodás, a kétkedés, az agyunk tekergetésének terhe így lekerül a vállunkról. Nem kerülhetünk abba a kínos helyzetbe, hogy a saját (társadalmi, munkahelyi stb.) csoportunkban más véleményt hangoztatunk.

Roppant kínos lenne. Inkább a nyílt színi hasra esés, mint a saját, vállaltan elütő vélemény.

Így aztán nem meglepő, hogy kialakulnak olyan szélsőséges indulatokra építő csoportok, akik már szinte hangadóivá, de legalábbis állandó szereplőivé válnak a társadalmi diskurzusnak.

Miközben egy természetes reakciókra épülő társadalomban az ilyen mindenkit utáló hisztériázókat egyszerűen leintenék és elszeparáltan fortyognák tovább világmegvetésüket.

Ha a természetesség, a nyitottság kihal a társadalomból, akkor minden újabb üvöltve tudtunkra adott hisztérikus megnyilvánulás megrettent minket. Most akkor neki van igaza? Neki kell igazat adni?

Sőt: Jobban járok, ha neki adok igazat?

Ilyenkor jön az, hogy – bár túlzásnak és kifejezetten veszélyesnek tartjuk e hőzöngő csoport raplizását – tehetetlenül megbotránkoz(gat)unk és a fotőjben hátradőlve a törvényektől várjuk, hogy intézze el helyettünk ezt a túlzásba menő acsargást.

A legfőbb példa manapság a cigányok elleni uszítás és annak törvény általi szankcionálása.

A bírók egyszer így értelmezik a törvény szavát, egyszer meg úgy. A bíró is ember. Ez persze önmagában még nem mentség.

Be kell látnunk, hogy igazán ezek a törvények akkor lesznek jól megfogalmazva és következetesen betartva, ha nem csak valami kötelezően letudott „píszínek” akarnak megfelelni, hanem a társadalom igénye határozottan erre ösztönzi.

Jelenleg ez az igény nem olyan követelő. Néha úgy tűnik, hogy ebben a tekintetben kifejezetten igénytelen a társadalom.

Nem akar a cigányozással foglalkozni, mert van neki így is elég baja. A cigányok kirekesztett helyzete meg aztán végképp nem az ő dolga.

„Miért nem tesznek valamit magukért, én is megküzdöttem a magamét?” 

Ez a leggyakoribb érv és mentség.

Rossz érv, nem mentség.

Kirekesztett csoport tagjaként, sok-sok nemzedéken át hátrányos megkülönböztetések sorozatát megtapasztalva belenőni a világba olyan hendikep, amit egy személy önmagában nem tud legyűrni.

Kínlódik a már születésekor neki kijelölt mókuskerékben.

Ezt a hátrányt a társadalom egészének kell annyira helytelenítenie, hogy a megszüntetéséért lépéseket tegyen.

Ha uszító beszédektől hangos az ország, ha a cigányság fizikai létét megkérdőjelező dühödt szónoklatok hangzanak el lépten-nyomon, akkor sokan meghőkölnek.

No-no, ezt azért mégsem kéne…

Ez a finnyás elzárkózás a szélsőségektől nem elég.

A mindennapokban, amikor valaki becsmérlően, megvetően, kirekesztően beszél emberek egy csoportjáról (cigányok, hajléktalanok, zsidók, menekültek stb.), akkor, ott és azonnal kell szót emelnünk ez ellen.

Ehhez nem kell üvöltve fasisztázni, nem kell verekedni, asztalt csapkodni, gyűlöletre heves viszont-gyűlölettel reagálni. Még csak bátor kiállásnak sem mondanám.

Csupán egyértelművé kell tenni, hogy én erről nem így gondolkodom. Ezzel azt is egyértelművé teszem, hogy az általa gondoltakról lehet másként is gondolkodni. 

Engem ezért még soha senki nem ütött agyon. 

Senki ne mondja, hogy ő nem találkozik ilyen kirekesztő nézeteket valló emberekkel, mert ahhoz nem kell szélsőséges uszítónak lenni, hogy ilyesmi mondatok elhagyják emberek száját.

Egyszer egy kerekasztal-beszélgetésen hangzott el, hogy a diplomások körében jóval kisebb a kirekesztő nézetek aránya.

Egészen elképedtem. Én úgy tapasztalom, hogy a kirekesztő nézetek a diplomások körében is meglehetősen magas arányúak. Ezek a nézetek a társadalom minden rétegében jelen vannak iskolázottságtól, anyagi helyzettől függetlenül.

Az, hogy a különféle kérdőívekre adott válaszokban ez nem nyilvánul meg, legfőbb oka lehet, hogy a diplomások ismerik leginkább azt az etalont, ami a modern világban a kultúrember meghatározásába belefér.

Akár szakbarbárrá smirglizte az agyát, akár végigbulizta az egyetemi éveit, ezt az etalont minden diplomás megismeri, még ha élből elutasítja is.

Vagyis tudja, mit kell válaszolni. Egy kérdőíven meggyőződéssel karikázza be, hogy nincsenek fenntartásai ezzel vagy azzal a csoporttal szemben, sőt, helyzetük jobbra fordulását kívánja.

Én már szép számú diplomástól is hallottam ezt az átokverte panelmondatot: „Nekem aztán igazán nincs velük semmi bajom (megfelelő csoport behelyettesíthető), de azért…”

Ez a „de azért…” adja a melegágyát az acsargó, magából kifordult uszításnak.

Mintha a jó modor része volna, hogy az embereknek fenntartásai vannak például a cigányokkal szemben. Máskülönben nem is érezhetik a rendes emberek táborában magukat.

Én a porba hulló életemben mindig az ellenkezőjét fogom állítani. Szép szelíden, de makacsul.

A jó törvények úgy születnek, ha a társadalmi nyitottság és akarat megvan erre. Annak pedig egyetlen útja, hogy ha valaki megvetéssel nyilatkozik emberek egy csoportjáról, akkor én, a magam nevében, a másik ember felé fordulva, azt mondjam, hogy ezt másként gondolom.

Ha kukán, ijedten, megalkuvón hallgatunk, akkor igazodunk önkéntelenül is a nagy hangon uszítók elvárásaihoz.

Írni, szónokolni, saját akolban okoskodni mindenfélét lehet. Szemtől szemben állva egy másik emberrel vállalni a saját véleményünket, ez az igazán célravezető.

Most mindenki sziszeg valamit, a közvélemény meg hallgatja az egyik meg a másik véglet dobhártya repesztő hisztériáit.

A cigányságot okolni minden társadalmi bajunkért undorító és felháborító nézet.

A probléma ott van, hogy erre nem a higgadt ellenérvek jönnek, amivel romba dőlhet az uszítás.

Ehelyett a túlzásba vitt formalista korrektség zászlója alatt az ártatlan cigánypecsenyét érzik a faji kirekesztés legfőbb példájának.

Ez nem társadalmi diskurzus, hanem hisztérikus őrjöngés. A társadalom sajnos jelenleg egyáltalán nem hajlandó egymással – így végső soron önmagával – szóba állni.

Akik ilyen-olyan előítéleteket táplálnak másokkal szemben, elsöprő többségben nem szélsőségesen uszító emberek. Félnek a mástól, az idegentől, vagy egyszerűen nemzedékről nemzedékre öröklik az ilyen-olyan csoportokkal szembeni fenntartásokat.

Kész tényként veszik tudomásul, mint azt, hogy „balra a Nap nyugszik, jobbra pedig kél.”

Beakadt náluk egy fogaskerék, és nem engedi, hogy szabadon kattogjon az agyuk.

Az emberek meggyőzhetőek, csak nem szabad alamuszinak lenni. Ha a mindennapokban, a szemtől szembeni kapcsolatokban vállalják a véleményüket azok, akik szerint zsákutca a kirekesztés, akkor egyre kisebb zöld fű jut azoknak, akik épp a társadalmi csoportok egymásra uszításával akarnak a reflektorfénybe kerülni és előnyökhöz jutni.