Hátat fordítás

Írta: Inkabringa

Ez a nyár a hátat fordítás ideje nekem. Belefáradtam most ebbe az országba. Ráuntam az engedelmességére, a belenyugvásába, a méla közönyébe, a „telek, autó, sör, pörkölt” praktikus konfomizmusába. Abba, hogy nemhogy másokért, magáért sem tud kiállni. Na meg a képmutatás, szemforgatás, fontoskodás…

Töltődni kell most élményekkel, emberekkel, fákkal, madarakkal. A bringázáshoz, a tánchoz, a járáshoz, sőt az élethez is a legfontosabb az egyensúly. Ezt kell megtalálni ebben a hübrisz zátonyai között tántorgó országban és kontinensen. Muszáj időnként hátralépni, mert különben belebetegszünk.

Bogdán László belehalt. Borzalmas leírni. Ebben az országban nem tudjuk egymást megérteni, nem tudjuk egymást megmenteni. Tanulunk-e a halálából? Belátjuk-e, mi mindent kellene tennünk egymásért? Mennyire kellene figyelnünk egymásra? Mennyire nem váltja ki az eltartott ujjú kritizálás a közös cselekvést? Képesek vagyunk-e a sajátunktól különböző látásmódokat, tudásokat, tapasztalatokat integrálni egy közös cél érdekében? Egy falusi cigány ember, aki példát mutatott tetterőből és cselekvésre készségből, ami pedig fűszál között sem terem ebben a honban. Tette, amit tehetett, ahogy tenni tudta, amíg tenni bírta. Tiszteletreméltó. S vajon mikor lesz egy újabb cigány ember, aki ki mer állni a nyilvánosság elé, karakán tetterővel vállalva önmagát?

Camus írta: „Egy mondat is elégséges lesz, hogy jellemezze a modern embert: bujálkodott és újságokat falt.” Ha felszámolják az összes állami propagandán túli sajtóorgánumot (szerencsére még vannak néhányan talpon), akkor kis hazánk népének már csak a bujálkodás marad, de előbb-utóbb abba is beleszólnak majd egy kétharmados törvénnyel.

Az Indexszel kezdte és végezte ez az ország a napját. Ennek most vége lesz. A szerkesztőség szolidáris kurázsija nem a lapító belenyugvás példája e honban. A propaganda meg olyan tömény és butító, amit fel sem tud fogni, aki nem a miénkhez hasonló országból érkezik.

Felnőtt emberek élnek ebben az országban. Túl kellene lépni a Gorenje-élményen. Egyesek szerint a magyar nép egyszer mozdult meg az elmúlt harminc valahány évben, amikor nyugati műszaki cikkeket hozhatott haza az osztrák szomszédoktól. Lehet, hogy tényleg így van, csak a materiális kirakat hajszolása tudja felpörgetni a pulzusszámot és nem a társadalmi felelősségvállalalás. Erre ravaszul játszik rá a hatalmi manipuláció: ne akarjatok, ne gondolkodjatok, csak engedelmeskedjetek, akkor majd lesz mindenetek. 

 „A tudás hatalom.” Ezt lassan már senki sem hiszi el ebben az országban.

Pedig mégis úgy van, hogy ha az összes márkás autó berozsdál, ha összeroskad a palota, elértéktelenedik a pénz, akkor az agyunk marad az egyetlen mentsvárunk, mert ami ott van, azt senki nem veheti el tőlünk. Nélküle képtelenek vagyunk a kollektív cselekvésre is.

Még nyár van. Szerencsére. Most azokra figyelek, akiket szeretek, és elbújok a fák között. Nem tudom, mi lesz. Csak azt tudom, hogy indulni kell. Nekiveselkedni megint. Ahhoz pedig erőt kell gyűjteni. 

Kép: Rodney Smith