A bölcsesség hangyabolyból jön - Szimbiózis Napok (máj. 8-9.)

Írta: Inkabringa

Hét év után májusban ismét volt Szimbiózis Napok, kulturális antropológiai fesztivál. Sok dolog van azelőtt, mielőtt eljön valaminek az ideje. Évekig vártuk, hogy végre ismét legyen Szimbiózis, és egy hónapig vártam, hogy végre hozzákezdhessek e bejegyzés megírásának.

Ezúttal új helyszínt választott a Szimbiózis, a DANTE Közösségi Alkotótér nem oly rég létezik a Margit híd budai hídfője közelében.  Leszálltunk a pincébe, hogy felfedezzük, mi köti össze a fentit és a lentit a világ legkülönbözőbb helyein. A DANTE nem egy stadion, a Szimbiózis nem a BL-döntő, a kulturális antropológia pedig érzékeny gyökérzetű palánta e honban. Csodálatos fává terebélyesedhetne, ha tere nyílna e kis hazában, bár sajnos megesett már vele a szándékolt korlátozás is. Sokan még most sem igazán tudják, hogy hajra kenik, vagy lábra húzzák. Azért ezernyi kis kapillárison átszövi ezt az országot az antropológiai szemléletmód, élteti finoman a sokszínűségre való hajlandóságot, a világ összetettségének megismerését.

 „A bölcsesség hangyabolyból jön”, ez állítólag az afrikai ba-ila (baila, ila) törzs mondása. Címe és mottója is lett az idei Szimbiózis Napokról írt összefoglalómnak. Csodálatos kavalkádját adta a kontinensek kultúráinak ez a májusi hétvége.

Megint csak abba a problémába ütköztem, hogy megoldhatatlan jelen lenni minden előadáson és programon. A SzimbiózisNapok programját áttekintve látható a széles választék. Az egyik fájdalmas hiány, hogy az AGA-emlékezésen sem lehettem ott. Az ő jóságos tekintete nagyon hiányzik a világból.

Ott lehettem viszont Lipták Noémi előadásán, aki egy évtizede kutat Ecuador keleti részén, Morona-Santiago tartományban a shuar törzsben. Amazónia káprázatos biodiverzitással rendelkezik. Kapszulája a Föld természeti túlélésének. A shuarok gazdag hitvilágának alapja a tanító növények tisztelete. A szellemi erő neve Arutam wakani, a szellemi térbe való belépés kapuja pedig a vízesés. Az Arnold van Gennep által leírt átmeneti rítusok a shuar törzs életének is szervezői. A gyógyítás (betegből egészségessé válás) vagy az életszakaszi váltások rítusai segítik a törzs továbbélését. A kutató is részt vett egy több napos rítuson, eljutott szent helyeikre, állt a vízesés alatt, a sámán (uwishin) felügyelete alatt megtapasztalta a gyógyító füvek hatását. Átélte egy távoli kultúra szent rítusát.

A shuarok egykoron úgy hitték, ellenségeik levágott és mumifikált feje (tzantza) megvédi őket az ártó erőktől. A nyugati civilizáció előretörésével másféle protektív eszközt kellett találniuk. Az 1960-as évektől ugyanis a praktikus haszon reményében az ecuadori kormány bányákat nyitott a shuar törzs területén. A megtermelt bányajavak elszállításához utakat építettek, áramot vezettek be, ami fenyegeti a biodiverzitást. A shuarok nem érintetlenek a profitéhes civilizációtól. A sámán még csak shuar nyelven beszél, a fia már spanyolul is, az unokája pedig már csak spanyolul, és a szellemvilág helyett a közösségi oldalak rezdüléseire figyel. A hagyományaik továbbörökítése nehezebbé vált, ugyanakkor a civilizáció attribútumait felhasználják életterük megvédésére. A közösségi oldalak révén szervezik és mozgósítják – okosan és hatékonyan - az esőerdők védelméért a közvéleményt. Az esőerdő őslakosainak is köszönhető, hogy 2008-ban a világon először Ecuadorban lett alkotmányba foglalt joga a természetnek. Európa 2023-ban jutott el eddig.  A biodiverzitás megőrzésében sokat tanulhatunk a shuaroktól is.

Ugyancsak a szent és profán közötti különös átjárásról szólt Áldozó Borbála kulturális antropológus buddhaszobrokat nyomon követő kutatása. 

Vajon mikortól válik szentté egy buddhaszobor és mikor marad meg a trendi dísztárgy szerepében? Nepálban pontosan tudják, hogy egy buddhaszobor mindaddig csak egy kézműves termék, amíg üreges belsejét fel nem töltik szent relikviákkal, és főként, amíg egy erre érdemes mester rá nem festi Buddha szemét. A kutató a Gyémánt Út buddhista közösség révén végigkövette Nepáltól Magyarországig, hogyan válik egy profán tárgy szentté. Azt is látta, hogy a nepáli kereskedők csalhatatlanul tudják, ki az a vevő, aki a szentet, és ki az, aki a nappaliba szánt trendi dísztárgyat keresi.

Az előadás közben eszembe jutott, hogy Krasznahorkai nem csak gyönyörűen, de hitelesen is írja le ezt a folyamatot a Seiobo járt odalent kötetben (Egy Buddha megőrzése). És a DANTE hűvös termében felidéződött bennem az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó félrefordított fejű Buddhája. 

„mert az a félrefordított fej a szépségről fog beszélni mindörökre, a mozdíthatatlan gonoszságról és a tehetetlen nemességről, a gyógyíthatatlanul közönségesről és a legenyhébb emberi jelenléttől is elporló emelkedettségről, a kiirthatatlan ostobaságról és a hatástalan együttérzésről”

Igazi antropológiai problémafelvetések. 

Czugéber Krisztina tibetológus előadása a Himalájába, Dardzsilingbe vezetett. A gyönyörű tájban, a fenséges panorámájú városban a szélsőséges nyomor és a végtelen nyitottság, a sajátosan keleti kultúra és az európai kávéházi hangulat jól megfér egymással. A barátságosság és az idegenek iránti érdeklődés mindennapos tapasztalat, ahogy a zsúfoltság és a nélkülözés is. Sokféle népű és nyelvű világ, nincs zsinórmérték az eligazodáshoz. A himalájai kultúrában lépten-nyomon felbukkan a brit gyarmatosítók hatása. Dardzsiling a tea hazája. Azonban ebben a himalájai fenséges természeti környezetben jelen van az európai kávéházi kultúra is. A Glenary’s egy olasz férfiú által a 19. század végén alapított hely, ahol mind a mai napig a tea szülőföldjén is lehet kávézni, és a Himalája ormain croissant és brióst enni. Vado, az alapító, állítólag érzelmes nápolyi dalokat énekelt esténként himalájai kávéháza előtt.

Dardzsilingben van Kőrösi Csoma Sándor sírja, lélegzetelállítóan szép panorámájú helyen. Czugéber Krisztina korábbi útjáról emlékezett Kőrösi Csoma sírjának helyi gondozójára, a hegyen felfelé annak kis házikójára, de legutóbbi útján már elzárva volt ez a terület. A tájban gyönyörködve megpihent, és egyszer csak feltűnt egy férfi, ránézésre egyike a város szegényeinek, aki a jelenlegi gondozója Kőrösi Csoma sírjának, és akinek apja volt ama másik, akivel egykoron a kutató találkozott, és már ő is az apjától örökölte ezt a feladatot. Teszik a dolgukat nemzedékről nemzedékre. Meglehet, hogy Kőrösi Csoma emlékének őrzésében különbek, mint mi, mai magyarok.

Sántha István és Somfai Kara Dávid előadásában a hangok adták a világra gondolás kiindulópontját. Hiszen a hangokból rengeteg tudást szerezhetünk egy kultúráról. Az 1960-as években indították el Japánban azt a projektet, melynek keretében felvették az ország hangjait: nem csak zenét, hanem a hétköznapok, a munka, az ünnepek, a városok és falvak zörejeit és zajait. Ez aztán világszerte követőkre talált, 1972-ben R. Murray Schaffer kanadai zeneszerző elindította a World Soundscape Projectet. (Budapest hangtérképét a 2018-banmutatták be a Szimbiózis Napokon, akkor írtam róla a blogban.) A hang egy más dimenziót ad a világ értelmezésének, és érdekes kaland elszakadni a beszéd és a nyelv biztos talajáról, és a hangok tartományában keresni a megértés módozatait. 

A két kutató Belső-Ázsiában gyűjtött anyagaikból adtak összefoglalót. Egyéni és közös kutatásaikról is szót ejtettek. Beszámolójuk központját a Turkesztánban végzett közös terepmunkájuk adta, ahol,ha pislákolva is, de ma is él egy eposzi kultúra. Azeposzok nyelvének tudóit üldözte a hatalom, rejtették kincsüket. A kutatók az utolsó pillanatban találtak rá az ősi eposzokat őrző sámánokra, sokan már meghaltak, értékes tudásuk sírba szállt velük, mert az eposzi hagyományokat továbbvivő utódok száma rohamosan csökken. A jellegzetes torokéneklés az eposzok előadásának stílusa. Szédítő belegondolni, hogy Vejnemöjnenek és Homéroszok között jártak. Az eposzok előadása hosszú órákig, sőt napokig tart, ezt megtapasztalta a két kutató is. Ennek a kutatómunkának gyümölcse az Epikus hangképek című lemezük. Kontemplatív élmény ezt a lemezt hallgatni. Visszaadja azt az időt, ami a világba való belemélyedésé, és amit végre nem a felszínes percteperés ural. A hangfelvételek őriznek egy ősi kultúrát, és megmutatják a világban létezésnek egy másik módját.

Terepmunka tapasztalataikról számolt be szombat délutáni beszélgetésen négy kutató, akik a világ különböző pontjain vizsgálják  a háború és a mindennapi élet bizonytalanságának módozatait. Vancsó Anna szociológus a virtuális világot, a Facebook oldalait vizsgálja abban a tekintetben, hogy az Ukrajnában zajló háborút, az ukrán menekültek érkezését miként kommentálják a magyarországi felhasználók. Vizsgálja a segítség, az együttérzés, az ellenérzések és félelmek tartományait, ami a közösségi oldalakon véleménymezőkbe tereli a felhasználókat. A segíteni akarás és empátia és a kirekesztő „semmi közünk hozzá” végletei között lebegnek a kommentek.

 Lator Anna Luca visszatérő vendége a Szimbiózisnak. Ezúttal is a háborúval járó fizikális és mentális sérüléseket vizsgálta. Ukrajnai terepmunkáján a tömegesen elkövetett nemi erőszak következményeit kutatta, az elszenvedők fájdalmát és szégyenét, a kiszolgáltatottság és megalázottság legmélyebb bugyrait. Kutatásának a nők elleni erőszak mellett a fogságba esett ukrán katonák ellen elkövetett erőszak is releváns része. A fogságban elszenvedett kínzások egy része a nemzetközi jog szerint – függetlenül attól, hogy nem nők ellen követik el – a szexuális abúzus kategóriájába tartozik. Az áldozatban ugyanúgy a szégyen és a megalázottság – gyakran titkolt – nehezen kiheverhető mentális következményekhez vezet.

Andits Petra Izraelben kutatott, ahol palesztinok és a tüntetéseiken támogatólag résztvevő izraeliek közötti viszonyrendszert vizsgálta. Elmondása szerint vele, mint kutatóval a palesztinok és az izraeliek is nyitottak voltak. Az egymás közötti kapcsolatot azonban inkább a feszélyezettség érzete hatotta át. A tucatnyi izraeli, aki a békés megoldást keresné, a palesztinok tüntetésein az első sorban áll, hogy jelenlétével védje a karhatalmi túlkapásoktól a tüntetőket. Jó szándékból teszi ezt a maroknyi izraeli, mégsem tudnak egymással mit kezdeni, az együtt töltött időt leginkább a zavarban levés jellemzi.

Markó Ferenc Dávid kutatása antropológiatörténeti utazás is. A szudáni azande törzs híressé vált az antropológia berkeiben, mert itt végzett terepmunkát Evans-Pritchard, ami alapján megírta nevezetes könyvét a boszorkányokról (Witchcraft, Oracles and Magic Among the Azande, 1937). Markó Ferenc Dávid a változásokat és a változatlanságokat is vizsgálta. A generációváltást a főnökök között, ahogy huszonévesek vakmerő tetteikkel több ezres tábort gyűjtenek maguk köré, ami korábban elképzelhetetlen volt. A kutató a boszorkányságra is rátalált, épp ott jártakor folyt egy boszorkányper. Csirkét áldoztak a boszorkányság bizonyítására, de egyéb véres kegyetlenségre ne számítson senki. Máshogy néz egy európai és egy azande a boszorkányságra. Amit az egyik kultúra világszervező erőnek tart, egy másik kultúra megmosolyogja. Clifford Geertz józan észről írt tanulmánya azoknak is élvezetes olvasmány lehet, akik nem antropológusok (A józan ész mint kulturális rendszer).

Szántó Diana előadása izgalmas gondolatfutam volt arról, miként építi fel egy antropológus az összegyűjtött kutatási adatokból elemzésének sarokpontjait. Választott témája Sierra Leone egészségügyi reformjának vizsgálata. Kirajzolódott egy alapvető probléma: a nők magas gyermekágyi halandósága. A nők kiszolgáltatottak, megalázó bánásmódra panaszkodnak. Az egészségügyben dolgozók leterheltek, kevés az orvos, virágzik a paraszolvencia. Az állam pedig évek, sőt évtizedek óta küzd a reformért és a reformmal, de mégsem tud hatékony megoldást találni.

Két megoldási útvonal van a döntéshozók előtt. Az egyik a magánegészségügy előtérbe helyezése, ami mentesíti ugyan az államkasszát, de az egészség árucikké válik és kevesek kiváltsága lesz. A másik a közegészségügy színvonalának emelése, ami sokaknak segít, de sok pénzébe kerül az államnak.

 Szántó Diana kutatásának elméleti alapjául egy nigériai származású filozófus, Olufémi O. Táíwó Elite capture című könyvét választotta. Az „elite capture” fogalmát úgy magyarázza Táiwó, hogy egy közösség elitje az erőforrásokat kisajátítja és a saját érdekei szolgálatába állítja. Táiwó példája Andersen meséje, A császár új ruhája. Ilyen a hatalom természete, nem szól (vagy nem mer szólni) senki, hogy nincs itt semmiféle ruha. A hatalmon levő határozza meg a kommunikáció bázisát és irányát. A mese jótékony feloldása szerint egy kisgyerek (akire a hatalmi függés nem vonatkozik) az egyetlen, aki őszintén ki meri mondani az igazságot.

Táiwó az elnyomást arra vezeti vissza, hogy amennyiben a hatalommal bírók határozzák meg, ki válhat az alávetett rétegek közül az elit részévé, őt egyben le is választják közösségéről, hogy a javak feletti befolyáson ne kelljen osztozni széles néprétegekkel. A megoldás e helyett a társadalom általános jóllétének fokozása, a javakhoz hozzáférés szélesítése lenne. A Sierra Leone egészségügyi helyzetét vizsgáló kutatási anyagból indulva tágas horizontokra juthatunk.

Beszámolóm végére hagytam Biczó Gábor és Szabó Henriett dokumentumfilmjét. Sorrendben ez a tizedik filmje az alkotópárosnak, évekkel ezelőtt a Szimbiózis Napokon is vetítettek már ebből a sorozatból. A most bemutatott film címe Imola és én: Zsuzsa filmje. Régóta elkötelezettje vagyok a dokumentumfilmeknek, a blogban is sokszor írtam erről. Ez a műfaj a hétköznapi életek megőrzésének egyik legjobb módja, mert ezekből a hétköznapiságokból áll egy társadalom, egy élet, egy korszak.

A szerzőpárosnak kiváló érzéke van filmjeik szereplőinek és helyzeteinek kiválasztásához. Ez a film egy anya-lánya kapcsolatról szól. Zsuzsát csecsemőként az édesanyja bántalmazta, marandó sérüléseket szerzett. Az állami gondozás útvesztőiben keményszívű emberek szabad prédája lett. Védtelen volt, nem állt mögötte senki, és nem állt érdekében senkinek, hogy megvédje. Ilyenkor mindig ez a József Attila-sor jut eszembe: „Lásd, soha senki nem mondta, hogy te jó vagy”. Egyetlen segítője volt, akit a tiszalöki gyermekotthonban hozott útjába az élet. Felismertem a fotókról, ő az a nevelő, akit az énekesnő Oláh Ibolya is megmentőjének tart. Mire Zsuzsa vele találkozott, már belenézett kisgyermekként az emberi rideg kegyetlenség mélységes kútjába.

Zsuzsa rettenetes gyermekkor után szülte meg Imolát. A lánya apja is bántalmazó volt. Zsuzsa küzdött a lányáért, a közös életükért, dolgozott erején felül, minden áldozatra készen. Munka mellett tanult, képezte magát, így ismerkedett meg a film alkotóival is. Imola, a lánya, mostanra elindult az önálló felnőtt élet felé, de a kettőjük közötti mély szeretet töretlen. Zsuzsa gyerekként és felnőtt életében is kapott bántást, alázást, hamis vádat, megvetést, fájdalmak, betegségek kísérik. Mégsem tudták megtörni benne a jóra törekvést. Nem lehet nem odafigyelni rá. Odaszögezte a tekintetünket a vászonra.

A lányának egy jobb életet teremtett, mint amit ő kapott. Ami a legtöbb, a szeretni tudás képességét adta neki. De van itt más is, és ezért lenne jó, ha sokan látnák ezt a filmet, ha sokan gondolnák át, hogy a pénz, pozíció nem lehet az egyetlen értékmérő, mert amire Zsuzsa képes, sokkal tiszteletreméltóbb. Valódi emberi teljesítmény. Minden létező helyen vetíteni kellene, mert ez a film a jóság forradalma.

🕂🕂🕂

Hét év után ismét volt Szimbiózis Napok, immár 15. alkalommal. Ahhoz, hogy a kulturális antropológia sok viszontagság után palántából lombos fává nőjön, fontos alap, hogy évről évre van egy seregszemléje a világban zajló antropológiai kutatásoknak. Meglehet, sokan még nem tudják, mi az a kulturális antropológia. Nos, ez a szemléletmód közelebb visz a hangyaboly bölcsességéhez, ami igazán szép adomány a Föld nevű bolygón.