Írta: Inkabringa
Másrészt a 20. század nagy találmányának, a jazznek, egyik ága.
Márpedig a bölcsesség útja valahol arra van, ahol bágyadt szkepszisünk egyensúlyba kerül szemérmetlen életélvezetünkkel.
Valamikor az 1920-as években, amikor Délről az északi államokba költöztek az egykori rabszolgák középosztályba kerülésért küzdő utódai, a blues mély fájdalmú afro-amerikai gyökereiből egyre könnyebben befogadható zenei stílusok jöttek létre.
Ma is tanulságos. Ajánlott olvasmányként adnám kezébe mindenkinek, aki a civilizált fehér világ ormairól szereti lenézni az összes többi kultúrát.
Kezdetben a jazzt csak feketék játszották. Azok a fehérek, akik szintén ezt a stílust próbálták, szándékoltan kivonultak a társadalmi normák fennhatósága alól.
A jazz módot adott arra, hogy a feketékre felfigyeljenek. Ha kultúrájuk, elnyomatásuk hosszú évszázadainak szenvedéstörténetét nem is tudták átérezni, de legalább elismerték létjogosultságukat a társadalomban.
Az akkor már egyre inkább tért hódító jazz számos fehér zenészt késztetett a technikák és stílusok elsajátítására. „… mintha valaki a madarat a repülőgéppel akarná megmagyarázni” – jegyezte meg némiképp etnocentrikus szúróssággal Leroi Jones.
A fehér big bandek, akik a középosztálybeli mainstream szórakoztatásnak legfőbb bástyái lettek, sorra jelentek meg a klubokban, táncszalonokban – és főként az akkor legnagyobb médiahatalomnak számító rádiókban.
Mondhatjuk, hogy a fehérek „lenyúlták” a swinget. A messze múltba vezető afro-ritmusú, lázadó fájdalmú blues gyökereiből a jazz jutott el először a fehér középosztály nagy amerikai olvasztótégelyébe.
Ma már ezen nem érdemes szégyenkezni. A swing egyetemessé vált, ahogy a jazz is. Közös kultúrkincse az emberiségnek. A jazz egy csiszolt gyémánt, ami mégis olyan könnyedén alakul-formálódik, mint a gyurma.
Az ezredfordulós popzene is ihlető forrást talált ismét a swingben.
A swing táncolása sem ment ki a divatból. Van benne valami olyan energia, ami mindenkit laza izomzatúvá és felszabadulttá tesz. Megy ez lakkcipő és tollboa nélkül is. Keep swinging!
Kezdjük lendületesen ezt az évet.
Lendületbe pedig csak mozgással tudunk jönni, a mozgásnak pedig kellemes megnyilvánulása
a tánc.
A táncnak ezernyi fajtája van, a
nevetségességig rigid szertartásos pózolástól a szintén komikusan ható
összevissza ugrabugráig.
Vannak azonban a táncnak olyan
válfajai, ami valószínűleg mindenkiben a lazaság, temperamentum és
felszabadultság képzeteit keltik.
Ilyen a swing is.
A swing egyrészt egy gyors
tempójú, fergeteges akrobatikájú, csupa lendület táncstílus.
Másrészt a 20. század nagy találmányának, a jazznek, egyik ága.
Az 1920-as évek Amerikája volt a
bölcsője, és népszerűsége mindmáig töretlen. Messze túllépte a jazz kereteit,
Hollywood és a popszakma folyton újra felfedezett üdvöskéje lett.
Úgy is mondhatnánk, hogy aki
swinget hallgat (avagy táncol), ha nem vigyáz kellőképp lelkének empirio-kriticista-szkepticista
szintjére, könnyen azon kapja magát, hogy élvezi az életet.
Márpedig a bölcsesség útja valahol arra van, ahol bágyadt szkepszisünk egyensúlyba kerül szemérmetlen életélvezetünkkel.
Véleményem szerint ebbe belefér a
swing is. És akinek mégsem, annak még mindig ott van az empirio-kriticizmus. No
meg a sznobizmus.
A jazz egyértelműen és
kétségbevonhatatlanul afro-amerikai gyökerű zenei műfaj. Sokfelé fejlődött, azonban
örök és legfőbb érdeme, hogy állandóan alakul és változik.
Nem is tehet mást egy
improvizáción alapuló zene.
A swing nem a legeredetibb
hajtása a jazznek, de minden bizonnyal a legsikeresebb.
Valamikor az 1920-as években, amikor Délről az északi államokba költöztek az egykori rabszolgák középosztályba kerülésért küzdő utódai, a blues mély fájdalmú afro-amerikai gyökereiből egyre könnyebben befogadható zenei stílusok jöttek létre.
Leroi Jones 1960-as években írt
nagyszerű könyvében (A blues népe) a
jazz társadalmi hátterét is felrajzolta.
Ma is tanulságos. Ajánlott olvasmányként adnám kezébe mindenkinek, aki a civilizált fehér világ ormairól szereti lenézni az összes többi kultúrát.
Főként kiáltó e korlátolt gőg, ha
bakfittyet nem tud róluk.
Megjegyzem: ha valaki csupán arra
büszke, hogy fehérnek született, akkor tulajdonképp mire is büszke?
„A zene, bármilyen paradoxonnak hangzik is, a gondolat terméke (…) amely
már szemlélet vagy beállítottság” – írja Leroi Jones.
A blues és a jazz története ékes példája
ennek.
A jazz teremtette meg az addig
különálló és alá-fölérendelt viszonyban élő fekete és fehér Amerika közös
terepét.
Kezdetben a jazzt csak feketék játszották. Azok a fehérek, akik szintén ezt a stílust próbálták, szándékoltan kivonultak a társadalmi normák fennhatósága alól.
A jazz módot adott arra, hogy a feketékre felfigyeljenek. Ha kultúrájuk, elnyomatásuk hosszú évszázadainak szenvedéstörténetét nem is tudták átérezni, de legalább elismerték létjogosultságukat a társadalomban.
Az 1920-as években Duke Ellington
és más fekete jazz muzsikusok sorra big bandeket alapítottak, amelyben a lázas
szenvedélyű blues gyökereket a fehér szalonok tánczenéjével vegyítették.
Társadalmilag ez már az afro-amerikaiak
fehér középosztályba igyekvésének megnyilvánulása volt, de ugyanakkor a lassú
penészedésnek indult parvenü fehér szórakoztatóiparban is robajos változást
idézett elő.
Az akkor már egyre inkább tért hódító jazz számos fehér zenészt késztetett a technikák és stílusok elsajátítására. „… mintha valaki a madarat a repülőgéppel akarná megmagyarázni” – jegyezte meg némiképp etnocentrikus szúróssággal Leroi Jones.
Pedig a jazz akkor vált igazán
amerikai stílussá, amikor a feketék mellett már a fehérek is játszani tudták.
A swinget számos fehér zenész is
elsajátította. Közülük egyik legnevesebb Benny Goodman volt.
A fehér big bandek, akik a középosztálybeli mainstream szórakoztatásnak legfőbb bástyái lettek, sorra jelentek meg a klubokban, táncszalonokban – és főként az akkor legnagyobb médiahatalomnak számító rádiókban.
Swinget szinte csak fehér előadók játszottak
a rádiókban, a fekete muzsikusok legfeljebb „beszállítói” lehettek a fehér big
bandeknek.
Mondhatjuk, hogy a fehérek „lenyúlták” a swinget. A messze múltba vezető afro-ritmusú, lázadó fájdalmú blues gyökereiből a jazz jutott el először a fehér középosztály nagy amerikai olvasztótégelyébe.
A swing, mint műfaj, hamarabb
lett megbecsült része Amerikának, mint annak eredeti fekete művelői, a blues
népe.
Ma már ezen nem érdemes szégyenkezni. A swing egyetemessé vált, ahogy a jazz is. Közös kultúrkincse az emberiségnek. A jazz egy csiszolt gyémánt, ami mégis olyan könnyedén alakul-formálódik, mint a gyurma.
Nem is kérdés, hogy a swing máig
a legnépszerűbb ága a jazznek. Alapja sok újabb, azóta virágba szökkent zenei
irányzatnak is.
Épp csak megemlítem a hollywoodi
táncos álompár, Fred Astaire és Ginger Rogers tollboás szalonswing táncait. Swing, ahogy Hollywood látta.
Az ezredfordulós popzene is ihlető forrást talált ismét a swingben.
Méltán népszerű klubzenekarok
fordulnak az 1920-as évek ritmusaihoz.
A Deladap bécsi
bázisú európai roma-mix formáció, Magyarországon is fergeteg bulikat adnak.
A Deladap eszmegyárosa, Stani Vana
(a roma Johnny Depp) mellett az ugyancsak osztrák Parov Stelar electro swingje is világsikert hozott.
A swing táncolása sem ment ki a divatból. Van benne valami olyan energia, ami mindenkit laza izomzatúvá és felszabadulttá tesz. Megy ez lakkcipő és tollboa nélkül is. Keep swinging!
Benny Goodman steril választékosságát
nehezen lehetne számon kérni a Caravan Palace francia techno-swing
formáción.
Abban azért biztosak lehetünk,
hogy a swinget a mai művelői is tökéletesen ismerik. Pörgetik-forgatják-tekerik
kedvükre.
Szellemesen ötvözik
a 20. század invenciózus barbárságát a 21. század futurisztikus szkepticizmusával.
Swing-vigasz.
Swing-vigasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése