Keresés ebben a blogban

2014. január 4., szombat

Swing, swing…

Írta: Inkabringa



Kezdjük lendületesen ezt az évet. Lendületbe pedig csak mozgással tudunk jönni, a mozgásnak pedig kellemes megnyilvánulása a tánc.

A táncnak ezernyi fajtája van, a nevetségességig rigid szertartásos pózolástól a szintén komikusan ható összevissza ugrabugráig.

Vannak azonban a táncnak olyan válfajai, ami valószínűleg mindenkiben a lazaság, temperamentum és felszabadultság képzeteit keltik.

Ilyen a swing is.

A swing egyrészt egy gyors tempójú, fergeteges akrobatikájú, csupa lendület táncstílus.


Másrészt a 20. század nagy találmányának, a jazznek, egyik ága.

Az 1920-as évek Amerikája volt a bölcsője, és népszerűsége mindmáig töretlen. Messze túllépte a jazz kereteit, Hollywood és a popszakma folyton újra felfedezett üdvöskéje lett.

Úgy is mondhatnánk, hogy aki swinget hallgat (avagy táncol), ha nem vigyáz kellőképp lelkének empirio-kriticista-szkepticista szintjére, könnyen azon kapja magát, hogy élvezi az életet.


Márpedig a bölcsesség útja valahol arra van, ahol bágyadt szkepszisünk egyensúlyba kerül szemérmetlen életélvezetünkkel.

Véleményem szerint ebbe belefér a swing is. És akinek mégsem, annak még mindig ott van az empirio-kriticizmus. No meg a sznobizmus.

A jazz egyértelműen és kétségbevonhatatlanul afro-amerikai gyökerű zenei műfaj. Sokfelé fejlődött, azonban örök és legfőbb érdeme, hogy állandóan alakul és változik.
Nem is tehet mást egy improvizáción alapuló zene.

A swing nem a legeredetibb hajtása a jazznek, de minden bizonnyal a legsikeresebb.


Valamikor az 1920-as években, amikor Délről az északi államokba költöztek az egykori rabszolgák középosztályba kerülésért küzdő utódai, a blues mély fájdalmú afro-amerikai gyökereiből egyre könnyebben befogadható zenei stílusok jöttek létre.

Leroi Jones 1960-as években írt nagyszerű könyvében (A blues népe) a jazz társadalmi hátterét is felrajzolta.

Ma is tanulságos. Ajánlott olvasmányként adnám kezébe mindenkinek, aki a civilizált fehér világ ormairól szereti lenézni az összes többi kultúrát.
Főként kiáltó e korlátolt gőg, ha bakfittyet nem tud róluk.
Megjegyzem: ha valaki csupán arra büszke, hogy fehérnek született, akkor tulajdonképp mire is büszke?

A zene, bármilyen paradoxonnak hangzik is, a gondolat terméke (…) amely már szemlélet vagy beállítottság” – írja Leroi Jones.
A blues és a jazz története ékes példája ennek.

A jazz teremtette meg az addig különálló és alá-fölérendelt viszonyban élő fekete és fehér Amerika közös terepét.

Kezdetben a jazzt csak feketék játszották. Azok a fehérek, akik szintén ezt a stílust próbálták, szándékoltan kivonultak a társadalmi normák fennhatósága alól.


A jazz módot adott arra, hogy a feketékre felfigyeljenek. Ha kultúrájuk, elnyomatásuk hosszú évszázadainak szenvedéstörténetét nem is tudták átérezni, de legalább elismerték létjogosultságukat a társadalomban.

Az 1920-as években Duke Ellington és más fekete jazz muzsikusok sorra big bandeket alapítottak, amelyben a lázas szenvedélyű blues gyökereket a fehér szalonok tánczenéjével vegyítették.

Társadalmilag ez már az afro-amerikaiak fehér középosztályba igyekvésének megnyilvánulása volt, de ugyanakkor a lassú penészedésnek indult parvenü fehér szórakoztatóiparban is robajos változást idézett elő.

Az akkor már egyre inkább tért hódító jazz számos fehér zenészt késztetett a technikák és stílusok elsajátítására. „… mintha valaki a madarat a repülőgéppel akarná megmagyarázni” – jegyezte meg némiképp etnocentrikus szúróssággal Leroi Jones.

Pedig a jazz akkor vált igazán amerikai stílussá, amikor a feketék mellett már a fehérek is játszani tudták.

A swinget számos fehér zenész is elsajátította. Közülük egyik legnevesebb Benny Goodman volt.


A fehér big bandek, akik a középosztálybeli mainstream szórakoztatásnak legfőbb bástyái lettek, sorra jelentek meg a klubokban, táncszalonokban – és főként az akkor legnagyobb médiahatalomnak számító rádiókban.

Swinget szinte csak fehér előadók játszottak a rádiókban, a fekete muzsikusok legfeljebb „beszállítói” lehettek a fehér big bandeknek.

Mondhatjuk, hogy a fehérek „lenyúlták” a swinget. A messze múltba vezető afro-ritmusú, lázadó fájdalmú blues gyökereiből a jazz jutott el először a fehér középosztály nagy amerikai olvasztótégelyébe.

A swing, mint műfaj, hamarabb lett megbecsült része Amerikának, mint annak eredeti fekete művelői, a blues népe.

Ma már ezen nem érdemes szégyenkezni. A swing egyetemessé vált, ahogy a jazz is. Közös kultúrkincse az emberiségnek. A jazz egy csiszolt gyémánt, ami mégis olyan könnyedén alakul-formálódik, mint a gyurma.

Nem is kérdés, hogy a swing máig a legnépszerűbb ága a jazznek. Alapja sok újabb, azóta virágba szökkent zenei irányzatnak is.

Épp csak megemlítem a hollywoodi táncos álompár, Fred Astaire és Ginger Rogers tollboás szalonswing táncait. Swing, ahogy Hollywood látta.


Az ezredfordulós popzene is ihlető forrást talált ismét a swingben.
Méltán népszerű klubzenekarok fordulnak az 1920-as évek ritmusaihoz.
A Deladap bécsi bázisú európai roma-mix formáció, Magyarországon is fergeteg bulikat adnak.


A Deladap eszmegyárosa, Stani Vana (a roma Johnny Depp) mellett az ugyancsak osztrák Parov Stelar electro swingje is világsikert hozott.


A swing táncolása sem ment ki a divatból. Van benne valami olyan energia, ami mindenkit laza izomzatúvá és felszabadulttá tesz. Megy ez lakkcipő és tollboa nélkül is. Keep swinging!

Benny Goodman steril választékosságát nehezen lehetne számon kérni a Caravan Palace francia techno-swing formáción.
Abban azért biztosak lehetünk, hogy a swinget a mai művelői is tökéletesen ismerik. Pörgetik-forgatják-tekerik kedvükre.
Szellemesen ötvözik a 20. század invenciózus barbárságát a 21. század futurisztikus szkepticizmusával.
Swing-vigasz.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése