Írta: Inkabringa
A nyár mindig az év csúcspontja. Nem lehet megunni. Fényes, szabad, laza. Alkalmat ad arra, hogy kiengedjünk, hogy elengedjük a világ zaját, hogy azokkal legyünk, akiket szeretünk. A tavaszi karantén után a nyár egy igazi kegyelmi állapot volt. Ahogy mondani szokás, Isten tenyerén ültünk. Nem vagyok vallásos, nem is leszek, de ez egy ideillő metafora. De nem erről fogok írni. A nyárnak vége, de attól még a világ világ marad.
Pedig meglehetősen rendhagyó volt az idei nyár egy világjárvány kellős közepén. A honi hatalmon levők egész nyáron az Adriát és a Balatont emlegették. Így aztán mi messzire elkerültük mindkettőt. A nyár túl rövid ahhoz, hogy odamenjek, ahova mindenki megy. Ez járvány nélkül is így van. A nyár kaland, és a kalandot néha egészen meglepő módon lehet értelmezni. Nem cserélném el egy luxusjachtos pomádéra. Egyébként sosem értettem, miért olyan irigylésre méltó sokak szemében a dúsgazdag emberek sablonos fantáziátlansága? Nem tudnak valami eredetit kitalálni a luxusjacht, Gucci-táska, Lamborghini stb. helyett? Mondjuk antropológiai terepmunkák finanszírozása. Ez csak egy példa a milliónyi ötletből. Unalmasak és egyformák ezek az emberek az egy sablonra járó luxusvágyaikkal és kedvteléseikkel együtt, akár uborkafára kapaszkodottak pénzszórásáról, akár punnyadt erkölcsű királyi dinasztiákról van szó. Másrészről viszont a korrupt mohóság, a mindenre képes pénz- és hatalomsóvárgás, az önző élvetegség, amire közpénzt és kenőpénzt fesztelenül költenek, már bűncselekmény, aminek következmények nélkülisége felkelti bennem a civil dacot.
Annál is inkább, mert mindeközben a munka nélkül maradt legkiszolgáltatottabb rétegeknek semmilyen segítséget nem adnak. És miközben milliárdokkal stafírozzák ki a kegyelteket, a civil szervezetektől megvonják a pár milliós támogatásokat is, akik épp a reménytelen helyzetben élőknek segítenek (lásd: Igazgyöngy Alapítvány, az Iványi Gábor által vezetett MET iskolahálózat, a borsodi Dr. Ámbédkar Iskola). Egyszer mindenki felnő, még ez a társadalom is. Ha a hatalom elvesz, aláz, kizsákmányol, akkor egymásnak kell segítenünk. Ez erősíti leginkább a civil társadalmat, ami mindennél fontosabb az ország mentális állapotának javításához.
 |
| Kép: Tommy Ingberg |
S vajon miért kell szétverni egy művészeti egyetemet, ha a hallgatók száz százaléka ellenzi? Nem értük van az egyetem? Ki hiszi el, hogy néhány ember mindig tévedhetetlenül tudja, mi lenne jó másik száznak, ezernek, milliónak? Pláne, ha őket meg sem kérdezik. Mások feje felett dönteni nem elegáns, ahogy a pletykálkodás és áskálódás sem az. Ideológiai alapon lehet egyetemet csinálni? Művészetet? Kis hazánkban vannak ennek hagyományai, itt a hatalom előbb-utóbb műítész is lesz. Miért kell mindennek és mindenkinek ugyanolyannak lenni? Miért kell egymásból ellenséget csinálni? Már nem is halljuk egymást a fogcsikorgatástól. Része lett az egész ország a hűbéri rendszernek: minden egyes eleme birtokadománnyá válhat a hűségért cserében. Ahogy a pénz, úgy a hatalom is megzavarja a józan értékítéletet. Aki elhiszi magáról, hogy neki mindig igaza van, az óhatatlanul arrogánssá és fölényeskedővé válik. Az SZFE hallgatói bámulatosak, tetterősek. Küzdenek a jövőjükért. Hallatni akarják a véleményüket, bár senki nem kérdezte, és ez nagy hiba. Rajtuk kívül csak a belarusz szabadságvágyók érintettek meg ennyire az utóbbi hetekben. A szabadságvágy a leginspirálóbb erő az életünkben.
A bringa is a szabadságvágy megtestesülése. Az emberiség legbarátságosabb találmánya. Színes bringás kavalkád volt az utakon az idei nyáron. Sokan, egyre többen bringáznak, és ez szívdobogtató öröm. Azt már kevésbé értem, hogy ezt a finom, szinte illékony járgányt miért tekerik olyan agresszív elszántsággal egyesek? A túlnyomó többség nem, de néhányan igen. Férfiakon és nőkön is megfigyeltem, hogy úgy haladnak, mint egy tank. Súlyosan, döngve, fenyegetően. A bringa siklik, illan, surran, cikkan. Finoman suhan. Nincs benne agresszió, legfeljebb pajkosság, amit értelmezhetnek pimaszságnak is. Ahogy az autósok között is vannak olyanok, akik jogtiprásként élik meg, ha a zebránál meg kell állniuk, vagy akár csak lassítani kényszerülnek. Mintha a másokra tekintettel levés szégyen lenne: a gyengeség jele.
Az, hogy a bringásokat és az autósokat egymás ellen akarják uszítani, csak az agressziót csiholja. És értelme sincs, ha még számít bármit is az országban az arisztotelészi etika. Ha azt mondják, hogy a bringások kiszorítják Budapestről az autósokat, felkacagok. Aztán eszembe jut, hogy sokan ezt is elhiszik. Ez már nem olyan vicces. Valami olyan ez, mint mikor valaki pöffeszkedve halad a járda közepén, és ha másvalaki azt ajánlja, hogy lépjen egy lépést oldalra, hogy mások is elférjenek, felháborodva visszautasítja az agresszív térfoglalást. Városban élünk, ahol mindenféle ember lót-fut az utakon. A legegyszerűbb, ha mindenki helyet szorít a másiknak.
A MeeToo mozgalomról és a nők társadalmi helyzetéről számos vita zajlik mostanság, akár a Black Lives Matter vagy a hazai botrányok kapcsán is. Nagy és haragos véleménykülönbségekkel. A felpaprikázott hangulat félreviszi az egészet és a lényegről tereli el a figyelmet. Ezért volt tanulságos nyári olvasmány Denis de Rougemont A szerelem és a nyugati világ című könyve. A szerző az 1930-as években írta, a nyugati civilizáció szerelemeszményét és ennek forrásait kutatta. Csöppet sem pátoszos írás és ez nagyon szimpatikussá teszi. Nem is rezignált, inkább tárgyilagosan kritikus. A nyugati kultúra szerelemeszményét Trisztán és Izolda történetéből és a lovagi kultúrából eredezteti. Következtetése szerint Trisztán nem is Izoldába, hanem a szerelem érzésébe szerelmes, ennél fogva ez a szerelemeszmény narcisztikus, önző és szenvedő. Későbbi évszázadokban megjelent Trisztán cinikus emlékmásaként Don Juan, majd a 20. században a kommercializált szerelemeszmény sztárkultusza. Kritikusai akadtak szép számmal, a könyv végén legalább harminc oldalon át válaszol szorgos szellemességgel a kifogásaikra. A lovagi kultúra eretnek gyökereiről és az arab költészet befolyásáról folyt főként a magasröptű vita.
Egyetlen dologról felejtkezett el Rougemont is és a kritikusai is. Nyilván azért, mert ez az egyetlen dolog, ami évszázadokig senkinek sem hiányzott a nyugati kultúra szerelemeszményéből. Nevezetesen az, hogy ebből az egészből, úgy ahogy van, kimaradt a nő. Eszményképként, vágykeltő testiségében jelen volt, de csak úgy, mint a férfivágyak tárgya. (Szentkuthy Miklós tökéletesen írt erről: ITT) A nő nézőpontja kimaradt a nyugati civilizáció szerelemeszményéből. Izoldára annyi volt bízva, hogy megfeleljen Trisztán elvárásainak. Az utóbbi ötven évben változás indult meg ebben, és úgy hiszem, a nehezen szerethető 21. században ez az egyik (ha nem az egyetlen) pozitív fejlemény eddig. Az Izoldák kecses kacsójukkal és finom lábacskáikkal széttörték ezt a több évszázados tükröt. Van még hova fejlődni, de nagy szerencse most élni nőként az előző évszázadokhoz képest. A hagyományos szerelemfelfogás is létezik, sokan ragaszkodnak hozzá, férfiak és nők is. Más nők és férfiak a széttört üvegcserepekből raknak össze egy másféle szerelemfelfogást. Az évszázadok óta tartó hegemónia megszűnt, de legalábbis megkérdőjeleződött, és ez általában pozitív folyamatok elindítója. Bármilyen hosszú lesz még az út, ezt a mérföldkövet meg kell becsülnünk.
Rendhagyó volt ez a nyár. Kivételes nyugalmi pillanat a világjárvány
közepette. Most visszatérünk a hétköznapokba. Maszkban. Nekem nem derogál. Folytatódik
a túlélő show a bolygó emberi populációjában. De ez a nyár a miénk marad. Isten
tenyerén ültünk. Onnan figyeltük, milyen kor ez, amiben élünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése