„Csak-szép”

Írta: Inkabringa

A 19. század közepén a nők utcára vonulva tüntettek az egyenjogúságért, egyenlő bérekért meg hasonlókért. Így 160 év távlatából ironikusan megjegyezhetem, hogy ennek máig nincs vége. Örök téma. A Nemzetközi Nőnapot mára illik nőknek bókoló virágosztogató ünnepként kezelni kis hazánkban. Mi nem kéne még? A Nőnapnak egyébként sem túl jó a pedigréje ebben az országban, mert a Rákosi-korszakban kötelező "ünnep" lett, de milyen álságosan(!), és ez folytatódik napjainkig. Hagyományőrző munkahelyeken most is van marhapörkölt beszédekkel, virágosztással.

Nőnek születtem és ennek örülök. Szeretek nő lenni. Attól még a nőkkel kapcsolatos társadalmi anomáliák zavarnak, sőt feszélyeznek. Örvendetes, hogy egyre több férfit is. Eszemben sincs a társadalmi elvárásokhoz igazodva csípőre tett kezű női terminátorrá vagy törleszkedő cicukává válni. Olybá tűnik, a társadalmi színtéren még mindig ezek az elfogadott opciók a nők számára. Olyan ez, mint Rodney Smith fotója, ahol egy tágas, nagy réten, ahol futhatnánk ezer irányban, a nő egy funkciótlan, de számára kötelezően használatos ajtón léphet csak be. 

Pedig olyan egyszerű lenne a megoldás. Tapasztalataim szerint a férfiak szeretik a nőket és határozottan állítom, hogy a nők is szeretik a férfiakat. Ez egy csodálatosan szép kiindulópont. A probléma az addiktív tényezővel van: ez a hatalom. A hatalommániát és a rangkórságot gyógyítani kellene, mert nagyon sok kárt okoz az emberiségnek. A nő-férfi kapcsolatban egyéni és össztársadalmi szinten sincs semmi keresnivalója a hatalmi tényezőnek és az alá- fölérendeltségnek, mert a nő és a férfi egymás szövetségese. A szövetség pedig egyenrangú viszony. 

Általánosan elterjedt pikírt vélemény, hogy a nők mindent elérhetnek, lehet választójoguk, szabad mozgásuk, lehetnek tudósok, gyárigazgatók, művészek – ha a férfiak megengedik nekik. Azért ne tagadjuk le, évszázadok alatt sok minden pozitívan változott a nők társadalmi megítélésében. 

Kép: Dariusz Klimczak

Vannak férfi írók, akik szenvtelen naturalizmussal írnak a nőkről, vannak, akik szenvedélyes pátosszal, vannak, akik nyegle cinizmussal. És van Szentkuthy Miklós. A nő minden porcikáját megírta, oly gyönyörűen, olyan érzékenyen és érzékien, hogy Szentkuthyt olvasva százszor jobban örülök annak, hogy nőnek születtem. Miközben percig sem tagadta, hogy ő férfiként írt a nőkről. Ez nem baj, a nők azt szeretik. Csak azt nem szeretik, ha a férfiak kizárólag úgy tekintenek rájuk, mint a hét műtárgyára vagy egy szórakoztató csecsebecsére.

Fotó: André Kertész

A legtökéletesebben mindezt Szentkuthy írta meg a Prae-ben. Ezek egy férfi mondatai, de még inkább egy önmagán túllátó, világra reflektált ember mondatai, aki képes a korlátainak és korlátoltságainak belátására is. Annál pedig nincs nagyobb kincs manapság. 

„Az emberek sokszor emlegetik, hogy a nőben valami nem-emberit keresnek a férfiak, de evvel el is intézték a dolgot, és nem veszik észre, milyen rendkívüli furcsaság van abban, hogy ezeket az emberi lényeket, a nőket, teljesen nem-emberiként nézi az emberiség egyik fele. Mert a nőknek nem a szépség-oldalán van egyszerűen a hangsúly (mintha volna egy másik oldal is valahol), hanem egyszerűen csak a szépségükről van szó, egy millimikronnyi „emberi” dolgot sem keresünk bennük.

Mikor a csinos nő megjelenik az asztal mellett, abban a pillanatban megszűnik bennünk minden embercélú gondolat, minden csak mint szépség érdekes a nőben, és az emberi forma csak úgy lebeg fölötte, mint a tenger hullámára ejtett papírálarc. A vágy mindig erre a gyökeres dehumanitásra irányul, míg a nő megmarad embernek, és mint ember éli életét.

Férfiak gyakran szokták tanácsolni nőknek, hogy nézzenek sokat a tükörbe: ebből látni, hogy a férfi érzi, hogy a nő nincs tudatában eléggé csak-szépségének (praktikusan persze a nő nagyon is jól tudja, hogy „– én szép vagyok –”, helyesebben „– tetszem a férfiaknak –”, csak azt nem tudja, hogy ő csak-szépség és mint „ember” elhanyagolandó mennyiség), illetőleg nem alkalmazza az életét egészen a külsejéhez – folyton a külsejével foglalkozik, de sohasem mint egyetlen lelki középpontjával; a szépség mindig életének csak egyik eszköze, része, célja, de mindig embernek érzi magát, aki szép, nem pedig csak-szépségnek, aki véletlenül emberhez hasonlít. A férfiak azt remélik, hogy ha a nő tükörbe néz, akkor embertudata helyébe a tükörkép fog lépni, mert a tükörképet érzi a férfi a nő lelkének…”

Fotó: Rodney Smith

Kapcsolódó bejegyzés:

A "női szörnyeteg"

Bölcsek balhitei a nőkről