Danilo Kiš - Goncourt - 1749

Írta: BikassyGergely

Véletlenül bukkantam az 1749 című online világirodalmi folyóiratra. Manapság leginkább véletlenül bukkan az ember érdekes értékre. Izgalmas, hogy már a címet sem értem: 1749-ben bizonyára történt valami fontos, amit rég elfelejtettem. Goethe? Vannak könyveim: bevallom, gyerekjáték lenne megnézni, de most mégsem teszem.

Mondom, első látásra is érdekes ez az online folyóirat. Megismerkedhetünk a legutóbbi, a járvány idején kiosztott Goncourt-díjas könyvvel és írójával (Hervé LeTellier: Anomália). A szerző matematikus és vezéregyénisége annak az "Oulipo" nevű mindenféle matematikai trükköket magas irodalommal ötvöző egyesületnek/irányzatnak, melyet annak idején Raymond Queneau és a matematikus François Le Lionnais alapított, és ha jól emlékszem, a szabálytalan tehetségű Georges Perec (is) tett híressé. 

Az Oulipo csoport 1975-ben François Le Lionnais kertjében

Ez az "Anomalie" - pár percre belenézve, kitűnően játékos ötlet megduplázódó szereplőkkel egy repülőúton - na, ezt már csak elrontani lehet... Sajnos, az elrontás gyakori jelenség az ünnepelt Goncourt-díjas írók és művek esetében. Sok ügyes szélhámosság és profi unalomáradat kapja meg ezt a kitüntetést. Francia irodalmi ínyencek ökölszabálya: "Goncourt-díjas könyv nem lehet jó". Ezt a szabályt évtizedekkel ezelőtt a zseniális Marguerite Duras tudta csak felrúgni --- Jó, nemsokára, ősz elején majd elolvasom azt az Anomáliát... hátha, hátha...

Hervé LeTellier

Ugyancsak az 1749 című furcsa című online folyóirat közli Danilo Kiš egy rövid, kéziratban maradt írását (A világ legcsúnyább és legszebb helye) - most csak fél másodpercem jutott rá, mintha a Kotori öblöt jelölné a "legszebb helynek", ami önmagában mélyen igaz közhely, de Danilo Kiš - nagyon nagyra tartom - bizonyára megcsavarja, megbolondítja kicsit.

Majd sietek elolvasni. Talán a Lukács uszoda kertjében. Ez, ha csendes és néptelen - a világ legszebb helye, kis területén a 19 platánfával - ha pedig nem csendes, sok autó, és kórházi- meg bömbölő építőmunkás, valamint nagyothalló beteglátogatók tucatjai zajonganak benne otrombán és fülsértően - akkor a világ legcsúnyább helye. Támasszuk fel a zseniális Danilo Kišt, hogy meg tudja írni! 

Lukács kert

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Raymond Queneau, patafizikus satrafa

Simon mágus és Danilo Kiš

Uszoda és kártyázás

Írta: BikassyGergely

A kánikula harmadik napján visszatértek a külföldiek. Tegnap az uszodában már minden harmadik fürdő-napozó külföldi volt. de most már a belföldieknek sem kell a belépéshez semmiféle igazolvány. Az uszoda majdnem mindenre jó az úszás mellett.

A Lukács híresen kis alapterületű hely, a napozóknak viszont van egy jó nagy tetőteraszuk. Ifjúkoromban nyarakat töltöttem ott fent. Jó néhány éve (évtizede) már csak 40 fok elől árnyékot kereső "lenti úszó" vagyok, sőt inkább "lenti szemlélődő". Kánikula idején van 1-2 árnyékos négyzetméter: aki hamarabb elfoglalja, egész napra az övé. Tegnap sikerült, de nem figyeltem, és a néhány négyzetméteres árnyékhelyemet körbeülte egy hat tagú család. Zajos kártyázásukat órákig kellett hallgatnom, egyszer mentem elég nehezen el onnan a túl langyosra melegedett vízbe, de visszajutni is elég nehéz volt (magasodó lépcsők, torlasz-napágyak, torlasz-csomagok). Másodszorra már nem mozdultam. Kártyázott az egész kompánia, és arra nem gondoltam, hogy majdnem a záróráig rendületlenül kártyázni fognak.

Kiderült, négyen közülük külföldön élő magyarok. Kiderült, hajnalban indult velük a repülőgép, és kilenckor már Ferihegyen voltak, dél körül meg már elindultak ide, a Lukácsba. Kártyázni indultak. Csak a 40-45 év körüli férj nem beszélt és nem értett magyarul, a magyar feleség és a nagyszülők mind igen. A legérdekesebb kártyás a tizennégy éves fiú volt, aki talán értett magyarul, de a kártyázás négy és fél órája alatt egyetlen magyar szót sem ejtett ki. A négy és fél óra alatt csak az uszoda büféjébe ment el pár percre szendvicseket és üdítőt szállítva. Ő volt a leglelkesebb, legodaadóbb kártyás itt. A vízbe egy pillanatra sem ment be. A magyar anyukán kívül a többiek sem. Záróráig kártyázott a család.

Ez azért órák múltán a forróságba pácolódva elgondolkodtatott. Kora hajnalban indultak. Egészen biztos, eddig is minden nyáron eljöttek Magyarországra, (csak tavaly nem.) Semmi újdonságot nem nyújthatott nekik a Lukács-uszoda. (Ha akarom, nekem sem, meg a többi, évtizedek óta ide járóknak. A víz miatt járunk ide, hogy meglepőt mondjak, azt alig lehet megunni) A tizennégy éves gyerek kártyázásán, mondom, elmerengtem. Minden évben végigkártyázza szülei-nagyszülei szoros és hűséges társaságában a Lukács-nyarat? Vagy a Balatonra is szoktak járni, ott is órákig kártyázik a családdal? 13-14-15 éves korában, és tovább? Tizenhat, tizenhét? Meddig?...Villanásra az jutott eszembe, ez a "magyar kártya" valami érdekes kuriózum is lehet számára, Svédországban az ottaniak talán alig játsszák. Lehet, no de ennyire? Kánikulában a medence partján árnyékban, négy és fél óra hosszat, rá se nézve az úszómedencére? (A közép-európai küllemű svéd apa is belefeledkezve kártyázott, tehát az ötlet valószínűleg nem állja meg a helyét.) Az egész család teljesen közép-európai benyomást keltett, külsőleg belsőleg, semmi skandináv, vagy nyugati vonásuk nem volt. A kamasznak még annyi sem. Kicsit talán halkabbak és nyugodtabbak, más semmi. Olyanok voltak, mint egy Menzel-film cseh családja.

Itt nem a híres Lukács-víz, nem a kánikula, nem a napozás, a fürdés vagy úszás, itt azért nem a víz az úr. Akárhogy is fáj, kártya volt a sztár. Semmi más tanulságra nem jutottam, azon kívül, hogy miattuk kevesebbet tudtam vízbe menni. Ezért viszont alig lehetett őket kárhoztatni. Minden lomha és lassú kérdésem megállt a negyven fokos levegőben, és késő őszig ott is marad. Válaszoljon majd öreg korában a mai kamasz. Ha tud, és emlékszik még a Lukács uszodára...

Kapcsolódó bejegyzés:

A 18-as uszodái

Kutyaúszás

Írta: BikassyGergely

„Öcsi, vigyázz, figyel az úszómester...” Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor a Lukács „női medencéjénél” ácsorogtam, és e szavakkal lépett mellém egy másik gyerek. A „női medencét” azért rakom idézőjelbe, mert ma már egyre kevesebben hívják így, ma már inkább „kismedencének”. De már az én gyerekkoromban sem csak nők használhatták. Hogy miért figyel az úszómester, azt akkor sem tudtam, és az elmúlt hosszú évtizedekben sem jöttem rá. Azóta mindenesetre gyanakvó vagyok az úszómesterekkel, és ők is velem. Kölcsönösen szemmel tartjuk egymást.

Ma már egyébként kezdik „uszodamesternek” hívni őket. A fenti szó egyre többet szerepel úszómesterek pólóján. Így nyilván elegánsabb. 

Nekem sok bajom volt a mesterekkel, és nemcsak velük, meg a tanárokkal. Nem is volt mesterem, sajnos. Sem az iskolában, sem az uszodában. A fejemet ma sem tudom a víz alá tenni, csapnivalóan úszom. Kutyaúszás. Restellem, de egyszer a Császárban engem néztek úszómesternek, olyan magányosan ültem félórákig a medenceparton fehér trikóban. Márpedig, aki csak ücsörög, és nem úszik, az az úszómester. És mivel sohasem látnak úszni, egy más alkalommal egykori híres úszónak hittek: "Maga ugye Aknay, a volt pillangózó Újpestről?" szólított meg egy örvendező hang. Alig tudtam lebeszélni az örömről.

Uszodamester csak akkor kell, ha életmentő, de azt megvárni nincs nagy kedvem: ahogy évtizedek óta látom és hallom, inkább kiabálásuk a jellemző. A víz jól vezeti a hangot, így, ha az úszómester kiabál, akkor az nagyon kiabál. A budai uszodákban kiabálnak, és sípolnak is. Leginkább a sapka nélkül vízbe ereszkedők hozzák izgalomba a sípjukat: ekkor sípmesterekké válnak. 

A Lukács uszoda legendás sapkakövetelő sípmestere a kilencvenes évektől a kétezres évek elejéig teljesített szolgálatot. Ha jól emlékszem, Vas volt a vezetékneve, és vasszigorral büntette a sapka nélkülieket. Volt egy kánikulai nap, amikor otthon felejtettem a sapkát. Vas mester fenyegető nyugalommal figyelt, térdig juthattam a vízbe, amikor már élesen sípolt. Végül azt találtam ki, hogy amikor félóránként elhagyta őrhelyét, én azonnal berontottam a vízbe, a medence szélén tempóztam, és azonnal kijöttem, ha feltűnt kifogástalanul fehér öltözéke. Természetesen észrevette, mit művelek, de tűrnie kellett, amíg nem vagyok a medencében. Fülsértően sokat sípolt, szenvedélyesen üldözte a szabályszegőket: sem a kopaszoknak nem kegyelmezett, sem a napvédő sapkát használóknak. Csak úszósapkát engedélyezett. Állítólag ezek közül sem mindet ítélte szabványosnak.

Lukács uszoda

Kiabálni nem kiabált, hangos szava sem volt soha, viselkedése hidegen udvarias, távolságtartó volt. Fülsértő sípolása miatt nem volt nagyon népszerű. Többen az ő szabadnapján jártak csak a Lukácsba. Így telt a nyár. Amíg aztán éles fordulat történt: Vas úszómestert minden előzmény nélkül elbocsátották. Soha senki semmiféle túlkapáson vagy szabálytalanságon nem kapta, ilyenről hallani sem hallott senki, teljesen valószínűtlennek hitték. Én is. Vas maga volt a szabálykövetés és- betartatás példamestere. Elbocsátásnak híre villámgyorsan terjedt, és egyre nagyobb ellenérzést keltett. Zajongtak a törzsvendégek, talán petíciót is fogalmaztak érdekében. Ötven éves lehetett, és a Lukács elképzelhetetlen volt nélküle. Csak innen mehetett volna jó sokára nyugdíjba. Kitüntetést, életműdíjat, gyémántsípot érdemelt. Elbocsátása után megfogadta, haláláig nem teszi be lábát a Lukácsba. Így is történt, de más uszodában sem látta többé soha senki.

Lukács uszoda

A Császár uszodában egy joviális, sohasem sípoló, de harsogó és bömbölve nevető magas, drabális mester felügyeli a rendet. Cimborák veszik körül. Éles tenorja, váratlan és üvegrepesztően erős röhögése gyakran elüldöz a medencéből. Újabban az ő pólóján is „Uszodamester” felirat virít. Úgy látom, gyakran figyel.

Olyankor átsétálok a Lukács csendes kertjébe, és emléktáblát képzelek a régi, szigorúan sípoló Vas mesternek.

A Lukács uszoda kertje

A 18-as uszodái

Írta: YGergely


Sokat beszélnek és írnak egy ideje a budai „fonódó villamosról”. Csak látni és hallani ne kellene, amíg készül. Borzalmas. De állítólag minden nagy dolog szörnyű, amíg készül, és leginkább a villamos pályák. Talán igaz, talán nem, ne is a mai villamosokról beszéljünk most, hanem gyerekkorom „uszoda-villamosáról”, a „18-asról”.

Senki nem használta akkor a „fonódó villamos” kifejezést, pedig bizony fonódott az akkori 18-as. Talán a Kelenföldi pályaudvarról, talán csak a Körtérről indult, de tovább ment a Moszkva téren Óbuda felé. Ha jól emlékszem, az Amfiteátrumnál volt a végállomása. Ez volt az uszoda-villamos, nemcsak magyar, talán Európa-, vagy világbajnok uszodaügyben. Vegyük sorra: Gellért-Rudas-Lukács-Császár (közben a mára újraépült, de soha ki nem nyitott Tabán alji Ráczfürdő: ezt sem gyermekkoromban, sem azóta nem ismerhettem meg.)

Kisgyerekkorában az ember uszodába is odajár, ahova a szülei viszik, ez volt nekem a Rudas. Ez volt a legkisebb és a legolcsóbb. Természetesen a 18-as vitt oda. Ha ma belépek az azóta többször átépített előcsarnokba, ma is, évtizedek múltán meg tudom mutatni, hol volt a régi pénztár, a büfé és a bejárat, meg az öltözők. Mind egész máshol, ahol most van, viszont az úszómedence ugyanott, és alig, szinte semmit nem változott, a víz színe is ugyanolyan. Akkoriban azért piszkosabb volt, nyilván, mert ötször-tízszer többen fürödtek benne… a jegy fillérekbe került. Ahogy most számolgatom, nagyjából hatvan éven át nem jártam a Rudasban. Már hetedik általánostól teljesen átszoktam a Lukácsba, más világ volt, nyitott medence, fönt nagyon nagy napozó terasz: más világ, minden megváltozott. Kivéve a villamos, mert a Moszkva térről a Lukácsba is a 18-as vitt.

A Lukács a város leghidegebb uszodája, a „híres” férfimedence (sokáig így hívták) 21 és fél fokos. Nagy kánikulában jól esik, máskor csak a Lukács távúszóinak, sohasem tartoztam közéjük. Évtizedekig fönt a teraszon volt a törzshelyem, fönt lehetett zuhanyozni is, vagy nagy platánok alatt árnyékban ülni, az úszókat bizonyos méla fölénnyel csak néztem fölülről. Egy Mándy-novellában állítólag felismerhető vagyok, „az a pofa ott a szalmakalapban”. Igen, volt szalmakalapom, de csak két napig, a második napon már el is vesztettem.

A Lukácsot is többször átépítették, legnagyobb és fölösleges buzgalommal épp a teraszt, semmivel sem lett jobb, viszont a platánokat megnyesték, az egyik zuhanyozósarkot megszüntették, és más kellemetlen változások is történtek. Az egyik nagy átépítés alatt néhány törzstaggal együtt a Császár-Komjátiba emigráltam, egy-két nyarat ott töltöttem, zajos, csúnya, nem gyógyvizű, langyos, de egészen megszoktam. Úgy emlékszem, akkor már a 17-essel lehetett eljutni a Margit-hídtól. Mire visszakerülhetett az ember „saját uszodájába”, a Lukács már bestiálisan megdrágult, persze a többi uszoda is. Megvan néhány régi belépőjegyem: 8, 12 majd végül 24 forint. Emlékszem, volt, hogy délben eljöttem, majd pár óra múlva másik jegyet vettem, és megint ott voltam. Na, az ilyen virtusnak vége.

Ha nem is annyit, mint régen, most felváltva járok a Rudasba (ami nem olyan ördögien drága) és a Lukácsba. Igazán csak nyáron. Főleg azért, mert már csak az árnyékot viselem el, másfél évtizede nem voltam a Lukács híres teraszán, azt sem tudom, kik vannak ott, én most csakis lent és leghátul, a kismedence mögötti zugban vagyok található. „Az a pasas ott lent, akinek nincs szalmakalapja…”

És akinek már nincs meg a 18-as villamosa.