A szabadság illúziója – Bringázás Budapesten

Írta: Inkabringa

„Mindenkinek van egy álma…” Ahogy a régi sláger zümmögi negédesen.

Hozzátehetjük, mindenkinek van egy önvilágámítása. (A kifejezés Bohumil Hrabal találmánya)

Az én önvilágámításom, hogy a bringázás a szabadság érzetét adja nekem. A független csavargás, bámészkodás, „már itt sem vagyok” érzetének illúzióját. Mámoros, finom, magával ragadó mákony ez.

A tökéletes szabadság csak illúzió, de talán az egyetlen illúzió, amiről soha nem szabad lemondani, sőt, mindent meg kell tenni minél valóságosabbá tételéhez.

Így aztán, ha valaki azt mondja nekem, hogy „tedd ezt, és szabad leszel”, felpattanok a bringára, és már ott sem vagyok.

Bringázni mindenhol szeretek. Városi forgalomban, pampákon, vízparton, dimben-dombon, erdőn-mezőn. Igazán kiteljesedni a városi hisztériából kikeveredve tudok, amikor tényleg és igazán azt érzem, hogy csak tekerek-tekerek bele a világba. Át a réten, fel a dombra, le a partra. Mámor.

A fontos maga az érzés, hogy felpattanok a bringára és köd előttem, köd utánam… Vadóc lelkemnek tökéletes járgánya a bringa. Gyalogosan lassú a távolodás, az autó hatalmas fémkasznijával körülményes tovapöfögni, még a motorral sem egyszerű. De a bringa… Egy kis csőváz, két kerék és már gurul is alattunk a világ. Mi más ez, mint a szabadság illúziója?

Most csak a városi, sőt a fővárosi bringázásról írok, az igazán nagy csavargásélményekről majd máskor.

Gyerekkoromban tanultam meg bringázni, ahogy általában mindenki. Egy kisvárosban nőttem fel, és emlékszem, hogy a művelődési ház akkori igazgatónője frissen berakott hajjal, gondos sminkben, teljes harci díszben tekert az aktuális rendezvényre. A kerékpár nem státuszszimbólum, divatcikk, szubkultúra, pláne sportszer, hanem egy közönséges közlekedési eszköz itt mind a mai napig.

Talán ezért is viszonyulok a városi bringázáshoz az általános budapesti trendektől eltérően. Odaadó szeretettel ragaszkodom a bringámhoz, de nem érzem magamban még két keréken ülve sem a kiválasztottság érzését. Én csupán egy nőszemély vagyok, aki történetesen bringával jut el A-ból B-be Budapesten. A városi forgalmat nem sportpályának vagy játszótérnek tekintem.

Hosszú évek óta tekerek dacos lelkesedéssel Budapesten, megéltem a bringás emancipáció lépcsőfokait. Amikor még ritka volt a bringa (bringaút meg nem is volt), az autósok dühöngése közepette evickéltünk. Az évek során egyre több lett a bringás, jól-rosszul kikanyarodott valamiféle bringaút-hálózat is, az autósok, gyalogosok is beletörődtek úgy-ahogy a bringások jelenlétébe.

Azt hiszem, ez volt a legfőbb célja ennek a – nevezzük így - emancipációs folyamatnak. A bringások megszaporodtak, már nem lehetett egyéni hóbort kategóriájába sorolni őket. A bringázás divatba jött, sokan lettünk, a kerékpár tényezővé vált a fővárosi közlekedésben. Halleluja!

Ez a sikeres térnyerés a budapesti kaotikus közlekedési viszonyok közepette azonban némi felelősséggel is jár. A városi forgalom nem feltétlenül az önkiteljesedés terepe. Már csak azért is, mert ekkora zsúfoltságban könnyen lehet, hogy exhibíciónkkal másokat veszélybe sodrunk.

Miközben kétségtelen tény, hogy a városi bringázáshoz kell egy adag vagányság és kurázsi, de azért szükség van némi önmérsékletre is. Az igazi westernhősök is ilyenek.

Az én szabadság illúziómhoz ugyan jobban passzol a városon kívüli tökön-paszulyon keresztül nyargaló bringázás, de a budapesti utcákon egyik lámpától a másikig való tekergést is szeretem. Mindegy nekem, csak bringára ülhessek.

Bringán sokkal jobb a nyüzsgésben lenni. Haladunk, tekerünk, és közben ezer érdekes dolgot, embert, eseményt, helyet fedezünk fel. Izgalmas kaland. Élménnyé teszi a helyváltoztatást.

Akad azért néhány zavaró tényező, melyek a csavargást nehezítik. Egyénfüggő, hogy ilyenkor az idegbaj vagy a toleranciaszint növekszik-e bennünk.

Kezdjük mindjárt a galambokkal. Ténykérdés, hogy a leginkább emberi tulajdonságokkal rendelkező domesztikált állatfaj a kutya. Ez egy sok ezer éves szándékolt folyamat eredménye.

Azt hiszem, egy szándékolatlan ráhatás miatt a városi galambok is egyre több emberi tulajdonsággal rendelkeznek. Évről évre figyelem a bringáról és most már szembetűnő, hogy a galambok a nagyvárosi tömegember kényszeres idiotizmusának jeleit mutatják. Sajnálatomra a legidegesítőbb emberi tulajdonságokat sikerült interiorizálniuk.

Ez bizony komoly bűne az emberiségnek, még ha netán nem szándékos is. Szívesen hallgatnék meg erről egy etológust.

Ignorált egykedvűség, szemtelenség, tolakodás, agresszió, frusztrált, hisztérikus reakciók jellemzik a galambokat. Totyognak tunyán, bambán, pimaszul olykor. A szárnyaló madár mentalitásnak nyoma sincs bennük. Reménytelenül földhöz ragadtak.

Egyszer csak megindul egy galamb gyors léptekkel tötyörögve a kerekem alá. A legrosszabb pillanatban rebben el, máskor meg totyog punnyadtan, mikor érzésem szerint a legjobb megoldás a repülés lenne, és sosem találja meg a jó irányt a menekülésre. A Batthyány tér és környéke például ebben a tekintetben egy kifejezett rizikófaktor.

Legnagyobb félelmem, hogy egyszer valamelyiküket nem tudom kikerülni. Rémálmom, hogy elütök egy galambot. Ha ez egyszer megtörténik, akkor leszerelem a bringám kerekeit, lábaimat lekötözöm és életem hátralevő részét egy kietlen kősivatagban töltöm, ahol a madár sem jár. Főként galamb nem.

Másik „zavaró tényező” a városi bringásnak a gyalogos. Szerencsétlen, bénáskodó megoldásként a bringautakat a járdából sárga csíkkal felmázolva dobták oda koncnak. Marakodjanak rajta a biciklisek és a gyalogosok. Meg is tették.

Mostanában már egyre több helyen különül el szemmel láthatóan a bringa- és gyalogosút, de ez azért egyik felet se nagyon szokta zavarni a térfoglalásban.

Én a magam részéről igyekszem a lehetőségekhez mérten betartani a játékszabályokat, de nem szoktam vértolulásos fejjel üvöltözni, ha hömpölygő tömegek slattyognak a bringaúton. Kikerülöm őket, ha elengednek, megköszönöm. Mivel lenne az jobb nekem, ha idegbajtól elborult fejjel zúznék hörgő indulattal végig a városon? Látok ilyen bringásokat, nem érzem, hogy ez nekik olyan jó lenne.

A budai Duna-part csodás példája ennek. Ott vagy megháborodik egy bringás vagy bölcs belátásra tesz szert. 

A gyalogos kicsit hasonlít a városi galambokra. Ténfereg, bambul, lődörög, megtorpan, nekilódul, váratlanul irányt változtat, de aztán mégsem, fejét lógatva caplat vagy a messze távolba réved, egyik irányba néz és az ellenkező irányba elindul, mobilt kütyüz, csoportba verődik, óriási csomaggal esetlenkedik, ugrál, szalad, földre terül, sőt földből kinő, úgy általában mindent összevissza csinál.

A gyalogos már csak ilyen, én is ilyen vagyok, ha gyalogolok.

Van egy elméletem, hogy mindig az vigyázzon jobban, aki több fém fölött diszponál. Egy gyalogossal szemben tehát egy bringásnak kell figyelmesebbnek lenni, egy autósnak pláne, tankról, repülőről nem is beszélve.

Mindezek mellett azért én is látom, hogy a gyalogosok gyakran visszaélnek kiszolgáltatottságukkal. Messziről látja, hogy jön egy bringás és a zsúfoltságban nem sok tere van kerülgetésre, ilyenkor egy fél lépés a gyalogos részéről megoldás lehet. Mégis vannak, akik merev arccal juszt sem mennek arrébb. Gondolom, ez nekik valami elégtételt jelenthet, mert észérv nincs rá.

Aztán vannak, akik nagyon is igyekeznek helyet adni, és nagy koncentrációjukban észre sem veszik, hogy mint egy mágnes, épp arra mozdulnak mindig, amerre kerülni akarom őket. Általános tünet, kedves komikus helyzeteket okoz, de itt legalább a jó szándék egyértelmű.

Vannak olyan férfiak, akik szándékosan toporognak a bringa előtt, kedélyesen édelegve, hogy merre is ugorjon, meg menjünk együtt oda. Megfigyelésem szerint, amikor ezek a roppant szellemes évődések fejükbe akadnak mindig csoportba verődve mennek. Megtanultam két keréken állni a bringával, hogy kivárjam, míg lemegy a műsorszám.

Különös a nők viselkedése is, mert némelyikük tekintetében azt érzem, hogy ha kéznél lenne egy nyárs, akkor én már azon lógnék. Okát nem tudom, sem szemtelen, sem agresszív bringás nem vagyok. Lehet, hogy a bringa önmagában zavarja őket vagy túl sok szemtelen-agresszív bringással találkoztak már. Különösen jellemzi ez őket, ha férfi társaságában vannak. Talán ezzel jelzik rebbenékeny női mivoltukat. Egy időben azzal szórakoztattam magam, hogy megtippeltem, milyen régi lehet a kapcsolatuk.

Ha a nő (ok nélkül) „jaj, bringás!”-t sikít, és a férfi óvón magához öleli, ahol éri, akkor az még bimbózó ismeretség. Ha már csak megszokásból hagyja, hogy sikítva belekapaszkodjon a nő, az már régi kapcsolat. Amikor pedig már rá is szól, hogy „most mi bajod van?”, akkor nagy puttonyban lehetnek már a szerelmi emlékeik.

Vannak olyan gyalogosok is, akik az utcát is divat kifutóként használják és ők nem haladnak, csámpáznak, evickélnek, porba hulló egyszerű lélekként mendegélnek, hanem vonulnak. Félreértés ne essék, ez teljesen uniszex jelenség, férfiakra és nőkre egyaránt jellemző. Mivel érzem, hogy ez nekik fontos része az önképüknek, igyekszem a legkevésbé megzavarni egójukat. Úgyis nehéz dolguk lehet ebben a kelekótya nagyvárosban méltósággal végigmasírozni.

Bringásként állandóan a gyalogosok gondolatait lesem, mert például a Duna-parton, ha hátulról közelítek egy gyalogoshoz nekem már arra is gondolnom kell, ami neki még a fejében sincs. Mert bizony gyakran nagy a zsúfoltság, nem mindig adódik sok lehetőség a kerülésre. Tehát fel kell készülni, hogy az előttem haladó gyalogos gombolyagból valaki hirtelen irányt vált, kilép, fotózni, hadonászni, hátrálni kezd, húzós bőröndjét elfordítja, ducira töfködött hátizsákjával oldalazni kezd. Ilyenkor tized másodpercek alatt kell felkészülni az eshetőségekre, egészen a zs-verzióig.

Külön említést teszek a gyerekekről és az idősekről. Rájuk tényleg vigyázni kell. A két legkiszolgáltatottabb életszakasz, a gyerekek még, az idősek már nem képesek olyan figyelemmel követni az utca forgatagát. Duhajabb bringásoknak javaslom, hogy próbálják meg az időseket nem a vénszatyor, a gyerekeket pedig az elkényeztetett pisis kategóriájában kezelni. Esetleg óvni is lehet őket, nem a rémületbe kergetni azzal, hogy vijjogva elhúznak mellettük.

Ezzel már el is érkeztünk a harmadik zavaró tényezőhöz, és ezek maguk a bringások. Közülük persze csak azok, akik önmegvalósításra és nem közlekedésre használják Budapest utcáit.

Vannak olyanok, akik beöltöznek tetőtől talpig versenyzőnek és így száguldanak végig a körúton, ügyet sem vetve a forgalomra, mintha az a Tour de France része lenne. Lehet, hogy az edzőjük kéri ezt tőlük, de így sem tartom jó ötletnek. Mit szólnánk, ha egy bokszedző azt javasolná a sportolóinak, hogy már az utcán kezdjék el a horogütést gyakorolni?

Vannak, akik megszállottjai annak, hogy ők most bringások és szinte megalázásnak veszik, ha lábukat a földre kell tenni, lassítani, netán megállni kényszerülnek. Ennek egyik túlfűtött példája, ha a piros lámpánál (mert a zúgó autóáradat végképp megakasztja haladásában) egy talpig bringás tenyérnyi helyen körbe-körbe kering a biciklijén, mint egy farkát kergető eb, amíg végre zöld utat kap. Van ebben valami komikus.

A szemfülesség nem ugyanaz, mint a dromedár törtetés, a vagányság nem egyenlő a pofátlansággal.

Ijedt balfék ne induljon el Budapesten bringával, de agresszív száguldozásra sem alkalmas ez a hely. Egyszerűen azért, mert bajt okozhat. Ami az igazi gond, hogy nemcsak magának, hanem másoknak is. Az „én vagyok a császár vagy hülye vagy” mentalitás még trendi, de már kínos.

Sokan vagyunk most már az utakon bringával. Ez igazi gyönyörű látvány. Öröm nézni ezt a sok szép járgányt, a guruló kerekeket. A kerékpár immáron egyenrangú része a fővárosi közlekedésnek. Próbáljunk meg napról napra több figyelmet, megértést, felelősséget, hogy ne mondjam, kultúrát vinni (bár ezt a szót lassan már büntetik) a tekerésbe.

Kinőttük a városi bringás lét gyerekkorát, most már kénytelenek leszünk felelősen róni az utcákat. Tudomásul kell vennünk, hogy az összes többinek is joga van ott lenni, még ha gyakran tényszerűen is útban van.

Megtanultunk bringázni, most már tanuljunk meg közlekedni is. Én is tévelygek (folyton eltévedek), sokszor figyelmetlen vagyok, „fáradt meg együgyű”, ahogy József Attila írta. Nem győzök mulatni önnön tökéletlenségemen. Elismerem, hogy néha egészen botor ötleteim vannak. Mindenek ellenére tudatosan igyekszem éberen és másoknak nem ártva kerekezni. Egyszerűen azért, mert így én is jobban érzem magam. Élvezem a bringázást a nagyvárosi dzsungelben is.

Végezetül ejtsünk szót az autókról és a motorosokról. Ha egy autós nekem jön, abba belepusztulhatok. Ez több mint zavaró tényező. 

A motorosok talán a legextrémebb exhibicionistái az utaknak. Kerülendő tényezők.

Ha az utóbbi években ugrásszerűen megnőtt a bringások száma, ez az autókra még inkább igaz. Nagyon sokan vannak, nekem úgy tűnik, hogy egyre nagyobb autókból egyre több van. Egy bringás ismerősöm szerint biztosan a kerékpárosok tömegétől félnek. Hacsak úgy nem. YGergely szerint nem tudunk egy eldugott, picuri kis utcácskában sem sétálni úgy, hogy ne pöfögne be a következő pillanatban egy autó.

Kétség nem fér hozzá, Budapest közlekedését az autók határozzák meg.

Nagyon sokan vannak, én úgy tekintem őket, mint valami természeti jelenséget, mint az esőt meg a vihart, az útra zuhant sziklát. Sosem értettem, ha bringások utálkoznak az autósokra és viszont. Nekem nincs érzelmi viszonyulásom az autósokhoz, csak, mint egy vad az erdőben, próbálom kikerülni őket.

Egyszer egy széles járdán álltam a piros lámpánál. Este volt, én fáradtan bambultam magam elé, majd felneszeltem, hogy a zebra másik oldalán megállt valaki. Egy kis furgon volt, a közeli éjjel-nappaliba hozott árut és a járdáról egyszerűbbnek látta becsatlakozni a forgalomba. Álltunk a zebra két oldalán: egy bringás és egy autós. Mikor felnéztem csodálkozva, rám villantotta a lámpáját, mintha csak cinkosan kacsintana egyet. Majd zöldre váltott a lámpa és mi szépen kikerültük egymást.

Nem érzem, egyre kevésbé érzem, hogy a bringásokra fenekednének az autósok. Valahogy lassacskán csiszolódunk. Mindkét félnek van még mit tanulnia, hogy zökkenőmentes legyen az úton levés.

Ha pedig egy autóst tényleg olthatatlan gyűlölet gyötri a bringásokkal szemben, akkor nyugtassa meg magát, hogy ő az erősebb. A mázsák és lóerők adjanak neki lelkierőt.

Budapest bringás szemmel éjszaka a legédesebb. Amikor egy bárban lerészegedik az utolsó ténfergő turista is, megcsappan az autók száma, nem hömpölyög a tömeg. Éjszaka tényleg lehet haladni és néha annyira szép. Amúgy sem vagyok acsargó ellensége ennek a városnak. Sosem a fenyegető szörnyet láttam benne. Szerethető kóceráj.

A fő, hogy úton legyünk. Példának okáért bringával, mert bringázni jó.

A kerékpár az emberiség legbarátságosabb találmánya.