Varázslatos kert

Írta: Inkabringa


Vannak helyek, amelyek örökké vonzanak. Gyermekkorunk helyei biztosan ilyenek.

Ötéves voltam, amikor abba a családi házba költöztünk, ahova látogatóba mindmáig hazajárok. 

Kaptam az élettől egy varázslatos kertet és egy életre szóló barátságot.

Néhány napot megint ebben a kertben töltöttem, ami egyáltalán nem ritkaság, de most valahogy minden hétköznapi megszokottsága mellett is annyira szívet melengetően szép volt, hogy elöntött a nosztalgia és a szerencse érzete.

Orsós József festménye - Igazgyöngy Alapítvány

A varázslatos kert már a ház részeként számon tartott verandán elkezdődik.

A családi legendárium őrzi annak az anyai felmenőnknek a mondatát (az ő fia építtette a házat), aki a veranda kifejezést addig nem is hallotta. Ezért a saját népi etimológiájának megfelelő szóval helyettesítve ’gerenda’ néven emlegette. Amikor a család holléte felől érdeklődtek, csak annyit mondott: „ülnek a gerendán”.

Tavasztól őszig mi is szívesen ülünk a ’gerendán’, ha időnk engedi. Reggeli kávézás, családi ebéd, beszélgetés, diskurálás helyszíne, s mindezt a kert bámulatos látványa kíséri.

Fotó: Inkabringa

A kert folyton változott a hosszú évek folyamán. Édesanyám finom ízlése, kreativitása, szeretete, munkája alakítja. Egy azonban mindig örök maradt benne. Aki belép, az megáll és gyönyörködik. "Mesekert", "arborétum", sokféleképpen nevezték már. Ez a kert gyermekkoromban a mesék és csodák helyszíne volt. Varázslatos álmok dzsungele. Tele fával, bokrokkal, milliárdnyi virággal, s mindez különleges, egyedi, semmi mással össze nem téveszthető, csöppet sem sablonokra épülő, fantáziadús és ezerágú játékfolyamokat ihletett bennünk.

Fotó: Inkabringa

Két kicsi lányként tereltek össze minket játszani. A környékbeli gyerekek között mi voltunk akkor a legkisebbek. Ötéves koromban költöztünk ide, és azóta vagyunk barátok. Akik azt állítják, hogy nők között nem lehet igazi mély barátság, azokat szelíden kinevetjük. A mi barátságunk alapját a szüleink kertjeiben és az összes környékbeli kertben hullámzó, áradó, véget nem érő játék- és fantáziavilág adta. Gyermekfejünkben mindig forraltunk valami soha addig nem létező tervet, amit aztán komoly odaadással megvalósítottunk. Gyakran a családjainkat, szomszédokat is bevontuk játékainkba, ők is részesei lettek korlátlan gyermeki teremtőerőnknek. Minden újabb ötletünket így vezettük elő: „Mondjuk, hogy…” Most már ez is része családi legendáriumainknak.

Fotó: Inkabringa

Játék közben pedig megtanultunk alkalmazkodni, csiszolódni, a másikra figyelni, elfogadónak és belátónak lenni. Ez adta aztán az alapját az újabb – azóta szintén több évtizedessé vált - barátságoknak is. Veszekedés, harag sosem volt közöttünk. Pedig nem vagyunk egyformák, ez nyilvánvaló, és vitáztunk is sokat apróságokon. Valahogy mégis mindig tudtuk, hogy ha valamiről mást is gondolunk, az nem baj, sőt erény. Véleménykülönbségeink formálták közös véleményeinket.

Volt egy „szertartásunk”, amikor hintázás vagy labdázás közben megbeszéltük, hogy mi esett rosszul a másiktól, mire nem figyeltünk eléggé a másikkal szemben a játék hevében. Ez soha nem mérgesedett sziszegő veszekedéssé, inkább egymás és a magunk megértését szolgálta. Igényünk volt rá. Nem a vádaskodás, hanem a megoldás volt a célja. Az esetleges sértettségünket nem táplálni, hanem kigyomlálni akartuk, hogy tovább építhessük a játékunkat és a barátságunkat.

Fekete Zsófia rajza - Igazgyöngy Alapítvány

Senki nem mondta nekünk, hogy ezt tegyük. Jött ez ösztönből. Teljesen átlagos kislányok voltunk, de a gyerekekben alapvetően megvan az elfogadás és nyitottság.

Van egy nagyon fontos következménye: a feltétlen bizalom. Soha nem fogjuk egymást hátba támadni. Ismerjük és elismerjük, értjük és megértjük a másikat. Szövetség ez, megtartó erő, egyensúly. Bármi történt velünk életünk folyamán, öröm vagy bánat, jutott mindkettőből, mindig ott voltunk egymás mellett. Ez bizony kincs.

A bizalom próbaköve másokkal való kapcsolatainknak. Ha nem alakul ki, vagy eltörik, akkor abból barátság sosem lesz. Ebben nincs semmi tragédia, hiszen nem lehetünk mindenkivel lelkileg kompatibilisek. Megadatott, hogy a gyermekkor múltán is mindketten találkoztunk olyan barátokkal, akikkel ez a feltétlen bizalom magától értetődően kialakult. Talán azért nem lottózom, mert nekem a szeretteim az igazi szerencsém az életben.

Jónás Izabella rajza - Igazgyöngy Alapítvány

Azt mondják, az embernek két lehetősége van a lebegő, felhőtlen, teljes boldogság megélésére, amit sem a jövőtől való félelem, sem a felelősség terhe nem  árnyékol be: a gyerekkor és a szerelem.

Ebben a varázslatos kertben ott van a gyermekkorom, és ott van a szerelem szimbóluma is. A máig szép házat, ahol felnőttem, anyai felmenőink építették, és eladósorban levő lányuk anno egy olyan férfiba szeretett bele, akivel a korabeli társadalmi elvárások szerint nem illettek össze. Ők azonban ragaszkodtak egymáshoz és ki is tartottak egymás mellett életük végéig. Még jegyességük idején ültettek két kis akácfát ebbe a varázslatos kertbe, melyeknek vékonyka törzsét egymásba fonták. Szerelmük - és minden szerelem – jelképe lett ez. A két kis csemete összeforrt és az évtizedek alatt gyönyörű terebélyes fává lombosodott. Szerelemfa.

Fotó: Inkabringa