Írta: Inkabringa
Családom és barátaim habitusa, szemléletmódja, ízlése, életkora, lakhelye, érdeklődési köre rendkívüli
változatosságot mutat. Mégis tudunk egymásra figyelni, egymás véleményét meghallgatni,
egymást segíteni, egymással együttműködni. Biztos vagyok benne, hogy valamennyien képesek lennének egy kooperatív, aktív és integratív társadalom részévé
válni.
Felháborítónak tartom, hogy ez az ország
nem ad erre nekik lehetőséget, ahogy másoknak sem. A gúzsba kötött emberi
energiák országa vagyunk.
A társadalomtudománynak nincs divatja e honban,
pedig sokat segíthetne a józan eszünk megőrzésében. Ez már csak így van. A lelkem másik otthonát határokon túl találtam meg, a
világszemléletemet meg ebben a sor végére küldött tudományban.
Az alábbiakat nem blogbejegyzésnek írtam,
de úgy hisszük, helye van itt is.
Értük. A cselekvő, nyitott, szolidáris és empatikus
állampolgárokért: a civilekért.
Homogén
vagy konzisztens: csak azért, hogy rögtön az elején elrettentő legyen
Egy társadalom sikeressége számos
együtthatón múlik. Először is természetesnek kell tekinteni a
differenciáltságot. Egyetlen társadalom sem homogén. A társadalmi integráció
nem egyformaságot jelent. Az integráció nem
homogenizálja, hanem koherenssé teszi
a társadalmat. A koherens társadalom valamennyi csoportja tudja, hogy helye és
szerepe van a társadalmi vérkeringésben: a saját életvilágával, képességeivel,
tapasztalataival alkotója az egésznek, profitálója és felelőse is a társadalmi
folyamatoknak. (A társadalmi integrációról ITT
írtunk.)
A társadalmi integráció tehát nem homogén
társadalmat hoz létre, hanem egy természeténél fogva differenciált, de
konszenzusban élő társadalmat.
A konszolidált társadalom egységes az
alapértékek tekintetében, bár differenciált csoportokból áll. A nem
konszolidált társadalom nem egységes az alapértékek tekintetében és erősen széttagolt.
A mai Magyarországra a nem konszolidált
társadalom jellemzése illik. Sajnos.
A közös ethosz nélküli fragmentált
társadalom csoportjai között megszűnik az interakció. Csak a hasonló véleményen
levőkkel és hasonló életmódot folytatókkal találják meg a hangot, így a
csoportok egyre inkább magukba zárkóznak és képtelenné válnak közös társadalmi
célok kitűzésére és megvalósítására.
Ha széles lehetősége van az állampolgári cselekvésnek,
az kedvez a társadalmi integrációnak. Ha ez a lehetőség beszűkül, az dezintegrációhoz
és marginalizálódáshoz vezet. A társadalmi mobilitás hiánya, a
túlbürokratizáltság, a hatalom kizárólagossága az állampolgári kezdeményezésektől
és kreativitástól veszi el a teret.
Márpedig kezdeményező és cselekvő
állampolgárok nélkül nincs társadalmi integráció és konszolidált társadalom.
Az állam rendszerei, szervezetei önmagukban
nem képesek az integrált társadalom létrehozására. Az állam csak akkor tud
integratívan működni, ha az állampolgárai
aktív cselekvőként alakíthatják a
könnyen funkciótlanná, sőt destruktívvá váló rendszerelemeket.
Egy jól működő államban az állampolgárok
és az állami szervek, valamint az állampolgárok különféle csoportjai
között is folyamatos és kölcsönös párbeszéd zajlik, amely feltétele a
társadalmi egyensúlynak.
A folyamatos és kölcsönös interakcióhoz
szabad cselekvési és kommunikációs térre van szüksége a társadalom valamennyi
tagjának. Diktatúrákban ezt a cselekvési teret teljesen elzárják a társadalom
elől. Az 1989 előtti évtizedekben is ez jellemezte Magyarországot és a kelet-európai
térség más országait.
A
civil társadalom ellenségei címmel írt erről Václav
Havel:
„A
rendszer bukása után a kommunista hatalom által elfojtott szólásszabadságot
vissza lehetett állítani egyik napról a másikra, de nem így a civil
társadalmat. Sokkal bonyolultabb helyreállítani azt a sokféle párhuzamos és
egymást kölcsönösen kiegészítő utat és módot, amelyek révén az állampolgárok részt
vehetnek a közéletben. Ennek oka nyilvánvaló: a civil társadalom bonyolultan
strukturált, törékeny, olykor titokzatos élő szervezet, amely évtizedek, ha
ugyan nem évszázadok alatt fejlődött ki. Lehetetlen felülről, rendeletileg
helyreállítani, miután éveken át lényegében nem létezett. Csakis türelmes
munkával lehet újjáépíteni három pillérét: az önkéntes, magánjellegű társulást,
az állam decentralizálását és a politikai hatalomba delegálását az államtól
független szervezeteknek.”
Tegyük
fel, hogy a ’civil’ nem szitokszó. És a ’participáció’ sem az
A „civilség” fogalma évszázadok óta jelen
van a társadalomról való gondolkodásban. Adam Fergusson a 18. században jutott
arra a következtetésre, hogy a jól működő állam alapja, ha a benne élő emberek
érdekeltté válnak a közösség ügyeiben. Immanuel Kant szerint a civil társadalom
teremti meg a jogállamiság feltételeit. Alexis de Tocqueville az állampolgárok
szabad egyesülését és társadalmi aktivitását tartotta a demokrácia alapjának.
Arató András és Jean Cohen meghatározása szerint a civil társadalom legfőbb
erénye, hogy az elkülönült életvilágokat egyben tartja és képes a
rendszerintegrációra, hiszen a civilek közvetítenek a döntéshozók és az
állampolgárok, valamint az állampolgárok különféle csoportjai között. Feltéve,
hogy erre lehetőségük van.
A civil részvételnek többnyire három
formáját különítik el: 1) szervezeti (civil szervezet tagja), 2) akciószerű
(bizonyos ügyek, kampányok melletti elköteleződés), 3) adományozás.
A közösség ügyeiben való részvétel, a participáció fogalma Patrick Geddes és Sherry
Arnstein révén került be a társadalomtudományokba. A participáció lényege, hogy
a közösség valamennyi csoportja (nem csak a politikai döntéshozók és a
gazdasági-kulturális elit) kezdettől tényleges
részese a közös ügyekről való gondolkodásnak, részese saját sorsa alakításának.
Arnstein „létrája” elméleti kerete az állampolgárok közösség ügyeibe való
bevonásának.
A táblázatot áttekintve beláthatjuk, hogy
a magyar társadalom még sosem jutott el a létra 6-7-8. fokáig.
8. közösségi irányítás
|
a közösségi irányítás megvalósulása
(hatalommegosztás)
|
7. átruházott hatalmi funkció
|
|
6. partnerkapcsolat
|
|
5. megbékítés, kiengesztelés
|
a közösségnek lehet némi szerepe, de nem
garantált, hogy a javaslataikat figyelembe veszik a döntésnél
|
4. konzultáció
|
|
3. információ
|
|
2. terápia
|
nincs a közösségnek befolyása a
döntéshozásban („rábólintás”)
|
1. manipuláció
|
Arnstein
participáció létrája
Egy paternalista hatalom
elveheti a társadalmi cselekvéstől a teret és manipulatívvá, arrogánssá, megosztóvá válhat. Ugyanakkor fennáll a veszélye, hogy a döntéshozatalba bevont
civil képviseletek a kormányzati mechanizmus részévé válva a hatalmi érdekek
bábjai lesznek. Ez utóbbira példa többek között a hazai cigány képviseletek
helyzete, amelyek az 1990-es években pozitív változás hírnökei voltak, de mára
teljesen elvesztették jelentőségüket, valamint a cigányság és a teljes
társadalom bizalmát.
A participáció bonyolult és soktényezős
feladvány egy közösség aktiválására. A civil szerveződések sokszínű és sok
szempontú társadalmi cselekvésre adnak lehetőséget, ami a hatalmon levők
kontrollálására és korlátozására is alkalmas, ugyanakkor a döntéshozók segítségnek
is tekinthetnék. Kis hazánkban, most és itt, nem ezt az ideális helyzetet éljük.
A társadalmi elégedettség mindig
összefüggésben áll a társadalmi részvétel lehetőségével. Az egykedvűség,
közömbösség, érdektelenség és elfojtottság nem
egyenlő a nyugalommal és az egyensúlyi helyzettel.
A
’mindenről a másik tehet’ országa. Csúnya szóval: ’dezintegráltság’
A befelé fordulás, a saját
érdekhez-véleményhez való rögeszmés ragaszkodás, az eltérő csoportokkal
szembeni bizalmatlanság, értetlenség és megvetés, s mindezekért egymás okolása
közös terhe és ragálya a jelenlegi magyar társadalom valamennyi csoportjának.
A megoldást nem újabb és újabb nép- és
véleményvezérek jelentik. Épp ellenkezőleg: a "hétköznapi emberek" "hétköznapi" ügyekben más "hétköznapi emberekkel" való együttműködése és egymásra figyelése a kiút. Ez esély ad a közszereplőktől és politikusoktól "agyonuralt" közélet egészségesebbé tételére. A megoldást egymástól kaphatja meg ez az ország, a
civil szféra megerősödésével, a társadalmi participáció, a természetes egymás
felé fordulás révén. Aktivizálódni kell, egymás
felé nyitni, egymás megértésére törekedni, és nem szófogadóan beállni az
aktuális véleményvezérek mögé. Máskülönben nem lesz pezsgő, impulzív,
találékony, empatikus, szolidáris és integratív ez a társadalom. Marad a befelé forduló
tokosság és az önállótlan nyájszellem, az apátia és a hisztéria végleteivel.
Ugyanakkor a hatalomnak is korlátoznia
kell magát, amire az állampolgári akarat is rászoríthatja, azért, hogy a civil cselekvési terek ne szűküljenek be. Szükség van arra
is, hogy az állampolgárok kellően kompetens és involvált civilként tudjanak
létezni a társadalmon belül. A társadalom azon csoportjainak, akik e
kompetenciákkal rendelkeznek, legfőbb feladata, hogy képessé tegyék az
érdekérvényesítésre a kiszolgáltatott csoportokat is. Ami semmiképp sem
jelentheti azt, hogy megmondják nekik, mit és hogyan tegyenek.
Ugyanis a kiszolgáltatott vagy akár csak a
központi hatalomtól távol levő csoportoknak is megvan a maga élettapasztalata
és tudása, amelyről a „fentről” beavatkozó csoportoknak halvány fogalma sincs.
E tudás és tapasztalat figyelmen kívül hagyása olyan súlyú hiba, amit a görög
tragédiákban drámai vétségnek
neveznek. Valamennyi hatalmi tényezővé váló csoport elkövette már ezt a drámai
vétséget. Számos példa mutatja még e megnyomorított tettvágyú országban is,
hogy a civil szféra empatikus és egymásra nyitott közege, ha teret kap, ellensúlyozza
és kiiktatja ezt az atyáskodóan omnipotens és rendkívül kártékony magatartást. Hosszú
távon a paternalizmus helyett a partnerség jelenti a megoldást.
A mai Magyarország nagy problémája, hogy a
civil cselekvési lehetőségeket az 1989 előtti évtizedekben felszámolta a
hatalom, nemzedékek nőttek fel e civil kompetenciák nélkül. Az 1990-es években
biztató felfutás következett, a korábbi pangáshoz képest lendületet kapott az
állampolgári önszerveződés. A 2000-es évektől ez a tendencia megtorpant, a
2010-es évektől rohamos hanyatlásnak indult.
A civil társadalmi aktivitásban
Magyarország Európa sereghajtói között van. A társadalom valamennyi csoportjára
egy belterjes, elzárkózó, a közösségi ügyektől elforduló, egymással szemben
bizalmatlan, értetlen, olykor kifejezetten megvető és elutasító magatartás jellemző.
A mai magyar társadalom legnagyobb
problémája
-
a bizalomhiány,
-
a főként politikai törésvonalak mentén
kialakult szétszakadás,
-
az egyre mélyülő egyenlőtlenségek. (KOVÁCS-DUPCSIK-P. TÓTH-TAKÁCS 2012)
Ezt az állami-hatalmi tényezők nemhogy
enyhítenék, inkább mélyítik. Magyarország ma egy dezintegrált társadalom képét mutatja. Hasonló a mostani hazai
állapot az Edward C. Banfield által 1958-ban vizsgált dél-olasz állapotokhoz.
Banfield egy felbomlott közösség jegyeit figyelte meg, ahol senkit nem érdekeltek
a közös ügyek, a cselekvések önzően saját érdekeket szolgáltak. Ezt a
demoralizált és dezintegrált állapotot nevezte Banfield amorális familizmusnak.
Végül
még egyszer van merszem ideírni: participáció
A dezintegráltságból az állampolgári
aktivitás, az egymásra figyelő és egymással szóba álló cselekvő magatartás, a
különféle társadalmi csoportok között kialakuló empatikus kapcsolat nyithat kivezető
utakat.
Ehhez azonban a magyar társadalomnak meg
kell tanulnia szóba állni egymással, meg kell szoknia a sok szempontúságot, a
tőle eltérő álláspontok figyelembevételét. Képessé kell válnia saját vélemény
kialakítására a hangadók és véleménycsatornázók engedelmes követése helyett, azért, hogy ne váljon befolyásolhatóvá és manipulálhatóvá.
Aki valóban tenni akar ezért a
társadalomért, az adjon teret és lehetőséget arra (oktatás, szociális rendszer,
civil önszerveződés stb.), hogy a társadalmi csoportok kompetenssé válhassanak
saját sorsuk alakításában és a különféle csoportok valós és kölcsönös kapcsolatba
kerülhessenek egymással.
A civil egymás felé fordulás legjellemzőbb
formája az önkéntesség. Az informális
önkéntesség a család és barátok irányában megnyilvánuló segítség.
Magyarországon hagyományosan ez jellemző. A formális
önkéntesség egy közös ügy megoldására létrejött civil szervezetben
folytatott tevékenység, amiben Magyarországon a 14 év feletti lakosság
mindössze 5%-a érintett az 1995-ös és 2006-os adatok alapján is, míg ez az
arány Svédországban 48%.
A formális önkéntesség Magyarországon
legelterjedtebb formája az adományozás, ami az adó 1%-ától a pénz vagy tárgyi
eszközök felajánlásáig terjed. Ennek mára van egyféle státusza, aki megteheti, adományoz
időnként másoknak. Az adomány fontos alapját adja a civil szervezetek
működésének, és aki eddig ezt tette, az ne lankadjon eztán sem, aki nem tette, és
van rá lehetősége, az mostantól kapjon hozzá kedvet. Csakhogy az adományozás
önmagában még mindig nem a társadalmi cselekvés tere, inkább csak előszobája a
társadalmi participációnak.
A participáció, a civil önszerveződés
számos, a társadalom számára fontos értéket hoz felszínre.
Ilyen értékek
- a heterogenitás elfogadása,
- inkluzív társadalmi modell,
- önkéntesség,
- kölcsönösség,
- képessé tevés és
- hatással levés. (CZIKE-KUTI 2006)
Ez az önkéntes civil tevékenységnek egy új
formáját feltételezi, ami nem csupán az adományozásra épül, hanem a különféle
társadalmi csoportok közötti kölcsönös és empatikus tudás- és tapasztalatcserére
is.
Az egymásról szerzett saját tudás nélkül
képtelenek a társadalmi csoportok bizalommal közös célokat kitűzni.
Az állampolgároknak jogai és kötelességei
vannak. Ezeket paragrafusokba lehet foglalni. A jól működő társadalomhoz azonban
szükség van annak megértésére is, hogy az állampolgároknak - paragrafusokba nem
foglalható - felelőssége és lehetősége is van a társadalmi
folyamatok alakításában.
Egyetlen
kattintással elérhető olvasmányok:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése