A bunda

 Írta: Inkabringa

A különféle kutatások, felmérések ugyanarra jutnak mindig, nevezetesen, hogy a magyar társadalmat nem különösebben érdeklik a szabadságjogok. A társadalom széles rétegeit 1989 után sem izgatta túlzottan a szabadság kérdése, helyette inkább a nyugati márkájú fogyasztási cikkek és életstílus külsődleges reprezentációi csábították. Ez mind a mai napig így van. 

1989 előtt nem igazán tudta ez a társadalom megtapasztalni a civil és politikai szabadságjogokat, így aztán nem is tanulta meg értékelni. Most sem érdekli, hogy egymás után veszik ki a kezéből azokat a szabadságjogokat, amiket 1990-ben - különösebb magyarázat nélkül - az ölébe pottyantottak. Az oktatás, a tudomány, a sajtó, a munkavállalói jogok, az egészségügy, az önkormányzatiság, a kultúra csak néhány példa arra az elmúlt évekből, hogy a szabadságjogok korlátozása nem érte el a társadalom többségének ingerküszöbét. A járvány miatti korlátozások váltanak ki háborgó érzelmeket szélesebb körben, de ezeket meg valahogy sosem a másokra tekintettel levés mozgatja.

A többség úgy gondolja, hogy a civilek és a jogvédők csak prófétáljanak a szabadságjogokról, de azoknak léte vagy nem léte nem oszt, nem szoroz a kirakatba tett jólét elérésében. Sőt, aki csendben marad, alkalmazkodik. szépen gyarapodhat, a szabadságharcosoknak meg sosem lesz márkás holmijuk. Nem hinném, hogy sikerülni fog bárkit is meggyőzni, de egy régi családi történet mégis példát adhat arra, milyen is az, ha nincsenek szabadságjogok.

A történet a második világháborúban kezdődik, egy vidéki kisvárosban. Felmenőim jómódú emberek voltak, gazdálkodtak, vállalkozást vezettek, alkalmazottakat fizettek. Több generáció alatt apránként és tisztességgel összegyűjtött földbirtok adta a család életének alapját. Akkoriban a módos asszonyok státuszszimbóluma volt a bunda. A családanyának is volt szép fényes fekete bundája, magas minőségű, ami nem csupán a téli fagyoktól óvott, hanem a rangját is növelte a családnak. Nem tudom, milyen bunda volt ez, mert mire hozzám eljutott a történet, a bunda – közkeletű szófordulattal élve – elvesztette státuszszimbólum jellegét.

Jött a háború, a család elbújt a németek elől, aztán az oroszok elől, már ahogy sikerült. Vagyontárgyaikat is igyekeztek eldugni, ez is csak többé-kevésbé sikerült. A gyönyörű bundát egy ládába zárva elásták. A háború végén elővették, de aztán jött a Rákosi-éra, megint a földbe kellett rejteni a bundát. A családot kuláknak nyilvánították és mindent elvettek tőlük. Az, hogy nem haltak éhen és nem fagytak meg, egykori alkalmazottaiknak köszönhetik, akik tudták, hogy ők nem népnyúzók, hanem tisztességes emberek, és titokban segítették őket.

Naponta razziázott náluk a hatóság, havonta többször kellett adózniuk (akkor is, ha nem volt miből), a padlásseprés szó szerinti volt. Egyáltalán nem maradt még ennivalójuk sem, nemhogy vagyontárgyuk. Bárhol és bármikor nyilvánosan alázhatták őket. Nem csupán a vagyonuktól, a méltóságuktól is megfosztották őket.

A bundát időnként kiásták, de csak azért, hogy más, pillanatnyilag biztosabbnak tartott helyre újra elássák. Kemény telek jöttek, a családnak nemhogy télikabátja, de ruhája is alig volt. Majdnem megfagytak. A bunda státuszszimbólum nélkül is jó szolgálatot tehetett volna, de rá sem mertek gondolni. Már nem is attól féltek, hogy elveszik tőlük, hanem hogy ezért bebörtönzik vagy egyenesen kivégzik őket.

Fotó: Dariusz Klimczak

Egészben a bundát nem lehetett eladni, senki nem merte volna hordani, megemlíteni sem merték a létezését. Egyszer felvetődött, hogy feldarabolják, varrnak belőle kabátgallérokat, és jó ismerőseik révén egyenként eladják, hogy legalább némi ennivalóhoz juthassanak, vagy az ok nélkül kivetett adókat fizethessék az árából. De amint eszükbe jutott, felháborodva el is hessegették a gondolatot. Felszabdalni a bundát? Ezt a finom árucikket, ami rangot jelentett? Úgyhogy a bunda maradt a földben.

A család éhezett, fázott, élt a teljes jogfosztottság állapotában. El is feledkeztek a bundáról. Aztán egyszer megszüntették az üldözésüket – úgy, ahogy elrendelték - egyetlen tollvonással, ahogy mifelénk ez történni szokott. A család idővel annyira megnyugodott, hogy eszükbe jutott a bunda. Sőt, azt sem tartották már elképzelhetetlennek, hogy netán fel is vehetik. Kiásták a ládát. A bundát kifakulva, cafatokra foszolva, teljesen tönkremenve találták benne. A fényes vagyontárgy, a csillogó státuszszimbólum elenyészett a földben.

Ha jól számolom, a családnak ekkoriban a szabadságjogok közül semmi, de semmi nem volt a birtokában. Még az életükkel sem ők rendelkeztek. Azt sem tudták, hogy léteznek a világon szabadságjogok.

Úgyhogy ennek az igaz mesének a tanulsága úgy foglalható össze, hogy ha a családnak szabadságjogai is lettek volna, a bunda is megmaradt volna. De mivel csak bundájuk volt, szabadságjoguk meg semmi, ez végül a bundát is elemésztette.

A bejegyzés URL-címe: https://inkabringa.blogspot.com/2021/03/a-bunda.html