A 2-sek

Írta: Inkabringa

Magyarországon a nők személyi száma 2-sel kezdődik. A férfiak az 1-sek. Én is 2-es vagyok, mert nőnek születtem. Az egyik közjogi méltóság a napokban fensőbbséges férfigőggel nyilatkozott azokról, akiknek a személyi száma 2-essel kezdődik. Ezt a patriarchális lenézést számtalan formában megtapasztalhatja, aki nőnek született e honban. Lényege nyilván az, hogy a nők ne szóljanak bele a komoly dolgokba, mert azok kizárólag csak a férfiakra tartoznak. De ennél sokkal többet ártott most az Országgyűlés a nőknek.

Egyhetes voltam, amikor apám szerenádot adott nekem, mert annyira örült, hogy két fiú után egy lánya is született. Apám mellett felcseperedve sohasem kellett éreznem, hogy a személyi számom 2-sel kezdődik, és én „csak” lány vagyok. Bölcsen szeretett, hagyta, hogy járjam az utam, nem faragott belőlem elkényeztetett „szeme fényét”. Pedig ennek nagy hagyományai vannak e honban. A lányok ugyan másodrendűek, de cserébe elkényeztetik őket.

Nőnek születtem, és nagyon szeretek nő lenni. Részemről tehát rendben van a teremtés, mert semmi más nem szeretnék lenni, csak nő. Tudom, szerencsés vagyok, nincs szélsőségesen rossz tapasztalatom nőként, például soha nem bántalmaztak. Az a jó, ha egy férfi érző és gondolkodó lénynek tekint, vagyis embernek, miközben érdekli az a titok, ami a nőiségem, ahogy engem is vonz az ő férfi mivolta. Férfi és nő nem egymás ellentétei, pláne nem ellenfelei, hanem egymás kiegészítői, szövetségesei, egymás titkainak megfejtői. Nekem megadatott, hogy ilyen férfiakkal találkoztam.

Kép: Dariusz Klimczak

Azonban e kies hazában élve én is számtalanszor megtapasztalom, milyen ellentmondásos itt a nőkhöz való hozzáállás. Mondok három példát. Az első a sajátom, mindennapos, de jellemző eset. A másik két példa már sokkal keményebb, de sajnos ezek sem számítanak kivételesnek.

Egyszer két férfi kollégámmal beszélgettünk, mindketten értelmes emberek, és szóba hoztam egy hajléktalanokról szóló napihírt. Mire az egyik kollégám ezt mondta: „Egy ilyen finom baba miért foglalkozik ilyen témával?” Meghökkenten válaszoltam: „Most az jön, hogy megcsipkeded az arcomat, és kiküldesz kávéért, amíg a komoly dolgokat megbeszélitek?” Nevettünk, de zavarba is jött a kollégám. Ő csak bókolni akart, szabadkozott. 

A családi legendárium őrzi annak az oldalági felmenőmnek a történetét, aki a 20. század elején született, rendkívül okos és intelligens volt, de a szülei nem engedték tanulni, mert lány. A tanulással csak a pénz megy. A lánynak akkoriban egyetlen haszna volt: jól férjhez adni, és általa a családi vagyont gyarapítani. Ez a nő okos volt, és nem tanulhatott, szép volt, és férjhez kényszerítették egy durva lelkű és lomha eszű, ámde jómódú emberhez. Tönkretették az életét, bár a családi vagyon gyarapodott. Később, már két gyermekkel, elvált, amit akkoriban óriási felháborodás kísért. Soha nem volt más férfival kapcsolata. Viszolygott tőlük. Soha nem volt szerelmes. Soha nem tapasztalta meg egy férfi szerelmét. Soha nem élhette meg a nőiségét. Hány és hány nő volt már, akinek ugyanilyen sors jutott?

Felsőfokú tanulmányaim idején volt egy évfolyamtársam, nem volt közvetlen kapcsolatunk, mert más szakon tanult. Mélyen vallásos, rendkívül zárkózott lány volt. Soha egy buli, senkivel nem barátkozott. Volt egy vőlegénye, akit én sosem láttam, és nagyon kevesen ismerték. Aztán egy napon jött a hír: a lány meghalt. Megölték. A vőlegénye agyonverte. Meghalt, mert senki sem volt a közelben, aki segített volna neki.  
Nem ismertem jól ezt a lányt, de a mai napig nem tudom túltenni magam a történteken. Ezt a bejegyzést részben az ő emlékére írom.

Kép: Dariusz Klimczak

A nők helyzetével foglalkoznia kellene széles e hazának, mert az igenis egy társadalmi megegyezés eredménye, és nem Istentől való szabály, hogy egy nő csak szép lehet, de okos nem, hogy engedelmesen tűrnie kell, de önálló véleménye és akarata nem lehet. Szerencsére a férfiak közül sokan nem így gondolkodnak. Emberszámba veszik a nőket. Egyenrangúnak tekintik. A probléma ott van, ha a döntéshozók korlátolt hímsovének. Nagyon úgy tűnik, hogy kis hazánkban ez a helyzet.

Pár napja az Országgyűlés nem ratifikálta az Isztambuli Egyezményt, ami a nők elleni erőszakos cselekmények elleni fellépés intézményes kereteit megteremthetné. Érveiket nem is idézem, annyira méltatlanok. Őszintén mondom, hogy heteroszexuális nőként, valamint magyar és európai állampolgárként semmi kivetnivalót nem találok abban, ha a melegek vagy transzneműek jogokhoz jutnak, és a kapcsolati bántalmazás ellen védelmet kapnak a menekült státuszban levő nők. Az én jogaim ezzel fikarcnyit sem csorbulnak, és igaz örömömre szolgál, ha mások is jól érzik magukat. Az sokkal jobban zavar, ha a magyar nép nevében hivatkozik embercsoportok kirekesztésére egy kirakatban álló politikus. Mondja ezentúl így: a magyarok nevében, kivéve Inkabringát. Persze tudom, hosszú lenne a névsor, akik legszívesebben ugyanezt kérnék. Ez az ország néha olyan, mintha egy Monthy Python-film lenne, aminek Franz Kafka írta a forgatókönyvét.

Kép: Dariusz Klimczak

Felháborít a ratifikáció elvetése. Nem módosításról, nem fenntartásokról, hanem egy az egyben elvetésről van szó. Miközben emberéletek forognak kockán. Nők halnak meg azért, mert nincs erős jogalap a szervezett és összehangolt segítség megszervezésére. Nagyon sok nő szenved napi szinten lelki és fizikai abúzus miatt, a segítség leghalványabb reménye nélkül. A nők védelmével foglalkozó civil szervezetek lehetőségei az intézményes keretek nélkül korlátozottak. Arról nem is beszélve, hogy mennyi támadás és gáncs éri őket a hatalom részéről. Vannak országok, ahol a pedagógusok és egészségügyi dolgozók képzést kapnak, hogy felismerjék a családon belüli erőszak jeleit. Kiépített és jól működő hálózata van a segítségnyújtásnak, ahol a civil szervezetek, az intézmények és a hatóságok együttműködnek. Egy bántalmazott magyar nő, támogató családi vagy baráti háttér nélkül, a legszörnyűbb rettegéssel és végzettel néz szembe. Hatékony segítségre nem számíthat ebben az országban.

Tudom, sok rémes nő is van. Borzalmasak tudnak lenni a nők, ahogy az emberek úgy általában. Mindig döntés kérdése, hogy mások eltiprására, vagy megtartására tesszük fel az életünket. Mégsem lehet elnézni amellett, hogy a nők évszázadok óta fokozottan vannak kitéve az erőszaknak és a kiszolgáltatottságnak. Most, a karantén ideje alatt is sokan vannak összezárva agresszív és kegyetlen emberekkel. Belegondoltak a döntéshozók abba, hogy kellőképp megszervezett és hatékony segítség nélkül mi vár rájuk?

Nem tudok mást mondani, ez egy feudális, hímsovén, korlátolt és elnyomó döntés. Semmi kedvem ahhoz, hogy az ország is ilyenné váljon.