Keresés ebben a blogban

2018. június 8., péntek

Így legyen


Írta: Inkabringa


Van úgy, hogy kicsit megnyugszom. Az ritkaság e honban. A szekértáborok hőbörgése és a túlélésre játszó alamusziság közül választhat, akinek ez választékot jelent. Vagy töprengve nézegethetjük a térképet, van-e még olyan helye a világnak, ahol nem háborodott meg teljesen az emberiség. Azért akadnak még ebben a kizárólagosságokba bolondult országban is oázisok. Életmentő, lélekmentő helyek. Ilyen oázisra vetődtünk el a minap, amikor is egy filmbemutatón jártunk. Dokumentumfilm, tehát rögös útja lesz a közönség elé jutásának. A témája alapján kevés az esélye hivatalos csatornákon a publikum elé kerülni. Pedig jót tenne ennek az országnak, ha minél többen látnák. Az is jót tenne az országnak, ha a világ más országaiban is minél többen látnák, hogy színesedjen kicsit a rólunk alkotott kép. Ez a film a mai közbeszéd egyik végletekig hiszterizált témájáról szól. Olyasmiről, amiről csak egyféleképpen, vagyis semmiféleképpen nem lehet beszélni. Úgyhogy már most búcsúzunk óvatos lelkű olvasóinktól.

A többieknek elmesélem, hogy a dokumentumfilm a befogadásról szól. Történetesen a menekültek befogadásáról. Ezen a ponton újabb riadt olvasóinktól búcsúzunk.

A filmet Zentai Lilla rendezte, aki a Menedék Egyesület munkatársa, s így naponta és emberközelből látja, mit jelent a menekültlét és mit jelent menekültnek lenni Magyarországon. Mindenki tudja, hol tart a menekültekről szóló közbeszéd: agyonhallgatás, dühöngés, ellenszenv, félelem, hiányos és félrefabrikált információk. Jelenleg nem sok esély van a viruló diskurzus kisarjadására e honban.

Nos, Zentai Lilla filmje minden közbeszédi toposzra rácáfol. Ez a film jó alapja lehetne egy diskurzusnak, a habermasi értelemben vett uralommentes kommunikációnak. Ezért olyan, mint egy oázis, üde színfolt ebben az olyan amilyen országban. Nincs benne görcsösség, ijedtség, rosszindulat, mániás hangulatkeltés. A film címe Befogadás. Röviden arról szól, hogy egy magyar család, valahol a kies pannon tájban ír egy levelet a Bevándorlási Hivatalnak, hogy ők szívesen látnak vendégül a házukban hazájukból a világba üldözött menekülteket. A Hivatal meghökkent, mert ilyet eddig még hírből sem hallott, de valahogy csikorogva beindult a gépezet és a magyar család egyszer csak afrikai és közel-keleti menekültekkel osztotta meg a házát. Teszik mindezt azért, mert ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartják. A nagyfiú mondta, náluk van hely, a menekülteknek meg nem volt hol megnyugodniuk, ez egy logikus megoldás. Íme, egy természetes emberi gesztus. Ilyen már a világban sincs. S lám, ebben a kicsiny, világtól félő és irtózó hazában botlunk bele.

Az a legjobb ebben a filmben, hogy a nagy magyar attitűdcsapdákat ügyesen kikerüli. A hős ellenálló és a „mások bezzeg nem ilyen jó emberek” himnikus lamentálásának, a világpolitikai összefüggés-elméletekről okoskodásnak nyoma sincs. Ott helyben kivirágzott a szíve a közönségnek. Nyugalom, derű, lazaság és a másokkal szembeni belátás áradt a filmből. Őszintén beszéltek az együttélés nehézségeiről és örömeiről. Az egymáshoz csiszolódás sármjáról, az egymásnak teret engedés döccenőiről és szépségeiről, az egymás iránti kíváncsiság kiteljesítő erejéről. Ez egy példa. Példa arra, hogy így is lehet. Természetesen és magától értetődően lehet integratívnak és inkluzívnak lenni. Ez csak szemléletmód kérdése. A családot és a befogadottaikat egyből a szívünkbe zárjuk. Zárjuk, írom, pedig épp ellenkező a hatás, az ő életszemléletük nyitottá tesz, tág horizontot ad. Pedig a horizont manapság meglehetősen szűkre szabott ebben az országban: a félelem és a világtól irtózás nem túl kecsegtető jövőkép. A család keresztény, ez is napi téma a hazai közbeszédben, csak nem úgy, ahogy ez a család megéli. Leginkább ők hangsúlyozzák, hogy ez nem számít. Nem a vallásuk vagy vallás nélküliségük alapján ítélik meg embertársaikat és őket sem ez alapján ítéljék meg. Saját egyházukkal és annak híveivel sem tudják elfogadtatni a véleményüket. Én egyáltalán nem vagyok vallásos és mégis a legmélyebben megértem ennek a családnak a tiszta hitét, ami a mások felé fordulásban és nem a másoktól különbözőség gőgjében nyilvánul meg. Ez a minden címkézés nélküli emberség. Nem is a vallás az eredője az emberségüknek, hanem az emberségük alakítja a vallásban megélt hitüket.

A család nem mondja, hogy azt kell tennie mindenkinek, amit ők, hogy úgy kell látnia a világot mindenkinek, ahogy ők látják. Nem akarnak váteszek, próféták, hősök, véleményvezérek lenni, csak emberek. Kérik, hogy a saját kis életterükben megőrizhessék az emberségüket. Amit nem akarnak másoknak kötelezővé tenni, de kell, hogy legyen ennek is helye ebben az országban, és nagyon szívesen beszélgetnének erről bárkivel. Már ha lehetne erről beszélgetni. Mert épp ez az, hogy az elmúlt két évben többen elfordultak tőlük, kerülik őket, mert jobb nem keresni a bajt stb., meg inkább hisznek az emberek a médiának, mint nekik, a személyes történeteknek. Az édesanya mondta, hogy ő egész életében hitte, hogy a bajba jutott emberek körül a világ ösztönösen és automatikusan létrehoz egy hálót és nem engedi őket lezuhanni. Most rá kellett döbbennie, hogy ez nem így van. A világ nem figyel a bajban levőkre.

A filmbemutatón ott volt a befogadó család és a befogadottjaik is. A befogadottak sok gyötrelmen mentek át, amíg a családi nyugalomban kicsit megpihenhettek, visszaszerezték az emberekbe vetett bizalmat, hogy tovább élhessenek. Pedig kezdetben féltek ettől az ismeretlen országtól, az ismeretlen nyelvtől, kultúrától, emberektől. Aggódtak az otthon maradt szeretteikért. Az egyik befogadott édesanya tündéri kisbabája érdeklődő türelemmel figyelte a vele szemben ülő sok idegen embert, járt kézről kézre, nem sírt, nem félt. Megszokta a barátságos emberi közeget. Nyugalma volt. A befogadó család tudja, hogy nekik nincs ráhatásuk a világpolitikára és a történelemre, nekik annyi dolguk van az életben, hogy nyitottak legyenek mások felé és segítsenek, ha tudnak, azokon, akik rászorulnak. Ők ezt az utat választották, de milliónyi egyéb út is lehetséges. Egy magánemberre ennyi van bízva a világból és ez hatalmas felelősség. Ha ezt a felelősséget mindenki átérezné, akkor a világpolitika is másféle lenne. Az út lélektől lélekig. 





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése