Írta: Inkabringa
Néhány nap múlva Nagypéntek. Húsvét hetében vagyunk. Sablonos köszöntések sorjáznak ilyenkor a bohókás locsolóversektől a bibliai idézetekig és Pilinszky-sorokig.
Pár napja olvastam egy kulturális antropológiai weboldalon a The New Gospel című filmről. (ITT) Elhatároztuk, hogy erről a filmről írunk a húsvétvárás hetében.
A film egy passiójáték. Rendezője Milo Rau, és ez már önmagában sokat sejtet, hiszen ő – szerencsére – nem a társadalmi elvárások sablonjainak megfelelni akaró alkotó. A filmbeli passiójátéknak a dél-olasz ősi város, Matera a helyszíne. Itt forgatta Pasolini a Máté evangéliumát és Mel Gibson a Passiót. A The New Gospel tehát egy Materához és a passiójátékhoz köthető filmtörténeti tradícióba is belehelyezi magát, de nem emiatt igazán érdekes.
Ez a film olyan nézőpontot, közeget és módszert választott a húsvéti passiójátékra, amire szüksége van a 21. századnak, még Magyarországon is. Képessé teheti a nézőit arra, ami a legnehezebben megy: kilépni a komfortzónából és a kizárólag saját nézőpont egysíkúságából. Mi ketten egyáltalán nem vagyunk vallásosak, de nem kérdés, hogy Jézus tanításai az emberiség legszebb ideái között vannak. Ezért is zavar a hazai közbeszédet elárasztó kenetteljes álszenteskedés, ami ráadásul meg sem próbálja elfedni, sőt, fennen hirdeti a tőle eltérő embercsoportok kirekesztését és lenézését.
Milo Rau az általa alapított International Institute of Political Murder (IIPM) produkciójában számos színházi előadást, filmet, kiállítást hozott már létre. A világban mindenhol meglevő hatalmi visszaélések, az emberi kiszolgáltatottság és a társadalmi igazságtalanságok végtelen sora adják témáit. Milo Rau két színházi rendezése, a Hate Radio és a Five Easy Pieces is látható volt az elmúlt években a Trafóban.
A The New Gospel olyan szemlélettel készült, ami nagy megoldása lehetne a 21. századnak. Mindenekelőtt határozott kiállás ez a film a kirekesztettek, peremre szorítottak és kizsákmányoltak mellett. Nem eszmékre, nem véleményvezérekre, nem celebekre és celebbé vált politikusokra figyel, hanem a méltóságukért küzdő hétköznapi emberekre, akik képesek a megvetett helyzetükből is emberi méltósághoz jutni. Régi meggyőződésem, hogy fordítani kellene a nézőponton, és nem a hétköznapi embereknek kell figyelnie az aktuális kirakatban állókra, hanem fordítva. A civil szférában óriási potenciál van, itt, Magyarországon is és a világ bármely pontján. Ennek a szemléletnek lehet egyik művészi példája Milo Rau filmje.
A film formabontó, nyilván lesznek, akik szerint botrányos, szerintem hiánypótló. Nézzük a közeget. A film szereplői és közreműködői nagyrészt amatőrök. Afrikából érkezett menekültek, akiket illegálisan, éhbérért, rettenetes munka- és életkörülmények között dolgoztatnak a dél-olasz paradicsomültetvényeken. Közreműködtek a filmben afrikai menekültek, helyi lakosok, civil szervezetek, valamint előadóművészek, mint Enrique Irazoqui, Maia Morgenstern vagy Vinicio Capossela. Keresztények, zsidók, muszlimok, több generáció, a világ különféle pontjairól érkező emberek, afrikaiak és európaiak dolgoztak együtt a passiójátékon.
Jézus tanítványait afrikai menekültek játsszák és Jézus szerepében a kameruni Yvan Sagnet az első fekete bőrszínű afrikai ember, aki európai filmben Jézust alakítja.
Yvan Sagnet élete példaadó, ezért is kell megismernie a nevét e kerek világnak. Kamerunból érkezett Olaszországba. Az embertelen élet- és munkakörülmények miatt hatékony mozgalmat szervezett a jogfosztott menekültek között és elérte életkörülményeik jobbra fordulását. Képes volt visszaadni a méltóságát kirekesztettségbe szorított társainak. Azóta könyvet írt, magas rangú kitüntetést kapott az olasz államtól, és most ő Jézus Milo Rau filmjében. Európa tanulhat tőle. Széles körben kellene megismertetni Yvan Sagnet nevét kis hazánkban is. Minden ablakot kinyitni, hogy tűnjön el ez a pállott, arrogáns és kirekesztő légkör, ami megrekedt itt mifelénk.
A film módszere igazán lenyűgöző. Az antropológiában résztvevő kutatásnak nevezett módszerre épül, amit az akcióantropológia és a vizuális antropológia is használ. A résztvevő kutatásban a kutatott közösség egyben kutató is. Az antropológus célja, hogy a közösség ne csak passzív megfigyelője és elszenvedője, hanem aktív alakítója legyen saját közösségének. A tettre kész, közösségi céloknak elkötelezett civil közösségek hálózata a legjobb ellenszere a hatalmi manipulálásnak. Erre magyar civil szervezetekben is van példa, és éjjel-nappal ezekről kellene beszélni e honban, nem a politikusok szómenéseiről.
A menekültek és a helyi lakosok nem pusztán szereplői, hanem alkotói is a filmnek. Milo Rau nem csak szerepeket osztott rájuk, hanem a történetfűzésbe, a megvalósítás minden mozzanatába bevonta őket. Ez a film az ő filmjük is. Többek között Jean Rouch, Edgar Morin, David MacDougall foglalkoztak ezzel a dokumentumfilmezésben és Augusto Boal a színházban. MacDougall szerint a dokumentumfilmnek a végső célja, hogy általa a néző túllásson saját nézőpontján és átlépjen megkövesedett sztereotípiáin. Azt reméljük, hogy Milo Rau filmje megadja nézőinek ezt az élményt.
A 21. században a részvevő szemlélet (a participáció) talán a legfontosabb tudás. Sherry Arnstein részvételi létrája fokozatokra osztja a társadalmi döntéshozatalba való bevonódást. Úgy tűnik, a filmben szereplők a közösségi döntéshozatalban való részvétel teljes hiányából eljutottak a teljes részvételig. A filmnek és saját életüknek is alkotói és alakítói lettek. Mennyivel jobb lenne, ha a társadalmak fejlettségét nemcsak GDP-ben, hanem a közösségi részvétel fokozataiban is mérnénk.
 |
| Yvan Sagnet és Milo Rau |
Őszinte kíváncsisággal várjuk a filmet. A legjobb lenne széles e hazában vetíteni. Mi már azzal is beérnénk, ha a jelenleg nem működő Menedék Filmklub, vagy a tavaly óta szünetelő Szimbiózis Napok, netán a DocuArt vetítené, ha még létezhetne.
A film online megnézhető húsvét idején ITT.
Kapcsolódó bejegyzések:
Példa(pár)beszéd - Augusto Boal színháza
Értük (Arról, hogy mi a civil)
A bejegyzés URL-címe: https://inkabringa.blogspot.com/2021/03/passiojatek-2021.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése