Még egy ábránd

Írta: Inkabringa

Egy korábbi bejegyzésünkben már beszámoltunk egy ábránd valóra válásáról. Amely ábránd arról szólt, hogy egy önfeladás határára került emberi közösség magára talál. A korábban említett példában Allen Holmberg munkatársaival a perui Vicos falu kecsua indiánjainak segített az önrendelkezésre való képességük visszaállításában.

Ezúttal egy másik példát említek, amely egy észak-amerikai indián közösségnek segített a megvetettségből a megbecsülésig (és főként az önbecsülésig) eljutni.

Sol Tax (1907-1995) a kulturális antropológia professzora volt a Chicagói Egyetemen. Az akcióantropológia atyjának tekintik.

Sol Tax

A 20. század közepéig a kulturális antropológiában a megfigyelés, jelenlevés, terepmunka fontos volt, de hangsúlyozottan kerülték a kutatónak bármilyen beavatkozását a vizsgált közösségbe. A 2. világháborút követően ez az addigi kizárólagos módszer megdőlt, és az antropológián belül tért nyertek olyan irányzatok, melyek a vizsgált közösségnek tevőleges segítség nyújtását szorgalmazták.

A kezdeti módszertani vitákat követően a kétféle megközelítésmód egymással párhuzamosan, gyakran egymást kiegészítve létezik a kulturális antropológiai metodikán belül napjainkban is.

Sol Tax pályája a legjobb példa arra, hogyan változott a tudományos hozzáállás a kétféle módszertani megközelítéshez. Doktori disszertációját 1935-ben védte meg a Chigacói Egyetemen. A hagyományos, ún. akadémikus antropológiai megközelítésmód híve volt kezdetben. Még 1945-ben is úgy nyilatkozott, hogy az antropológusnak legfontosabb feladata a pontos és mindenre kiterjedő leírás, de a közösség ügyeibe nem avatkozhat bele a kutató. Ha mégis megteszi, és a változásokért lobbizik, ezzel kizárja magát az antropológusok közösségéből.

Az Iowa államban levő meskwaki (más néven: fox) indián rezervátumban végzett több mint negyedszázados terepmunkája (1932-1959) azonban alapvetően megváltoztatta a korábbi véleményét. Sol Tax az ötvenes években már azt képviselte, hogy az antropológia legfőbb feladata, hogy változást idézzen elő.

Ez a változás azonban nem lehet kívülről hozott értékek erőszakosan a közösségre való erőltetése. A közösség belső törvényszerűségeit megismerve és szem előtt tartva, és ami a legfontosabb, a közösség tagjait tevőlegesen bevonva kell a változásokat előidézni.

Az akcióantropológia legfőbb célja, hogy a közösséggel együttműködve elérje a közösség saját döntési jogkörének kiszélesítését.

Az antropológus nem vezetője, guruja, képviselője, védelmezője a közösségnek. Inkább valamiféle generátora annak, hogy a közösségen belül alakuljon ki az igény és egyben a képesség az önrendelkezésre, a jogaik és céljaik képviseletére.

Lineáris fejlesztési terv ebben a kontextusban nem is képzelhető el. Inkább spirális a változás folyamata. Az antropológus megismeri a közösség belső törvényszerűségeit és a problémáit. Felajánl a közösség számára megoldási alternatívákat, de a döntés hangsúlyozottan a közösség kezében marad. Ha rosszul döntenek, és nem jutnak el a megoldáshoz, akkor a kialakult helyzethez alakítva az antropológus újabb alternatívákat ajánl.

Ez egy hosszú folyamat, de egy csapásra megoldást általában csak a politikusok és a népvezérek tudnak ígérni. „Gyertek utánam, majd én mondom, mit csináljatok!” – ez nem az antropológia módszere.

Ki kell várni és egyben segíteni kell azt az érlelődési folyamatot, melynek során egy kirekesztett, megvetett, értékvesztett csoport ismét magára talál és képes önmaga elé célokat kitűzni, valamint a célokért tenni is. Ez bizony hosszú folyamat.

Az antropológiának legfőbb feladata, hogy ebben az útkeresésben, a közösség belülről fakadó fejlődésében segítséget nyújtson. Nem gyámkodik, nem irányít, hanem a közösségnek segít a helyzetfelismerésben, az önbizalom és az önrendelkezés helyreállításában.

A meskwaki (avagy fox) indiánok eredetileg Wisconsin államban éltek. Tradícióikhoz ragaszkodtak, a külső befolyásnak erősen ellenálltak. A külső erőt a franciák jelentették. A 18. század folyamán Észak-Amerika területeinek birtoklásáért a franciák és az angolok csatároztak.

Ennek történetére most nem térek ki, de azt mindenki tudja, hogy az itt élő indián népcsoportok első számú áldozataivá váltak ennek a mohó területszerzésnek.

A mai Kanada területe, mely főként francia fennhatóság alatt állt, megengedőbb volt az indián hagyományokkal szemben. Példa erre, hogy a sziúk egy csoportja, a legendás Ülő Bika vezetésével, Kanadában próbált menedéket találni az egyre féktelenebb angol terjeszkedés ellen védekezve. De ez egy másik történet.

Összességében elmondható, hogy Amerikában sem akkor, sem most, sehol sem jó indiánnak lenni.

A tradícióikhoz ragaszkodó fox indiánok közösségén belül az erős idegen betolakodás törést okozott. A törzs egy része kivált a közösségből és menekülve a fehér befolyás elől elvándorolt. Egy részük eljutott Iowa államba, 1854-ben már történetileg is alátámaszthatóan itt éltek.

Az indiánokat a fehér túlerő rezervátumokba kényszerítette. Ebben a tekintetben a foxok esete kicsit más, mert ők Iowa területén, Tama település közelében, megvásároltak egy 85 hektáros területet, melyet folyamatosan bővítettek és a 20. században már több mint 3000 hektáros terület fölött rendelkeztek.

Ez a terület kiváló minőségű termőtalaj volt. A foxok azonban gyökeresen másként viszonyultak a földhöz, mint a fehér telepesek. Számukra is fontos volt a föld, de nem a megélhetés forrásaként, hanem szimbolikus értelemben.

A tradicionális fox társadalom ugyanis nem letelepedett földműves, hanem vadászó-gyűjtögető társadalom volt.

Ez már önmagában okot adott a környező fehér telepesekkel való konfliktusra. Nem épp széles látókörű, sokféle világértelmezésre érzékeny telepesekkel találkoztak a foxok. A fehérekből a saját életmódjuktól és felfogásuktól eltérő szemlélet elutasítást és agressziót váltott ki.

A fehér telepesekhez képest merőben más volt a fox társadalom szerkezete. Laza, kis létszámú, decentralizált csoportokban éltek. A legfontosabb társadalmi szervező erő a rokonság volt. Létezett egy törzsi tanács, de inkább tanácsadói szerepkörben.

Az USA 1937-ben elfogadta az Indian Reorganization Act nevű törvényt.

Ez egyrészt gazdasági fejlődést és bizonyos szintű önrendelkezést biztosított az indiánok számára, például szabadon választhatták meg kereskedelmi partnereiket. Ugyanakkor az európai hagyományokból kiinduló alkotmányos berendezkedést kényszerítették a fox indiánokra is, amely az ő tradícióiktól teljesen távol állt.

Végső soron, az írott alkotmány és a választott vezetés a fehér hatalmi befolyás egyik eszköze lett.

Ezzel a törvénnyel, a tradicionális fox társadalomra ráültettek egy mesterséges társadalmat, ami diffúz és konfliktusos belső hatalmi harcokhoz vezetett.

Az amerikai indián csoportokra általában jellemző az a viszonyulás, amit a brazil esőerdőktől a fox indiánokig mindenhol megfigyeltek. Látszólag elfogadják a fehér hatalom által rájuk kényszerített törvényeket, akár vallást is, de emellett továbbra is létezik a tradíciókhoz ragaszkodó árnyék társadalom. Boglár Lajos ezt nevezte a kultúrák éjszakai arcának.

Sol Tax és munkatársai két nagy problémát láttak, aminek megoldására alternatívákat tudtak ajánlani.

Az egyik probléma gazdasági jellegű volt. Alacsony jövedelmek, magas munkanélküliség, alkoholizmus, képzetlenség.

Tudvalévő, hogy ezek ördögi kört alkotnak, egyik a másikat gerjeszti.

A másik probléma társadalmi jellegű volt. A foxok rendkívül diffúz társadalomban éltek. Elkülönült, családi kötelékeken alapuló csoportok léteztek egymás mellett. A fehér hatalom által elvárt politikai autoritás kialakítása lehetetlennek tűnt, mert nem fogadtak el senkit kizárólagos vezetőnek.

A foxok tiltakoztak minden ellen, ami a fehér hatalomtól indult. Ezt az állapotot hívjuk „strukturális paralízisnek”. Képtelenek a változásra, mert az önrendelkezésüket sértő hatalom ellen az egyetlen ellenállási alternatívájuk a hagyományok görcsös változtathatatlanságához ragaszkodás, ez viszont saját érdekeik, fejlődésük ellen hat.

Az USA fehér lakosságának én-ideálja, a változás, mobilitás, fejlődés a foxoknál nem számított értéknek.

Sol Tax és munkatársai felismerték, hogy pozitív változásokat csak a foxok kultúrájába belesimuló lehetőségekkel lehet elérni.

Legfontosabb célkitűzésük volt, hogy minél termelékenyebbé tegyék a gazdálkodásukat, mert ezzel függetlenedhetnek a fehér hatalmi befolyástól.

Számos lehetőséget kipróbáltak, melyek hamar kudarchoz vezettek. Például az egyetlen terményre (burgonya) összpontosított centralizált földművelés, vagy a szállítási vállalkozásuk megbukott, mert a hierarchizált vezetésen alapuló szervezeti rendet nem voltak hajlandók elfogadni az indiánok.

Nem fogadták el, ha utasították őket, rendelkeztek felettük.

Végül Sol Tax egyik tanítványának ötlete meghozta az áttörést. Kézműves termékekkel kezdtek el foglalkozni. Ezzel egyrészt megőrizhették hagyományaikat, másrészt ez kellőképp individuális foglalkozás volt ahhoz, hogy ne süllyedjen el a hierarchia zátonyán.

Létrehozták a Tama Indian Craft nevű szervezetet, melyben indián használati– és dísztárgyakat készítettek és adtak el szerte az országban.

A fehér lakosság egy részében a 20. század közepére feltámadt valamiféle kollektív bűntudat az indiánokkal szemben. Ebből fakadóan az érdeklődés is feléjük fordult és kereslet alakult ki az indián kézműves termékek iránt. Divatba jöttek.

Az oktatás alacsony színvonala, a képzetlenség mind a mai napig a legnagyobb gond az indiánok körében. A mai világban pedig ezen áll vagy bukik egyének és közösségek sorsa is.

Sol Tax tisztában volt az oktatás és képzés jelentőségével, ezért létrehozott egy ösztöndíj programot a Chicagói Egyetem támogatásával, melynek keretében szakmához juthattak, de akár a felsőoktatásban is tanulhattak indiánok. Egy feltétele volt: végzésük után a fox közösségben kell kamatoztatni tudásukat.

Az igazi nagy felismerése és máig tanulságos és megkerülhetetlen ténykedése volt Sol Taxnek, hogy nemcsak az indiánok tanítására koncentrált, hanem a környezetükben levő fehér lakosságéra is.

Ezt manapság is gyakran elfelejtik a maximális jó szándékkal felvértezett kutatók és civil segítők is. Nem elég arra figyelni, hogy egy kitaszított, megvetett csoport belső viszonyait megváltoztassák. Ugyanis bármily képzett, kiváló, szervezett közösséggé is válnak, ha a környezetük hozzájuk való viszonyulása nem változik, akkor maradnak a számkivetett kategóriában.

Sol Tax rájött ennek a fontosságára, ezért az indián közösség fejlesztése  mellett rendkívüli figyelmet fordított a környező fehér lakosság előítéleteinek és betokosodott sztereotípiáinak oldására is.

A fehérek ugyanis itt is, mint oly sok más helyen, emberszámba sem vették az indiánokat.

Előadásokat tartottak, a helyi legolvasottabb újságokban cikkeket közöltek, Sol Tax még a moziban a westernfilmek vetítése előtt is mondott néhány mondatot a fox indiánokról. Minden lehetőséget megragadtak a legkreatívabb módon, hogy teret adjanak a hiteles és világos tájékoztatásra: milyenek a foxok hagyományai, történelme, mit tekintenek értéknek, hogyan épül fel a társadalmuk, milyenek a hiedelmeik, hogyan nevelik a gyermekeiket, mi az, amit elismeréssel megtanulhat tőlük a fehér lakosság is.

Sol Tax nemcsak a fox indiánoknak segített kiutat találni a megvetettségükből, hanem a fehéreknek is segített kiszabadulni sztereotípiáik fogságából.

Idővel egyértelműen érezhetővé vált az indiánokkal szembeni ellenérzés csillapodása.

A hosszú terepmunka meghozta az eredményét. Máig az egyik legjobban kutatott és legtöbbször hivatkozott példa Sol Tax és munkatársainak, tanítványainak kísérlete, hogy a legziláltabb és legerodáltabb értékű közösség is magára találhat. Részese lehet a körülötte levő világnak a kulturális identitásának feladása nélkül is. Ezzel párhuzamosan pedig – ami legalább olyan fontos – az őket megvető eltérő kultúrájú környezet kiirthatatlannak tűnő sztereotípiái is gyengülhetnek.

A két folyamat párhuzamos kezelése eltérő kulturális gyökerekkel rendelkező közösségek békés és kölcsönös figyelmen alapuló együttélését eredményezheti.

A folyamatot generáló szervezetnek, kutatóknak, segítőknek csak egyre kell figyelniük: mindent megtenni a közösségért,  de nem mint vátesz, próféta, fáklyaként lángoló hittérítő. Egyenrangú partnerként kell a közösséggel együtt megtalálni a kivezető utat.

Nem elég csak értük, hanem velük kell cselekedni. A cél a közösség önműködése, az önrendelkezési képességük megtalálása.

Egy ábránd, ami megvalósult. Huszonöt év, sok tucat ember munkája és egy támogató tudományos-intézményi közeg kellett hozzá. Valamint elkötelezettség, mértékletesség, kitartás, empátia és figyelem. Sok-sok figyelem.