Bölcsek balhitei a nőkről

Írta: Inkabringa

Viccesen azt szoktam mondani, hogy én azért nem lehetek harcos feminista, mert túlságosan szeretem a férfiakat. Természetesen csak azokat a férfiakat, akik nem a bamba hableány, az áhítatos nünüke vagy a csípőre tett kezű domina szerepét osztják a nőkre. Bizton állítom, hogy vannak ilyen férfiak is.

Nem árthat, ha most elősorolok néhány válogatott citátumot az emberi kultúra fénylő szellemeitől. Bizonyítékul, hogy a bölcsesség sosem lehet korlátlan. Jegyezzük meg ironikusan, még a férfiaké sem. Korokon átívelő és messzire ható gondolatok csiholói sem tudtak kibújni saját koruk ketrecéből. Szépen jelzik ezt írásaikban a nőkről tett megjegyzéseik.

Arra talán senkinek nem kell felhívni a figyelmét, hogy az alább idézett férfiúk szellemi nagyságához kétség nem férhet.

Ettől még nem tévedhetetlen orákulumok.

Kezdjük mindjárt Arisztotelésszel. Évezredeken átsugárzó bölcsesség az övé. De a nőkről ő is csak így ír: A nők „ a nemi érintkezésben nem cselekvő, hanem odaadó szerepet játszanak.”

Aztán itt van a reneszánsz nagy hatású gondolkodója, Montaigne. Az ő írásait olvasni is gyönyörűség. Szellemdús, bölcs mondatok sora. A nőkről viszont úgy gondolkodott, mint korának legtöbb férfija.

„A szépség a nők igazi kiváltsága. (…) A beszélgetés, akárcsak a józan ítélet s a barátság, jobb helyen van a férfiaknál: elvégre ők kormányozzák a világot.”

Más helyen így ír:

„Mostanában a hölgyek fülét is úgy teleduruzsolják, hogy szegénykék, ha nem is jegyezték meg a lényeget, úgy tesznek, mintha tökéletesen értenék (…) Nem hatolt lelkükbe a tudomány, hanem ott rekedt a nyelvükön. Higgyék el – mondom a nemesebbjének: jobb, ha beérik a természet adta díszeikkel! (…)Tiszteljük és szeretjük őket: kell egyéb? Női mivoltuk érvényesítéséhez épp eleget tudnak: csak fel kell rázni és gyümölcsöztetni szunnyadó képességeiket. Bőven elég, ha önmaguktól vidámra, szigorúra vagy szelídre hangolják bájos tekintetüket (…) Ezzel az ősi tudományukkal orránál fogva vezethetnek mestert és tanoncot egyaránt.

Ezt a mai korban úgy mondanánk: „Cicuka, gyönyörű vagy, de ebbe ne szólj bele.”

A német kultúra bálványa Goethe. Sok tekintetben megérdemelten, meg aztán tett is érte, hogy bálvánnyá váljon.

„Mert semmi sem fűzhet össze tökéletesebben egy természettől fogva is összeillő fiatal párt, mint hogyha a leány tudni vágyó, az ifjú pedig oktató hajlamú. Ebből bensőséges és kellemes kapcsolat származik. A lány a fiúban szellemi teremtőjét látja, a fiú a lányban olyan lényt, aki nem természetnek, véletlennek vagy valamely egyoldalú akarásnak köszönheti tökéletességét, hanem kettejük egyesült akaratának, és ez a kölcsönhatás olyan édes, hogy nem csodálkozhatunk, ha régi és az új Abélard óta az efféle találkozásokból annyi vad szenvedély, annyi boldogság és boldogtalanság származott.”

Fel sem tételezhető, hogy a leány önnön kútfejéből valami eszeset alkosson.

Vagyis: „Cicuka, figyelj, elmagyarázom.”

Szerb Antal is hasonló gondolatokat fogalmazott meg a 20. század elején. Bár igaz, hogy hódolatát ő is kifejezte a női nem felé, de már megint csak az okosan hallgató szerep jut nekünk.

"Intelligensebb ember többnyire szükségét érzi megértő nők társaságának: mert a nő meghallgatásban művész, és ezáltal kiváltja belőle a gondolatokat, másrészt puszta jelenléte által formálja is azokat nemesebb nőisége felé. Ilymód a férfi gondolati munkájában a meghallgató nő egyenrangú társ, ez egyúttal szimbóluma lehet nő és férfi viszonyának.”

Mégis minek a szimbóluma ez?

Gombrowicz sok tekintetben botrányhőse volt korának. Még a férfiakat sem kímélte. Ez már tényleg botrány.

 „Mitől férfi a férfi? Azt nevezik férfinak, aki megerőszakol, aki erőszakos. Azt nevezik férfinak, aki uralkodik másokon! A férfi nem kérdezi, tetszik-e, csak a saját élvezetére gondol, az ő szájpadlása dönti el, mi a szép és mi a csúnya számára és kizárólag az ő számára! A férfi önmagáért van, senki másért!”

Bohumil Hrabal soraiban azért van valami megejtő szépség.

„Néha, amikor csillagos ég alatt térek haza, hogy beférjek az ajtón, lehajtom a fejem, hogy a csillagkoronát bejuttassam a házba. Ám míg a szarvas ismeri agancsa fesztávolságát és tudja, hogyan kell a fák közt futnia, a csillagokkal ékített ember nem fér be az ajtón, a csillagos égboltot Hamupipőke diójává, aggyá kell zsugorítania, és szüntelenül magánál kell hordania az összes látható csillagot, és szép sorban lerakja őket a párnára és lehunyt szemmel újra elgyönyörködik bennük és aztán a legeslegszebbiket bakancsszeggel feltűzi a szeretett lány homlokára.”

Összegzésül pedig, férfiak és nők okulására és egyben szívüknek kivirágzására, térjünk vissza az antik kultúrához.

Platón filozófiájában Erósz a szépre, a jóra és a tökéletesedésre való törekvést jelenti.

„Erósz az emberi szívben lakozik, de nem minden ember szívében, mert ahol megátalkodottságot érez, onnan távozik. Legszebb tulajdonsága, hogy képtelen gonoszul cselekedni, és nem is járul hozzá ilyen tettek végrehajtásához. Erőszakot sem alkalmaz. Minden ember saját jószántából szolgálja őt. És akit Erósz megérintett, nem jár többé sötétben.”