Marius von Mayenburg: A csúnya (A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának vendégjátéka a Katonában)

Írta: Inkabringa

Vártam ezt az előadást. Semmiféle előzetes prekoncepcióval, csak kíváncsisággal.

Szabadka nevének már önmagában vonzereje van, ha másért nem, akkor Csáth és Kosztolányi miatt, meg a palicsi Tolnai Ottóért.

Május 21-én a Katona József Színházban Marius von Mayenburg A csúnya című darabját adta elő a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Mayenburg darabja nem ismeretlen már a budapesti közönségnek, az egykor volt Új Színház is műsorára tűzte néhány éve. Mayenburg negyvenes éveinek elején járó színházi ember, aki a berlini Schaubühne dramaturgjaként és az európai kortárs drámaírás egyik kísérletezőjeként a magyar színpadokon is ismert.

A szabadkai társulatot még sosem láttam. Elfogódottan, de nem elfogultan ültem be az előadásra. Kíváncsi voltam, mit mutat nekünk a Vajdaság a világból. Hiszen a darab az élveteg globalizált-civilizált-technicizált világ torzulásainak kicsúfolása.

A téma nagyon is aktuális és tulajdonképpen hátborzongatóan morbid hétköznapi kísérője már az életünknek. A külsőségek iránti imádat és az ezért mindenre képes hisztéria kigúnyolása. Ismert ez a mondás, hogy „nem a külcsín, hanem a belbecs a fontos”. Néha már azt érezni, hogy a külcsín felturbózása magával vonja a belső tulajdonságokból fakadó érdemek besöprését is.

A szépség és fiatalság manapság már csak pénz kérdése. Nem számít a természettől adott külső, mert ha nem tetszik vagy nem érezni elég divatosnak, akkor át lehet szabni. A plasztikai sebészet ma már egy virágzó iparág. Mindenki sokáig akar élni, de fiatal is akar maradni. Józan eszünk birtokában beláthatjuk, együtt ez a kettő nem megy.

Abban biztos vagyok, hogy ez az érzés nem most tört rá az emberiségre, mindig is jelen volt a vágy erre. A külsőség minden kor emberének számított. Legfeljebb a külcsínre vonatkozó elvárások változtak az idők folyamán.

Azonban a mi korunkban lehetséges először, hogy a természet adta külsőt radikálisan megváltoztathatjuk. Innentől kezdve a trendekre érzékenyek már nem csak úgy szépülhetnek, hogy besétálnak egy magazinnal a kezükben a fodrászhoz, hogy olyan frizurát mesterkedjen, ami kedvenc celebjük fején van. Most már egy sebészeti klinikára is bejelentkezhetnek és az orrot, szájat, állat és egyéb testrészeket is celebdivatosra igazíthatják. Fúrják-faragják őket, majd a mérhetetlen fájdalmak tűrése után boldog tulajdonosai lesznek az egymilliomodik Paris Hilton-orrnak.

Ezzel a fabrikálással pedig a lelki nyugalmuk is helyre billen, mert önbecsülésük egekbe emelkedik, szépnek érzik magukat és örökre fiatalnak. Innentől már minimális elvárás, hogy a világ a lábuk előtt heverjen.

Ezt a témát járja körül Mayenburg sötét vígjátéka. Adott egy szürke hétköznapi környezet, egy gyár, ahol telve ötletekkel szorgosan dolgozik Lette. Új találmánya világsikerre számíthat, szép bevételi forrást is jelenthet a cégnek. Egy közelgő konferencián be is mutatják majd és Lette lelkesen készül a prezentációra. Majd hidegzuhanyként éri a hír, hogy nem ő lesz az előadó, hanem asszisztense. Az ok, hogy Lette nagyon csúnya. Ilyen arccal egy világcsoda találmányt sem lehet eladni.

Lette most szembesül először azzal, hogy neki arca is van. Nős ember, feltaláló, derék hétköznapi életet él. Aztán egyszerre megtudja, hogy ő csúnya és hogy ez baj. Sőt botrány. Hirtelen rádöbben, hogy a felesége is eddig mindig csak a bal szemébe nézett, hogy ne kelljen az egész arcát látnia.

Felháborodása, sértettsége, szakmai önérzete az egekbe horgad. Aláveti magát egy plasztikai műtétnek, hogy fertelmes ábrázatától szabadulva végre elismerjék azt, amit tud. Az operáció remekül sikerül. Lette a világ legszebb férfiarcát kapja. Előtte hevernek a nők, a világsajtó, az üzleti élet, amit akar az övé lehet. Csak megmutatja magát és már dől a pénz és a siker. Közben hanyagolja a feltalálást, már nem is gondolkodik ilyesmin. Belemerül az élvezetekbe.

Természetesen rögtön akadnak irigyei és követői, plasztikai sebészének fellendül az üzlete, mindenki nála akarja átszabatni az arcát. Mivel a sebész csak ezt az egyféle arcot tudja formázni, hamarosan elöntik az utcákat Lette másolatai. Már a felesége sem tudja, melyik a valódi, végül el is hagyja férjét.  A sokszorosítás miatt természetesen Lette arca is veszít értékéből. Végül önmagát is elveszíti. A darab végén egyik arcmásának mondja epedő áhítattal: „Szeretlek engem”.

Az előadás szünet nélküli másfél óra. Mint egy átlagos mozifilm hossza. Ilyenkor elsődleges tetszésmérő, hogy hányszor jut eszünkbe a darab nézése folyamán, hogy mennyi idő telt már el. Ha igazán jó az előadás, akkor egyszer sem.

Sajnos ebben az esetben néhányszor átfutott rajtam, hogy hány óra lehet. Miközben többször volt szellemes, ötletes pillanata az előadásnak. Olyan is volt, amikor elégedetten éreztem, hogy feltámad bennem az a bizonyos kis kobold, ami nem engedi az önmagunk és korunk ideái feltétel nélküli imádatát. Összességében a groteszk és maró szatírájú pillanatok közötti hosszú kívülálló szemlélődés érzése maradt bennem.

Talán Dömötör András rendezői elképzeléseiben is volt némi hiátus, mintha a parázslóan morbid és szellemes jelenetek között megpihent volna, és ezek az átmeneti időszakok néhol hosszabbra nyúltak.

A darabban nyolc szerep van, de négy szereplőre írva. Minden színész két szerepet alakít. Egyik pillanatról a másikra váltanak át, de ez tökéletesen követhető és szórakoztató játék a néző számára is. A bajom nem is a színészek játékával volt. Örültem, hogy láttam őket.

Maga a darab nem tudott igazán magával ragadni. Eltúlzottan groteszkre és minden pillanatban kaján nevetésre ingerlőre kellett volna a rendezést alakítani, hogy elfedje hibáit.

Olyan ez a színmű, mint egy tézisdráma. Egy bizonyos társadalmi anomáliát górcső alá vesz és közszemlére tesz, hogy ha eddig nem tudtuk volna, akkor most már tudjuk, hogy mi itt a bökkenő. Éreztem benne valami szájbarágós ítélkezést. Tudja meg mindenki, hogy most kritika alá van véve a felszínes civilizációnk. Ez zavart végig, mert ez a tételes ítélkezés a groteszk játéktól vette el a teret. Miközben vitathatatlan morbid és eredeti ötletek sorakoztak benne, de olykor nem a szatíra, hanem a tudálékosság ütött át belőle. Örkénynél például nyoma sincs ennek, a groteszk ábrázolásmód önmagában is kifejező tud lenni.

Maradt bennem némi hiányérzet. A darabbal és a rendezéssel kapcsolatban is. Egy dolognak viszont feltétlenül nagyon örülök, hogy láthattam színpadon ezt a négy szabadkai színészt. Ők remekül játszottak, szívesen nézem majd őket máskor, más darabokban is.

G. Erdélyi Hermina, Kovács Nemes Andor, Szőke Attila, Pálfi Ervin