Könyvek kihajítva

Írta: YGergely


Ottlik Géza százegyedik (101, így talán még szebb) születésnapi évfordulóján kedvenc fővárosi fiókkönyvtáram előtt a kis téren olvasók turkáltak a kitett polcokon. Ez a könyvtár nem ritkán megszabadul feleslegesnek vélt könyveitől, és olyankor jelképes áron, 100 (vagy 101?) forintért ezeket el lehet vinni. (Nem tudom, ez más fiókkönyvtárakban is szokás, vagy csak itt...)

"Örvendek rajta." Vagy, fene tudja, tán nem is örvendek. Most például a százegy forintosok közül rögtön a százegy éves Ottlik akadt a kezembe, az Ottlik emlékkönyv. Láthatóan alig használt példány, jó állapotban. Kemény kötéssel, de nem kiadói keménykötéssel: ha jól látom, maga a könyvtár köttette be egykor. Úgy gondolták talán, olyan sok olvasója lesz, hogy be kell köttetni?... Nem lett: egy könyvtárosnő elmondta, négy éve nem kölcsönözték ki, és ilyen esetben a száz forintért elvihetők közé kerül.

Van ebben valami logika, sőt, van ebben valami jó is: aki hazaviszi, annál nem lesz rossz helyen. Valahogy én mégis a rosszat láttam meg ezen a százegyedik évfordulón. Sőt, sok rosszat láttam itt meg. Például, hogy eszerint Ottlik nem érdekli az olvasókat. Azután a könyvtár döntésének mechanikus szabályát: eszerint amit nem keresnek, az ne is legyen. Ugorjunk hátrább: egy ideje már feltűnt, mennyi értéktelennek látszó lektűrvacak tölti meg ott bent a polcokat. Rózsaszín szerelmi ponyvák a pályaudvari könyves ládák hatalmas birodalmából, A szerelmes Jennifer kalandjai New-Yorkban, avagy "Sabrina, a szerelmes", "Az elhagyott Samantha szerelmei", "Samantha és Jennifer chicagói éjszakái", --- lám, próbálok rögtönözni, de esküszöm, az eredeti címek sokkal-sokkal butábbak... Na mármost, minden olvasónak legyen meg az olvasmánya, kultúrcsősz nem lennék. Például a benti polcon látott Véres lábnyomok a levegőben cím nagyon tetszik.  Sajnos, csak a címe, sajnos, ilyen jót nem tudnék rögtönözni.  Belenézve (magyar szerző magánkiadása angol írói néven), a leglaposabb, kezdetleges, kriminek szánt fogalmazvány.

Elég muris azután, sőt talán ez az igazi "poén", hogy ezek a Samantha és Jennifer cukiságos könyvei is félévenként ugyanarra a sorsra jutnak, mint Ottlik Géza és Déry Tibor művei: ezeket-azokat is kidobják a százegyesbe. Nekem így ez az egész már a dühítően és röhögtetően ellentmondásos nagy (vagy dühítően pici?) esetek ládájába kerül. Még a végén arra a meghökkentő gondolatra jutok, hogy tán egy nagy közművelődési könyvtárnak nem a pályaudvari lektűr-váróterem feladatát kéne végeznie. "Nincs hely a polcokon" - mondja könyvtárosnő. És mindegy, mi van a polcokon?"  Na de hogyan-hogyan forognak? Csak, mert mint mondom, a polcokon bent, és a megszabadulandók közt kint, egyformán sok lektűrt látok. Hát a tömeg-lektűröket sem kölcsönzik ki egy idő múlva? Jééé. Se a tömeglektűröket, se Ottlikot és Déryt.

Keserü Ilona: Ottlik Géza

Akkor tán az a rendhagyó gondolat is felgomolyodhat bárkiben, hogy a tömeges lektűr-vásárlás, majd elég hamari százforintos eladása nem jó üzlet a fiókkönyvtárnak. Megveszik drágán, és (mert nincs is annyi olvasója?) csakhamar eladják fillérekért. Forog a polc-üresítő gépezet. Nem látom az anyagi hasznot a giccs felvásárlásában. Az a sejthető indok, miszerint bevétel kell a könyvtárnak, bevétel bizony - a rossz üzlet miatt itten nemigen érvényes indok. Ha már ráfizetés - lehetne az értékes irodalommal is.

Mindenesetre lám, a tömegolvasó (vagy a feladatát rosszul teljesítő könyvtáros? vagy valami központi utasítás?) megteremti a fiókkönyvtári lektűr-demokráciát.

Ilyen érdekes és tanulságos nap lett Ottlik százegyedik születésnapja.

(A szöveg megjelent az Élet és Irodalom 2013 május17-i számában is.)