Keresés ebben a blogban

2013. május 31., péntek

Egy könyv magánélete (Bodor Ádám: Sinistra körzet)

Írta: Inkabringa



Vannak könyvek, melyek beépülnek az életembe. Az olvasásuk körülményeinek az élménye is bennem marad. Ezeket a könyveket később újraolvasom, akár többször is, de a szöveggel való első találkozás emléke bevésődik.

Ilyen magánélmény Bodor Ádám könyve, a Sinistra körzet is. Több kiadást megért, valamilyen könyvesboltban mindig elérhető. Az Írók Boltjában olvastam először. Egy tusakodó és dacosan keserű napon tévedtem be ide céltalan szemlélődésre.

Szerelmes voltam és egyben szerelmi bánatom is volt. Szerettem egy férfit, akit nehezen tudtam megfejteni. Nagyon fiatal voltam, naiv és szeleburdi. A férfi pedig túlságosan különc, eredeti és sokkal idősebb tőlem. Semmilyen sablonba nem illett bele, olyan volt, mint egy rejtvény. Úgy döntöttem, nem kínlódom tovább ezzel a rejtvénnyel, valami egyszerűbb és a társadalmi elvárás szempontjából is könnyebben kezelhető kapcsolatot keresek.

Ilyen lélekkel léptem be az Írók Boltjába. Megálltam egy polc előtt és szemlélődni kezdtem. Terelni akartam a gondolataimat. Egyszerre észrevettem egy fiút, aki engem nézett. Visszanéztem. Tetszett a fiú. Dúlt szerelemtől dacos fejemben átszaladt: lesz vigasz!

Kerülgettük egymást, majd leültem az egyik megüresedett asztalhoz, melyen ott feküdt a Sinistra körzet. Eszembe jutott, hogy erről a könyvről mesélt nekem lelkesen a felejteni vágyott szerelmem. Még ez is rá emlékeztet, gondoltam elszontyolodva. Majd abban a pillanatban magam elé húztam a könyvet és kinyitottam.

Aztán megint jött egy dachullám és ránéztem a fiúra. Ott volt és várta a pillantásomat. Nem tudtam még mit kezdeni vele, úgyhogy a könyv fölé hajolva olvasni kezdtem.
 „Két héttel azelőtt, hogy meghalt, Borcan ezredes magával vitt terepszemlére a dobrini erdőkerület egyik kopár magaslatára.”
Ezzel a mondattal kezdődik a Sinistra körzet.

Erős kezdés, olyannyira, hogy mindjárt még néhány oldalt elolvastam.
 „Hamarosan azt is ő hozta hírül, Borcan ezredesre rátaláltak földobott talpakkal egy csupasz hegytetőn.”

Már magával ragadott a könyv, de nem akartam a könyvesboltban belemélyedni. Megint felnéztem, a fiú még ott volt. Állt egy polcnál, könyvet lapozgatva, de ahogy ránéztem, rögtön visszanézett. Már egy kicsit feszélyezett, úgyhogy folytattam az olvasást.

 „Valamelyest megváltozott az életem. Eltűntem onnan egy fergeteges tavaszi napon magam is.”
Nagyjából itt tartottam a könyvben, amikor megállt az asztalomnál a fiú és megkérdezte, hogy leülhet-e egy kicsit beszélgetni, ha nem zavar az olvasásban... Ránéztem. Nem volt benne semmi hiba. Csak az a rejtvény nem hagyott békén. Hirtelen kellett döntenem és én meg is tettem. „Ne haragudj, most inkább egyedül olvasnék.” Meglepődés futott át az arcán, de tudomásul vette és diszkréten visszavonult.
Elmerültem tehát ebben a gyötrelmesen szépséges szövegben, mintha valami megoldást adhatna a vívódásomra.
A könyvesbolti asztalnál ülve elolvastam zárásig a Sinistra körzetet.
„Utoljára még átjárt egy kis jóleső meleg: azért mégsem tűnök el erről a tájról nyomtalanul.”
Ez a könyv utolsó sora.

Felszabadultan léptem ki az Andrássy útra. Bár ez a könyv éppen nem a mámoros boldogságról szól, engem mégis átjárt a szabadság érzete. Egy ilyen erős szöveg olvasása megerősíti a lelket is. A könyv végére érve döntöttem, és a döntés már önmagában szabaddá tesz. A nagy szerelmet választottam, mert beláttam, sokkal jobban érdekelt ez a rejtvény, mint amennyire tartottam tőle. Jó döntés volt.

Hamarosan ismét elolvastam a könyvet, immáron elemző és koncentrált figyelemmel. Újból letepert a szöveg sokrétű titokzatossága, groteszk humora, fájdalmas szépsége. Ez a könyv is tele van rejtvénnyel, amit igazi élvezet felfejteni és újrabonyolítani. Furcsamód, a könyv végére érve ismét ugyanazt éreztem mint első olvasásra: valamiféle felszabadultságot. Ezt hívják talán katarzisnak.
Bodor Ádám
Ezek az emlékek törtek fel bennem, amikor megláttam a Nyitott Műhely programjában, hogy május 28-án Bodor Ádámmal fognak beszélgetni a Sinistra körzetről.

Odasiettem, hihetetlen tömeg volt, én is falnak támaszkodva álltam végig a beszélgetést. Ennek a könyvnek legendája van. Remekmű. Sok minden szóba került, így a keletkezés körülményei is. Hosszú évekig forgatta magában a történetet, míg végül egy baleset, amikor a halálból jött vissza, végképp elindította benne a megírását.

Szó esett a könyv különleges neveiről, például a félig török-félig német behemót kamionsofőr, Mustafa Mukkermanról. Bodor Ádám elmesélte, hogy a szerkesztője mindenképp le akarta beszélni erről, hiszen ilyen német név nem létezik. „Nem baj, mostantól már létezik” – tette nyugvópontra a vitát az író. Később Berlinben élt egy ideig és a telefonkönyvben természetesen talált egy Mukkermant, akinek a keresztneve mintha keleties hangzású lett volna.

Benne van ebben a könyvben mindaz a nyomott és depresszív közérzet, sőt létérzet, ami a romániai diktatúrának és a kádárista Magyarországnak is jellemzője volt. Bodor Ádám mindkét gyanakvó, korlátolt és korlátozó rendszert a saját bőrén tapasztalta meg. "Ez nem ideje semminek" - ahogy Petri György írta egy versében.

A Sinistra körzet a magába zárt, világtól elszakadt, fenyegető, de láthatatlan hatalom által hányt-vetett lelkek kilátástalan és semmibe futó sorsát írja le. Fájdalmas, kínzó, kietlen, de ugyanakkor humorral és szatírával átitatott könyv. A ’minden mindegy’ és a ’mégis kibírni’ határán billegnek a szereplői. Ezt tükrözi még maga a táj is és a csonttolú madarak, a jeges sár, a denaturált szeszbe mártott áfonya. A semmibe veszésnek is van szépsége.

Átfutott a beszélgetésen a Kortárs folyóiratban lezajlott régi vita is, hogy regénynek vagy novellafüzérnek kell-e tekinteni ezt a könyvet. Végül arra jutottak, hogy teljesen mindegy, minek nevezik, és milyen műfaji határokat lépett át az író. Mintegy zárszóként hangzott el, ha Monteverdi vagy Mozart mindig a műfaji elvárásoknak megfelelően alkotott volna, akkor most senki nem lenne rájuk kíváncsi.

Számomra az est fontos pontja volt Bodor Ádám azon megállapítása, miszerint ő a rendszerváltás utáni években sem érezte magát szabadabbnak, mint a diktatúra évtizedeiben. Szerinte ugyanis a szabadság, akárcsak a boldogság, egy emberi tulajdonság. Hiába várjuk a külső környezettől a megérkezését. Ez ott van bennünk, valahol a bordák mögött, és az a feladatunk, hogy megkeressük magunkban. 
A rejtvényfejtés bizonnyal segít ebben.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése