Athéni kaland (A piros sipkás Diogenész)

Írta: YGergely

Athénban kevesebb turista jár, és rövidebb ideig, mint a szigeteken, de aki feljebb kívánkozik az „átutazó turista” kategóriából, az megszereti. Szerette például Henry Miller és Patricia Highsmith, Henry Miller még a nagy athéni szálloda csótányait is. Pireusz kikötőjében kezdődik Kazantzakisz híres könyve is, Zorba a görög. Azért töprengek Athénban játszódó regényeken, mert kezembe került a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem professzora, Tillmann J.A. nemrégi könyve. Az esszékötet témája az utazás, nem-turista, inkább filozófiai értelemben. Mindenesetre érdekfeszítő olvasmány: egy fejezete a mai Athént idézi fel.

A mai Athént 1830 táján kezdték építeni, a királyi negyedet dán építészek, de még ez sem a mai Athén, az valamikor csak 1922, a törökök elleni vesztes „pót-világháború” után létezik, falusias kisvárosból ma talán Rómáénál is zsúfoltabb elővárosokkal és szegényeivel. Ez a némely vonásában iszonyú és lepusztult megalopolisz azután a 2004-es olimpiai játékokra modern és gazdag módon megújult, részben sikerrel és fényesen (csak Európa leghosszabb modern metróvonalát és tengerre futó szupervillamosát hozom fel), részben meg újabb gondokat, válságot és szegénységet teremtve. 

Mivel három rövid ottlétem révén magam még nem léptem a turista-osztálynál fentebbi utazók rangsorába, Tillmann J.A. filozófiai utigondolatait akkor is kedvvel követem, ha a szerző ottlétekor talán még nem nyitották meg az évekig, lassan épült, ma már hatalmasan hívogató Új Akropolisz múzeumot, az Akropolisz bejáratához közel - ezért erről nem tudhat beszámolni.

Új Akropolisz Múzeum

Vagy nem akart? Ez a világ legoptimistább múzeuma, több üresen hagyott tágas teremmel, hiszen abban bízik, hogy az újkorban szertelopott görögországi műkincseket mai, főleg angol állami- és magántulajdonosai visszaszolgáltatják. Világító naivság. Én szívesen írnék nagy, üres termeiről.

Athén másik hegye, a Lykavittosz - mivel semmiféle kötelező-olvasmányi antik emlékeket nem akar mutatni - engem megnyert magának. A riasztóan nagy és sokaknak rút mai város közepén ott a szép  középkori-kisvárosi mag, egy nagy és több, a nagynál is vonzóbb kicsi (meg nagyon kicsi) ortodox templommal. Ezek is csak pár száz évesek.

Lykavittosz

Az Akropolisz alatt felduzzadó és ormótlan nagyvárosnak alig van antik emléke. Városmagja van, majdnem falusias. Annak peremén egy ókori kerámia-múzeum (Kerameikosz) elnyúló kertekkel, legalábbis én annak nevezem, antiknak, kerámiázták légyen az ókorban vagy hamisították bármikor. Kertjében érdemes mélázni. Van néhány, talán kevés és nem nagy, megejtően emberszabású ókori rom, oromzat, kőtöredék, az Akropoliszon kívül jóval kevesebb, mint Rómában. A leginkább érdekes az un. „Szelek Tornya”, napóra rajzával (én ugyan nem jöttem rá, hogy napóra volna), és a nyolcféle ógörög szél relief-jelével.

A nyolc ógörög mitikus szél nevét szívesen memorizálnám, de nem megy. Az is riadó lustaságra késztet, amit valamely szakértő tesz hozzá a szél-memoriterhez:
"A közeli kellemes elhelyezésű (?) márványépítmény udvarán a latrinák a négy oldalon körben sorakoztak. A közelség nem okozott gondot, hiszen a latrina társasági összejövetelek helyszíne volt." Erősen, szabadítóan fújhattak a latrina fölött a nyolc görög szelek...

Szelek Tornya

A majd' ötszáz éves oszmán-török uralom idején "Táncoló Dervisek" rendháza volt itt, olvasom egy másik utikönyvben. A Szelek Tornyát (öt-hat éve úgy láttam), rút kerítés zárja el, élő ember még nem látta nyitva, de a kerítésen ki-be bujkálnak az ottani macskák, mint Rómában a híres Cestius Piramis körül.

A Torony mellett turistáknak rendbe hozott és újrafestett házak, meg ott a Népi Hangszermúzeum, ennek kertjében évekig egy nagy teknősbéka mászkált. És ott ül egy szomszéd ház bejáratánál a piros sapkás ember. Csavargó, de nem közönséges.

Tillmann J.A. 2007-es filozofikus utinaplójából idézem, mely nemrégi könyve athéni fejezetéül szolgál:

„A Szelek Tornya közelében Diogenész mai követőjével találkozunk. A vörös sipkás hajléktalan egy lépcsőn szemlélődik. Hajléka egy fa alatt van a Római agóra kerítésénél. A kortárs künikhosz nem kutya, hanem macskabarát – napozik is körülötte néhány” - írja róla Tillmann J.A, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára és elméleti igazgatója. (Más-világi megfigyelések, Typotex Kiadó, 2011.)

Hajléktalan, igen (de nekem nem annak látszott). Sőt, egy gondozott ház régi lakójának vagy házmesterének látszott: sehol máshol nem látható, soha sehol máshol nem ült, csak annak kapulépcsőjén, az otthonosság hangulatát sugározva. Nem koldus, az biztos. Ernyedetlenül, és zökkenthetetlenül szemléli a kis utcát, a Szelek Tornya neki semmi újat nem jelent. Arcán bizonyos tárgyilagos figyelem. Akkor is, amikor olvas. Fegyelmezett figyelemmel olvas: nem mertem megkérdezni, vagy megnézni, mit. "Szemedben éles fény legyen a részvét" - jut eszembe egy vers. A fölötte levő erkélyen nagy kutya. Az is csendben figyel, de a piros sapkásnál azért ingerlékenyebb, mert jól látja a közeli macska-társaságot... - Valami kulturpoén kell ide, és már akkor meglett a poén, nem kiagyalt, hanem életből ellesve. (Professzor Tillmann nem vette észre, vagy nagyon is természetesnek vélte ahhoz, hogy külön megemlegesse). A pirossipkás gondolkodó-hajléktalan épp a Diogenész utca sarkán (Odos Diogenou) ütötte fel lakhelyét. Tillmann néhány fotót is tartalmazó könyvében nincs benne róla fotó, én lefényképeztem.

A pogány görög istenek éltessék sokáig.

Fotó: YGergely