Egy könyv magánélete (Bodor Ádám: Sinistra körzet)

Írta: Inkabringa

Vannak könyvek, melyek beépülnek az életembe. Az olvasásuk körülményeinek az élménye is bennem marad. Ezeket a könyveket később újraolvasom, akár többször is, de a szöveggel való első találkozás emléke bevésődik.

Ilyen magánélmény Bodor Ádám könyve, a Sinistra körzet is. Több kiadást megért, valamilyen könyvesboltban mindig elérhető. Az Írók Boltjában olvastam először. Egy tusakodó és dacosan keserű napon tévedtem be ide céltalan szemlélődésre.

Szerelmes voltam és egyben szerelmi bánatom is volt. Szerettem egy férfit, akit nehezen tudtam megfejteni. Nagyon fiatal voltam, naiv és szeleburdi. A férfi pedig túlságosan különc, eredeti és sokkal idősebb. Semmilyen sablonba nem illett bele, olyan volt, mint egy rejtvény. Úgy döntöttem, nem kínlódom tovább ezzel a rejtvénnyel, valami egyszerűbb és a társadalmi elvárás szempontjából is könnyebben kezelhető kapcsolatot keresek.

Ilyen lélekkel léptem be az Írók Boltjába. Megálltam egy polc előtt és szemlélődni kezdtem. Terelni akartam a gondolataimat. Egyszerre észrevettem egy fiút, aki engem nézett. Visszanéztem. Tetszett a fiú. Dúlt szerelemtől dacos fejemben átszaladt: lesz vigasz!

Kerülgettük egymást, majd leültem az egyik megüresedett asztalhoz, melyen ott feküdt a Sinistra körzet. Eszembe jutott, hogy erről a könyvről mesélt nekem lelkesen a felejteni vágyott szerelmem. Még ez is rá emlékeztet, gondoltam elszontyolodva. Majd abban a pillanatban magam elé húztam a könyvet és kinyitottam.

Aztán megint jött egy dachullám és ránéztem a fiúra. Ott volt és várta a pillantásomat. Nem tudtam még mit kezdeni vele, úgyhogy a könyv fölé hajolva olvasni kezdtem.

 „Két héttel azelőtt, hogy meghalt, Borcan ezredes magával vitt terepszemlére a dobrini erdőkerület egyik kopár magaslatára.”

Ezzel a mondattal kezdődik a Sinistra körzet.

Erős kezdés, olyannyira, hogy mindjárt még néhány oldalt elolvastam.

 „Hamarosan azt is ő hozta hírül, Borcan ezredesre rátaláltak földobott talpakkal egy csupasz hegytetőn.”

Már magával ragadott a könyv, de nem akartam a könyvesboltban belemélyedni. Megint felnéztem, a fiú még ott volt. Állt egy polcnál, könyvet lapozgatva, de ahogy ránéztem, rögtön visszanézett. Már egy kicsit feszélyezett, úgyhogy folytattam az olvasást.

 „Valamelyest megváltozott az életem. Eltűntem onnan egy fergeteges tavaszi napon magam is.”

Nagyjából itt tartottam a könyvben, amikor megállt az asztalomnál a fiú és megkérdezte, hogy leülhet-e egy kicsit beszélgetni, ha nem zavar az olvasásban... Ránéztem. Nem volt benne semmi hiba. Csak az a rejtvény nem hagyott békén. Hirtelen kellett döntenem és én meg is tettem. „Ne haragudj, most inkább egyedül olvasnék.” Meglepődés futott át az arcán, de tudomásul vette és diszkréten visszavonult.

Elmerültem tehát ebben a gyötrelmesen szépséges szövegben, mintha valami megoldást adhatna a vívódásomra.

A könyvesbolti asztalnál ülve elolvastam zárásig a Sinistra körzetet.

„Utoljára még átjárt egy kis jóleső meleg: azért mégsem tűnök el erről a tájról nyomtalanul.”

Ez a könyv utolsó sora.

Felszabadultan léptem ki az Andrássy útra. Bár ez a könyv éppen nem a mámoros boldogságról szól, engem mégis átjárt a szabadság érzete. Egy ilyen erős szöveg olvasása megerősíti a lelket is. A könyv végére érve döntöttem, és a döntés már önmagában szabaddá tesz. A nagy szerelmet választottam, mert beláttam, sokkal jobban érdekelt ez a rejtvény, mint amennyire tartottam tőle. Jó döntés volt.

Hamarosan ismét elolvastam a könyvet, immáron elemző és koncentrált figyelemmel. Újból letepert a szöveg sokrétű titokzatossága, groteszk humora, fájdalmas szépsége. Ez a könyv is tele van rejtvénnyel, amit igazi élvezet felfejteni és újrabonyolítani. Furcsamód, a könyv végére érve ismét ugyanazt éreztem mint első olvasásra: valamiféle felszabadultságot. Ezt hívják talán katarzisnak.

Bodor Ádám

Ezek az emlékek törtek fel bennem, amikor megláttam a Nyitott Műhely programjában, hogy május 28-án Bodor Ádámmal fognak beszélgetni a Sinistra körzetről.

Odasiettem, hihetetlen tömeg volt, én is falnak támaszkodva álltam végig a beszélgetést. Ennek a könyvnek legendája van. Remekmű. Sok minden szóba került, így a keletkezés körülményei is. Hosszú évekig forgatta magában a történetet, míg végül egy baleset, amikor a halálból jött vissza, végképp elindította benne a megírását.

Szó esett a könyv különleges neveiről, például a félig török-félig német behemót kamionsofőr, Mustafa Mukkermanról. Bodor Ádám elmesélte, hogy a szerkesztője mindenképp le akarta beszélni erről, hiszen ilyen német név nem létezik. „Nem baj, mostantól már létezik” – tette nyugvópontra a vitát az író. Később Berlinben élt egy ideig és a telefonkönyvben természetesen talált egy Mukkermant, akinek a keresztneve mintha keleties hangzású lett volna.

Benne van ebben a könyvben mindaz a nyomott és depresszív közérzet, sőt létérzet, ami a romániai diktatúrának és a kádárista Magyarországnak is jellemzője volt. Bodor Ádám mindkét gyanakvó, korlátolt és korlátozó rendszert a saját bőrén tapasztalta meg. "Ez nem ideje semminek" - ahogy Petri György írta egy versében.

A Sinistra körzet a magába zárt, világtól elszakadt, fenyegető, de láthatatlan hatalom által hányt-vetett lelkek kilátástalan és semmibe futó sorsát írja le. Fájdalmas, kínzó, kietlen, de ugyanakkor humorral és szatírával átitatott könyv. A ’minden mindegy’ és a ’mégis kibírni’ határán billegnek a szereplői. Ezt tükrözi még maga a táj is és a csonttolú madarak, a jeges sár, a denaturált szeszbe mártott áfonya. A semmibe veszésnek is van szépsége.

Átfutott a beszélgetésen a Kortárs folyóiratban lezajlott régi vita is, hogy regénynek vagy novellafüzérnek kell-e tekinteni ezt a könyvet. Végül arra jutottak, hogy teljesen mindegy, minek nevezik, és milyen műfaji határokat lépett át az író. Mintegy zárszóként hangzott el, ha Monteverdi vagy Mozart mindig a műfaji elvárásoknak megfelelően alkotott volna, akkor most senki nem lenne rájuk kíváncsi.

Számomra az est fontos pontja volt Bodor Ádám azon megállapítása, miszerint ő a rendszerváltás utáni években sem érezte magát szabadabbnak, mint a diktatúra évtizedeiben. Szerinte ugyanis a szabadság, akárcsak a boldogság, egy emberi tulajdonság. Hiába várjuk a külső környezettől a megérkezését. Ez ott van bennünk, valahol a bordák mögött, és az a feladatunk, hogy megkeressük magunkban. 

A rejtvényfejtés bizonnyal segít ebben.

Meghitt kuckó a káoszban - Nyitott Műhely

Írta: Inkabringa

Akárhogy is csűrjük-csavarjuk modernitásunk fitogtatását, ha igazán lazulni, megpihenni szeretnénk, vagy csak végre egy kis csendre vágyunk, akkor mindig picinyke helyet keresünk. A grandiózus terek, csarnokok, stadionok nem alkalmasak az intimitásra. Ahhoz egy szoba, sőt inkább a szobának egy sarka, egy vánkos puhasága, vagy egy ölelő kar biztonsága kell.

Egy nagyvárosban, amilyen Budapest is, ami zúg, robog, csahol, vijjog, sikít és úgy általában hisztériás és mániás, de legalábbis mentálisan ingatag, jóformán lehetetlen ilyen intim helyeket találni a közösségi térben. Felkapott kávézók, éttermek, romkocsmák, klubok végtelen sora kínálja magát, és közöttük számos van, amit én is kedvvel látogatok. A társasági élet színterei, ahol fogyasztok és szórakozom.

Van azonban egy olyan helye Budapestnek, ami tényleg és igazán egy otthonos és meghitt fészek. Ez a Nyitott Műhely. A béke szigete ebben a nyüzsgésbe rokkant városban.

Talán azért, mert valójában is otthon, hiszen fenntartója, megtartója, ölelő karja, Finta László lakhelye is egyben. („Teljes személyzete, tulajdonosa és egyben lakója is én, Finta László vagyok” – ahogy ezt a honlapon írja.)

Semmi nem ígéri az utcán járva, hogy egy ilyen meghitt kuckó várja a Déli pályaudvar környékén bóklászókat. A nagyvárosi hektikus lüktetéstől iszonyodó, az utcán eltartott kisujjal közlekedő finomabb lelkek ezen a tájékon csak borzadni szoktak. Pedig aki befordul az őrjöngve bömbölő Alkotás útjáról a Ráth György utcába, mindjárt talál egy ajtót, lefelé vezető lépcsőkkel.

Ott lenn, az egykori bőrműves műhelyben, az egész vergődő város megszűnik, vagy inkább békésen elsimul.

Régi népi megfigyelésem, sosem volt még másként, és sehol máshol nem tapasztaltam ilyen magától értetődő rendszerességgel, hogy bármikor, bármilyen programra, ott levésre esek be a Nyitott Műhely ajtaján, mindig egy mosoly fogad. Bárkié, mindig másé. Ott ül valaki, egy szintén vendég, ismeretlen, és mosolyog. Nem pózból, hanem a szemével is. Ez jó.

Nem véletlen, hogy a számos felirat között ott van Petri György fájdalmasgyönyörű verse is a falon, ezt a részletét mindig átfutom: 

                                                     „A szem mohó, éhes kíváncsisága,

a nézés gyönyöre, hogy minden látvány

a maga más-más módján színöröm:

egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,

és egy kazánház tekergő csövei

burkolva üveggyapottal és sztaniollal.

Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt

és a levegő üveghidege.”

Megvan ebben a helyben a kötetlenség, intimitás, végtelen meghitt otthonosság, egyszerűség és természetesség, amire bárhogy is variáljuk az életünket, a legalapvetőbben vágyunk.

Olvashatunk könyvet, újságot, ihatunk, ehetünk. Mint otthon. Nincs séf ajánlata, meg divatos drink coctail és kacifántos kávécsoda, de a mi kérésünk szerint készül a szendvics, sül a hús, melegszik a tea, csobban a bor a pohárban. Finom az étel, jó az ital konzum csinnadratta nélkül is. Itt minden olyan személyes.

Nem beszélve a változatos és végtelen bőséges programkínálatról. A Nyitott Műhely a kortárs kultúra minden részletét befogadja, ami egy ilyen picinyke térben lehetséges. Revelatív és emlékezetes estek sorát őrzöm, ahol zenét hallgattam vagy izgalmas beszélgetések gondolatait fűztem tovább magamban, képeket, fotókat és hiánypótló, vásznon már nem is látható filmeket néztem.

Engem mindig azok a helyek vonzottak igazán, ahol az ötlet és a teremtő kreativitás érezhető, a semmiből létrehozott csoda gyönyörűsége, és nem a nagytőkés milliók gazdaságos befektetésének csillogó kirakata. Az is lehet értéket hordozó, mindenképp lehengerlő, de oda akkor is csak fogyasztani járok, akár ételt, akár programot.

Az igazán jó dolgok apróságokból állnak össze. Egy meghitt hely, barátságosság, szellemesség, eszesség, kreativitás, derű, otthonosság, természetesség. Máris van egy picinyke örömforrás, ahova mindig visszajárunk, ahova időről időre hazamegyünk. Csak néhány apróság kell hozzá. Ahogy a már idézett Petri vers utolsó sora mondja:

„Mert az angyal a részletekben lakik.”