Uszí-tani

Írta: Inkabringa

Nehezen megy ebben az országban a kereteken való átnézés.

A különbözőség elfogadása megoldhatatlan feladat.

Néha olybá tűnik, hogy az elfogadás nagyobb szégyen, mint a nyílt kirekesztés. Ha valaki valahova tartozónak gondolja magát, akkor kötelességének érzi az oda nem tartozóknak gondoltakat megvetésben és lenézésben részesíteni, és természetesen más csoportok irányában semmiféle nyitottságot nem mutatni.

Ki meri itt kockáztatni a nehéz szolgaisággal megszerzett identitását?

Dilinkó Gábor képe

Valahogy a természetesség hiányzik ebből a társadalomból. A magától értetődőségek elfogadása (az egymástól különbözőség márpedig az).

Hovatovább a nagyvonalúság.

Görcsös megfelelni akarások vannak, és ez óhatatlanul vezet hisztérikus kirobbanásokhoz. Sőt, ezeknek kifejezett táptalaja.

Ha örökkön másoknak akarunk megfelelni (a jól-rosszul értelmezett társadalmi elvárásoknak), akkor lassacskán leszokunk a saját véleményformálásról.

Ahhoz, hogy általunk választott identitásunknak megfelelő véleményt mondjunk valamiről, elég fellapozni az identitásunkra szabott médiafelületeket, meghallgatni az általunk preferált véleményvezéreket,  és máris tudjuk, hogyan kell vélekedni a dolgokról.

A gondolkodás, a kétkedés, az agyunk tekergetésének terhe így lekerül a vállunkról. Nem kerülhetünk abba a kínos helyzetbe, hogy a saját (társadalmi, munkahelyi stb.) csoportunkban más véleményt hangoztatunk.

Roppant kínos lenne. Inkább a nyílt színi hasra esés, mint a saját, vállaltan elütő vélemény.

Így aztán nem meglepő, hogy kialakulnak olyan szélsőséges indulatokra építő csoportok, akik már szinte hangadóivá, de legalábbis állandó szereplőivé válnak a társadalmi diskurzusnak.

Miközben egy természetes reakciókra épülő társadalomban az ilyen mindenkit utáló hisztériázókat egyszerűen leintenék és elszeparáltan fortyognák tovább világmegvetésüket.

Ha a természetesség, a nyitottság kihal a társadalomból, akkor minden újabb üvöltve tudtunkra adott hisztérikus megnyilvánulás megrettent minket. Most akkor neki van igaza? Neki kell igazat adni?

Sőt: Jobban járok, ha neki adok igazat?

Ilyenkor jön az, hogy – bár túlzásnak és kifejezetten veszélyesnek tartjuk e hőzöngő csoport raplizását – tehetetlenül megbotránkoz(gat)unk és a fotőjben hátradőlve a törvényektől várjuk, hogy intézze el helyettünk ezt a túlzásba menő acsargást.

A legfőbb példa manapság a cigányok elleni uszítás és annak törvény általi szankcionálása.

A bírók egyszer így értelmezik a törvény szavát, egyszer meg úgy. A bíró is ember. Ez persze önmagában még nem mentség.

Be kell látnunk, hogy igazán ezek a törvények akkor lesznek jól megfogalmazva és következetesen betartva, ha nem csak valami kötelezően letudott „píszínek” akarnak megfelelni, hanem a társadalom igénye határozottan erre ösztönzi.

Jelenleg ez az igény nem olyan követelő. Néha úgy tűnik, hogy ebben a tekintetben kifejezetten igénytelen a társadalom.

Nem akar a cigányozással foglalkozni, mert van neki így is elég baja. A cigányok kirekesztett helyzete meg aztán végképp nem az ő dolga.

„Miért nem tesznek valamit magukért, én is megküzdöttem a magamét?” 

Ez a leggyakoribb érv és mentség.

Rossz érv, nem mentség.

Kirekesztett csoport tagjaként, sok-sok nemzedéken át hátrányos megkülönböztetések sorozatát megtapasztalva belenőni a világba olyan hendikep, amit egy személy önmagában nem tud legyűrni.

Kínlódik a már születésekor neki kijelölt mókuskerékben.

Ezt a hátrányt a társadalom egészének kell annyira helytelenítenie, hogy a megszüntetéséért lépéseket tegyen.

Ha uszító beszédektől hangos az ország, ha a cigányság fizikai létét megkérdőjelező dühödt szónoklatok hangzanak el lépten-nyomon, akkor sokan meghőkölnek.

No-no, ezt azért mégsem kéne…

Ez a finnyás elzárkózás a szélsőségektől nem elég.

A mindennapokban, amikor valaki becsmérlően, megvetően, kirekesztően beszél emberek egy csoportjáról (cigányok, hajléktalanok, zsidók, menekültek stb.), akkor, ott és azonnal kell szót emelnünk ez ellen.

Ehhez nem kell üvöltve fasisztázni, nem kell verekedni, asztalt csapkodni, gyűlöletre heves viszont-gyűlölettel reagálni. Még csak bátor kiállásnak sem mondanám.

Csupán egyértelművé kell tenni, hogy én erről nem így gondolkodom. Ezzel azt is egyértelművé teszem, hogy az általa gondoltakról lehet másként is gondolkodni. 

Engem ezért még soha senki nem ütött agyon. 

Senki ne mondja, hogy ő nem találkozik ilyen kirekesztő nézeteket valló emberekkel, mert ahhoz nem kell szélsőséges uszítónak lenni, hogy ilyesmi mondatok elhagyják emberek száját.

Egyszer egy kerekasztal-beszélgetésen hangzott el, hogy a diplomások körében jóval kisebb a kirekesztő nézetek aránya.

Egészen elképedtem. Én úgy tapasztalom, hogy a kirekesztő nézetek a diplomások körében is meglehetősen magas arányúak. Ezek a nézetek a társadalom minden rétegében jelen vannak iskolázottságtól, anyagi helyzettől függetlenül.

Az, hogy a különféle kérdőívekre adott válaszokban ez nem nyilvánul meg, legfőbb oka lehet, hogy a diplomások ismerik leginkább azt az etalont, ami a modern világban a kultúrember meghatározásába belefér.

Akár szakbarbárrá smirglizte az agyát, akár végigbulizta az egyetemi éveit, ezt az etalont minden diplomás megismeri, még ha élből elutasítja is.

Vagyis tudja, mit kell válaszolni. Egy kérdőíven meggyőződéssel karikázza be, hogy nincsenek fenntartásai ezzel vagy azzal a csoporttal szemben, sőt, helyzetük jobbra fordulását kívánja.

Én már szép számú diplomástól is hallottam ezt az átokverte panelmondatot: „Nekem aztán igazán nincs velük semmi bajom (megfelelő csoport behelyettesíthető), de azért…”

Ez a „de azért…” adja a melegágyát az acsargó, magából kifordult uszításnak.

Mintha a jó modor része volna, hogy az embereknek fenntartásai vannak például a cigányokkal szemben. Máskülönben nem is érezhetik a rendes emberek táborában magukat.

Én a porba hulló életemben mindig az ellenkezőjét fogom állítani. Szép szelíden, de makacsul.

A jó törvények úgy születnek, ha a társadalmi nyitottság és akarat megvan erre. Annak pedig egyetlen útja, hogy ha valaki megvetéssel nyilatkozik emberek egy csoportjáról, akkor én, a magam nevében, a másik ember felé fordulva, azt mondjam, hogy ezt másként gondolom.

Ha kukán, ijedten, megalkuvón hallgatunk, akkor igazodunk önkéntelenül is a nagy hangon uszítók elvárásaihoz.

Írni, szónokolni, saját akolban okoskodni mindenfélét lehet. Szemtől szemben állva egy másik emberrel vállalni a saját véleményünket, ez az igazán célravezető.

Most mindenki sziszeg valamit, a közvélemény meg hallgatja az egyik meg a másik véglet dobhártya repesztő hisztériáit.

A cigányságot okolni minden társadalmi bajunkért undorító és felháborító nézet.

A probléma ott van, hogy erre nem a higgadt ellenérvek jönnek, amivel romba dőlhet az uszítás.

Ehelyett a túlzásba vitt formalista korrektség zászlója alatt az ártatlan cigánypecsenyét érzik a faji kirekesztés legfőbb példájának.

Ez nem társadalmi diskurzus, hanem hisztérikus őrjöngés. A társadalom sajnos jelenleg egyáltalán nem hajlandó egymással – így végső soron önmagával – szóba állni.

Akik ilyen-olyan előítéleteket táplálnak másokkal szemben, elsöprő többségben nem szélsőségesen uszító emberek. Félnek a mástól, az idegentől, vagy egyszerűen nemzedékről nemzedékre öröklik az ilyen-olyan csoportokkal szembeni fenntartásokat.

Kész tényként veszik tudomásul, mint azt, hogy „balra a Nap nyugszik, jobbra pedig kél.”

Beakadt náluk egy fogaskerék, és nem engedi, hogy szabadon kattogjon az agyuk.

Az emberek meggyőzhetőek, csak nem szabad alamuszinak lenni. Ha a mindennapokban, a szemtől szembeni kapcsolatokban vállalják a véleményüket azok, akik szerint zsákutca a kirekesztés, akkor egyre kisebb zöld fű jut azoknak, akik épp a társadalmi csoportok egymásra uszításával akarnak a reflektorfénybe kerülni és előnyökhöz jutni.