Írta: Inkabringa
Az alapvető konfliktus továbbra is az, hogy a fehér civilizáció a fejlődés (lánykori nevén extraprofit) nevében újabb területeket akar, az indiánok meg ragaszkodnak a talpuk alatt levőhöz.
Ez a protest mozgalom persze, ahogy az lenni szokott, felkavarta a fekáliát is: az erőből hőbörgő vandálokat csakúgy a felszínre vetette, mint a politika zabrálóit, akik sunnyogva mindent megtettek, hogy egymás és ellenlábas oldaluk ellen hangolják a tüntetőket.
Korszerűek, nem buták. (Bár még száz éve is könyveket írtak róla, hogy tán nem is emberek). A sajtóra nem számíthattak, így az internet civil zugaiban szervezték meg önmagukat.
De megtaláljuk a Hol van Amarildo? közösségi oldalát is (nem csak indiánokkal), a tüntetések brutális rendőri attakja nyomán eltűnt Amarildo de Souza munkásfiú neve után, akin kívül még több ezer, azóta sem fellelt embert keresnek hozzátartozóik.
Csupán egyetlen dolgot szeretnének elérni: élhessenek békében, ahol, és ahogy szeretnének. Ez talán nincs a főbűnök között.
Brazília
most a futball országa.
Pedig Brazília valójában az
indiánok földje. Nincs az a telekkönyvi kivonat és statisztikai adat, ami meg
tudna győzni az ellenkezőjéről.
Hányatott, kusza történelmű, zegzugos
túlélésű, dzsungel mélyére húzódó, sokféle törzsből és kultúrából álló töredék
maradt mára belőlük.
A történelmi előzményeket
mindenki olvassa el szépen, tágas irodalma van.
Igazán az az izgalmas, ahogyan
csiszolódnak, alkalmazkodnak a fehér civilizációhoz, avagy épp ellenállnak neki,
szembemennek vele.
A 20. és a 21. századi indiántörténet
legalább annyi tanulságot és okulni érdemes tapasztalatot hordoz mindnyájunknak,
mint az ötszáz évvel ezelőtti.
Az alapvető konfliktus továbbra is az, hogy a fehér civilizáció a fejlődés (lánykori nevén extraprofit) nevében újabb területeket akar, az indiánok meg ragaszkodnak a talpuk alatt levőhöz.
Tehát az indiánok most is, mint
mindig, útban vannak.
Koncolni már nem illik, így hát marad
a két legrégibb közösséget befolyásoló és szabályozó virtuális erő: a jog és a
pénz.
Esőerdőkben, ásványkincs és
energia lelőhelyeken elterülő indiánföldek megszerzésére e kettő manapság a
legjobb módszer.
Elegáns is, kényelmes is, fehér
kesztyűs tiszta ügylet. Elég hozzá egy okostelefon meg némi kongresszusi
összeköttetés.
Brazíliában sok minden virágzik,
de a korrupció legkivált.
Egy évvel ezelőtt még nem a
futball mámorában úszott Brazília, hanem a protest mozgalmak egymást érő morajlásában.
A nagy összetartó ereje ezeknek az ezerféle indíttatású csoportoknak épp a
pofátlanságig duzzadó korrupció volt.
Ez a protest mozgalom persze, ahogy az lenni szokott, felkavarta a fekáliát is: az erőből hőbörgő vandálokat csakúgy a felszínre vetette, mint a politika zabrálóit, akik sunnyogva mindent megtettek, hogy egymás és ellenlábas oldaluk ellen hangolják a tüntetőket.
Ezt mi fel sem foghatjuk, hiszen
a tolerancia és az egymással megférés tejjel-mézzel folyó Kánaánja vagyunk.
A mainstream sajtó szintén a
bevett formula szerint viselkedett, a protestálók jó témát adtak a napihírekhez, ám egyúttal kellőképp semmibe lehetett őket venni. Mert ugye
sosem lehet tudni, merre fordul a hatalom keze, a tüntetőket meg előbb-utóbb
úgyis szétkergetik.
A protestálók között voltak a
favelák kiebrudalt, nyomorgó szegényei, a hímsovén őrjöngést megunó nők, a
melegek, a munkanélküli fiatalok, a tudósok és az analfabéták, a
társadalom legkülönbözőbb rétegei. Ott volt a quilombola, az egykori fekete
afrikai rabszolgák több évszázados közössége is.
Természetesen ott voltak az
indiánok is. Mert ők még mindig gerinces életkedvvel állnak a habzsoló
nyerészkedők útjába.
Korszerűek, nem buták. (Bár még száz éve is könyveket írtak róla, hogy tán nem is emberek). A sajtóra nem számíthattak, így az internet civil zugaiban szervezték meg önmagukat.
Legismertebb talán a Guarani-Kaiowá
oldal. A guarani híres-neves indián törzs, Lévi-Strauss, Boglár Lajos és még
számos indiánbarát megfordult közöttük. Akiknek nem zsenánt ez a téma, biztosan
találkoztak már a nevükkel.
De megtaláljuk a Hol van Amarildo? közösségi oldalát is (nem csak indiánokkal), a tüntetések brutális rendőri attakja nyomán eltűnt Amarildo de Souza munkásfiú neve után, akin kívül még több ezer, azóta sem fellelt embert keresnek hozzátartozóik.
Az indiánok maroknyi minoritása
még tartja magát. Nem akarják zavarni a nagy fehér hódítást, bár részeseivé sem
kívánnak válni.
Az indián ezért egyáltalán nem
érti, hogy miért nem hagyják már őt békén?
A nagy fehér
civilizációnak ott van az egész világ a lábai előtt, válogathat
kedvére hódoltságai közül. Miért nem éri be ennyivel?
Az indiánoknak csak az a kevés
darabka kell a glóbuszból, ahol élnek. Az összes többi a civilizátoroké lehet.
Nekik nem kell.
Csupán egyetlen dolgot szeretnének elérni: élhessenek békében, ahol, és ahogy szeretnének. Ez talán nincs a főbűnök között.
Indiánok még élnek, Brazíliában
biztosan. Maradnak élő tilalomfák, felkiáltójelek, szálkák a mindenkori nagy hatalmú
sündisznócskák szemében.
Nem akarnak semmit szerezni,
birtokolni, megőrizni - csak egyetlen egyet, azt a bizonyos független nyugalmat.
Az indiánok még tudják, mert megtanulták,
hogy a legnagyobb kincs a bármely hatalomtól, trendektől, befolyástól
való függetlenség.
Szurkolok nekik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése