Keresés ebben a blogban

2014. július 3., csütörtök

Mire vágyik egy indián?

Írta: Inkabringa



Brazília most a futball országa.

Pedig Brazília valójában az indiánok földje. Nincs az a telekkönyvi kivonat és statisztikai adat, ami meg tudna győzni az ellenkezőjéről.

Hányatott, kusza történelmű, zegzugos túlélésű, dzsungel mélyére húzódó, sokféle törzsből és kultúrából álló töredék maradt mára belőlük.

A történelmi előzményeket mindenki olvassa el szépen, tágas irodalma van.

Igazán az az izgalmas, ahogyan csiszolódnak, alkalmazkodnak a fehér civilizációhoz, avagy épp ellenállnak neki, szembemennek vele.

A 20. és a 21. századi indiántörténet legalább annyi tanulságot és okulni érdemes tapasztalatot hordoz mindnyájunknak, mint az ötszáz évvel ezelőtti.

Az alapvető konfliktus továbbra is az, hogy a fehér civilizáció a fejlődés (lánykori nevén extraprofit) nevében újabb területeket akar, az indiánok meg ragaszkodnak a talpuk alatt levőhöz.

Tehát az indiánok most is, mint mindig, útban vannak.

Koncolni már nem illik, így hát marad a két legrégibb közösséget befolyásoló és szabályozó virtuális erő: a jog és a pénz.

Esőerdőkben, ásványkincs és energia lelőhelyeken elterülő indiánföldek megszerzésére e kettő manapság a legjobb módszer.

Elegáns is, kényelmes is, fehér kesztyűs tiszta ügylet. Elég hozzá egy okostelefon meg némi kongresszusi összeköttetés.
Brazíliában sok minden virágzik, de a korrupció legkivált.

Egy évvel ezelőtt még nem a futball mámorában úszott Brazília, hanem a protest mozgalmak egymást érő morajlásában. A nagy összetartó ereje ezeknek az ezerféle indíttatású csoportoknak épp a pofátlanságig duzzadó korrupció volt.


Ez a protest mozgalom persze, ahogy az lenni szokott, felkavarta a fekáliát is: az erőből hőbörgő vandálokat csakúgy a felszínre vetette, mint a politika zabrálóit, akik sunnyogva mindent megtettek, hogy egymás és ellenlábas oldaluk ellen hangolják a tüntetőket.

Ezt mi fel sem foghatjuk, hiszen a tolerancia és az egymással megférés tejjel-mézzel folyó Kánaánja vagyunk.

A mainstream sajtó szintén a bevett formula szerint viselkedett, a protestálók jó témát adtak a napihírekhez, ám egyúttal kellőképp semmibe lehetett őket venni. Mert ugye sosem lehet tudni, merre fordul a hatalom keze, a tüntetőket meg előbb-utóbb úgyis szétkergetik.

A protestálók között voltak a favelák kiebrudalt, nyomorgó szegényei, a hímsovén őrjöngést megunó nők, a melegek, a munkanélküli fiatalok, a tudósok és az analfabéták, a társadalom legkülönbözőbb rétegei. Ott volt a quilombola, az egykori fekete afrikai rabszolgák több évszázados közössége is.
Természetesen ott voltak az indiánok is. Mert ők még mindig gerinces életkedvvel állnak a habzsoló nyerészkedők útjába.

Korszerűek, nem buták. (Bár még száz éve is könyveket írtak róla, hogy tán nem is emberek). A sajtóra nem számíthattak, így az internet civil zugaiban szervezték meg önmagukat.

Legismertebb talán a Guarani-Kaiowá oldal. A guarani híres-neves indián törzs, Lévi-Strauss, Boglár Lajos és még számos indiánbarát megfordult közöttük. Akiknek nem zsenánt ez a téma, biztosan találkoztak már a nevükkel.


De megtaláljuk a Hol van Amarildo? közösségi oldalát is (nem csak indiánokkal), a tüntetések brutális rendőri attakja nyomán eltűnt Amarildo de Souza munkásfiú neve után, akin kívül még több ezer, azóta sem fellelt embert keresnek hozzátartozóik.

Az indiánok maroknyi minoritása még tartja magát. Nem akarják zavarni a nagy fehér hódítást, bár részeseivé sem kívánnak válni.

Az indián ezért egyáltalán nem érti, hogy miért nem hagyják már őt békén?  

A nagy fehér civilizációnak ott van az egész világ a lábai előtt, válogathat kedvére hódoltságai közül. Miért nem éri be ennyivel?

Az indiánoknak csak az a kevés darabka kell a glóbuszból, ahol élnek. Az összes többi a civilizátoroké lehet. Nekik nem kell.


Csupán egyetlen dolgot szeretnének elérni: élhessenek békében, ahol, és ahogy szeretnének. Ez talán nincs a főbűnök között.

Indiánok még élnek, Brazíliában biztosan. Maradnak élő tilalomfák, felkiáltójelek, szálkák a mindenkori nagy hatalmú sündisznócskák szemében.

Nem akarnak semmit szerezni, birtokolni, megőrizni - csak egyetlen egyet, azt a bizonyos független nyugalmat.

Az indiánok még tudják, mert megtanulták, hogy a legnagyobb kincs a bármely hatalomtól, trendektől, befolyástól való függetlenség.

Szurkolok nekik.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése