Szívszorító pécsi emlék

Írta: BikassyGergely

Nem az én emlékem. Örömteli meglepetésként Petrőczi Éva új verse - mottója szerint - "Vad Mecsek, 1944 - Cserépregény" című könyvem olvastán született. A költő nagyon régi, gyerekkori emlékét idézte fel a "Búza tér" című fejezet, vagy talán csak a tér neve, helyszíne, környéke. Legjobb, ha itt is közöljük a verset. Ilyenkor mondjuk jogosan, hogy itt nem kell kommentár, a szép vers önmagáért beszél. Mégis, hozzátennék egyetlen mondatot. Nem az én emlékem, de mostantól már az enyém is.

Egy láthatatlan siratófal…

            Bikácsy Gergely Vad Mecsek 1944, Cserépregény című könyvét olvasva

 

Volt egy láthatatlan siratófal

gyerekkoromban, otthon, Pécsett,

az akkor éppen elkirálytalanított

Kossuth Lajos utca már-már külvárosi,

a Búza térhez közel eső végén.

 

Látszólag nem a bánat helye volt ez,

nem látott imádság- s könny-özönt,

szerény kis Édességbolt cégtáblával

bújt meg, más üzletek között.

 

S nem tudhattam még akkor,

négyévesen, hogy a prominclicukor

illatú, színes üveghengerekbe

micsoda örök gyász költözött.

 

De mindmáig, csaknem

hetven év után is,

jól emlékszem arra,

hogy láttomra mindig

 

hogy fölragyogott a sápadt,

árvácskaszemű Olga néni arca,

s ujjaiban a símogatás;

szinte magába szívta

ottlétem minden pillanatát:

 

„Évikém, ugye, egy kicsit

még velem maradsz?

A szemed barna és szőke a hajad.

Ahányszor belépsz az ajtón,

mintha őt látnám, a kislányomat!”

 

Ajándék bonbonostölcsért

sodort rendszeresen

a még csak nem is édesszájú,

tudatlan léleknek, nekem,

 

akinek azt, hogy több mint tíz éve

hamuvá lett az a hasonmás gyermek,

akkor még senki nem mondta el.

Petrőczi Éva kislányként és édesanyja, dr. Nemerey Éva

A blogban korábban közzétett részletek a regényből:

Vad Mecsek, 1944 (regényrészletek)

A félelem virága (részlet a készülő regényből)

Farkasforrás - részlet a Vad Mecsek, 1944 című cserépregényből

Megjelent! - Vad Mecsek 1944

 

Megjelent Gergely új könyve a Múlt és Jövő Kiadó gondozásában. 

Vad Mecsek 1944

Cserépregény

Cserépdarabokként villannak föl a világháború és a vészkorszak napjai Mohácson és Pécsen Bikácsy Gergely új könyvében, amely különös játéka valóságnak és fikciónak. A Mecseken innen és túl a magyar történelem vad haláltánca zajlik, menekülő zsidókkal, meghasonlott katonatisztekkel és őrjöngő nyilasokkal, amelyhez Bikácsy prózájának szaggatott (emlék)képein nyakatekert bürokratikus rendeletek, gépírásleckék és katonai vezényszavak szolgáltatják az aláfestő zenét. S miközben virágzanak a gesztenyefák, és vidáman csörgedeznek a hegység láthatatlan vizei, egy bájos mohácsi lány egy pécsi apácazárda falai között, a rejtélyes és magának való Pater Rabanus oldalán próbál menekülni a rá kiszabott sors elől.

A Nemzetközi Könyvfesztiválon október 1-jén (szombaton) 13.00-14.00 óra között a Múlt és Jövő Kiadó standjánál (GE1 stand) dedikál Gergely.

A blogban korábban közzétett részletek a regényből:

Vad Mecsek 1944 (regényrészlet)

A félelem virága (részlet a készülő regényből)

Farkasforrás - részlet a Vad Mecsek 1944 című cserépregényből

Humán rezisztencia

 Írta: Inkabringa

Az etológusok szerint az emberiség a leginkább együttműködő faj. Ami a legfontosabb alapvetés: egységes faj. Egyes politikusok azonban megosztásra, szétválasztásra, szembefordításra törekszenek, mert ez a hatalmuk megszilárdítását segíti elő. Vagy saját hazájuk népét uszítják egymás ellen vagy egy másik népcsoport ellen hergelnek. Ez az undormányos praktika nem egyszer olyan jól sikerül, hogy népirtásba torkollik. Mindig vannak feltétlen híveik, hiszen sokaknak vigasz a saját életük megoldatlanságai miatt másokat okolni, és érezni az erősekhez tartozás mámorát. Ez a mámor sok kegyetlenséget zúdított már a világra.

A blogban nem írunk napi politikáról. Főként azért, mert Magyarországon a politizálás nem cselekvést jelent, nem a közéletért tevékenykedést, hanem a fizetett politikusokról való véget nem érő szócséplést. Meg a politikusokat is vonzza a celeblét, vagyis mindegy miként, csak a figyelem középpontjában lehessenek. Épp ezért küzdöttem ellene, hogy egy politikus szavairól írjak, de nem lehet megkerülni. Mindenesetre ez a bejegyzés nem egy politikusról szól. Inkább az indiánokról.

A szóhasználat gyúanyag. Egy magyar politikus az éves rendes ideológiai szeánszán a fajkeveredés veszélyeit ecsetelte. Rasszista-e ez a politikus? Ezen morfondíroztak sokan. Engem nem ez érdekel, mert ebben az esetben az sem nyugtat meg, ha nem az. Az érdekel, hogy egy politikus szavainak milyen hatása van a drága magyar népre. Ez már aggasztó lehet.

A kritikus hangok elleni védekezés, hárítás, bagatellizálás sem maradt el. Mint mindig minden ebben az országban, idővel valahogy ez is olyan pitiánerré vált. A kanadai őslakosoktól bocsánatot kérő pápa és a hatalmi manipulációba gabalyodott magyar politikus szóhasználata közötti hasonlóság érvként felhozása már a gödör göröngyös mélye.

Egyáltalán nem vagyok vallásos, de a pápa találkozását a kanadai őslakosokkal egyenes adásban néztem, mert történelmi jelentőségűnek tartom. Nemcsak azért, mert Amerika őslakosainak kiváltságos helye van a szívemben, hanem ezért a mondatért: „alázatosan bocsánatot kérek a sok keresztény által az őslakosok ellen elkövetett gonoszságokért”.

Az európai kultúra nemességét ez a mondat képviseli, és nem a fehér ember felsőbbrendűségi gőgje, civilizációs hübrisze és a keresztény hit felszínes és álszent fitogtatása. Az európai ember erővel, pénzzel, karddal és csellel a világ minden pontjára betolakodott az elmúlt félezer évben. Majd valóságos iparággá duzzasztotta a xenofóbiát, értve ez alatt a betolakodó fehérek ellenérzését (megvetését, gyűlöletét) a más bőrszínűekkel szemben. Elgondolkodtató ellentmondás. Ez a hozzáállás végzetes egyenlőtlenséget hozott létre a világban, ami most már azokat is fenyegeti, akik eddig a haszonélvezői voltak (pl. menekültek áradata). Szerencsére az európai kultúrának van egy humánus, együttműködő, egyenlőségre törekvő oldala is. Nem szeretném, ha ez teljesen kimenne a divatból kis hazánkban.

Amerika őslakosaival való bánásmód a fehér keresztény kultúra egyik legnagyobb szégyene, a zsidókkal, a cigányokkal, a gyarmatokon élőkkel és más, páriának kikiáltott csoportokkal való bánásmód mellett. A kis magyar honfiúság persze vétlen az amerikai vagy afrikai őslakosok évszázados szenvedéseiben, bár nincs kétségem, hogy az akkori pénz- és hataloméhes döntéshozók is gyarmatosítók lettek volna, ha lehetőségük van rá. De súlyosan vétkes az ország a zsidók és cigányok kirekesztésében és üldözésében, és az utóbbi években a más kontinensről érkezők stigmatizálásában. Mindazonáltal a rögeszmés önérdekkövetés, a másokra tekintettel nem levés erényként kezelése, a politikai és pénzügyi haszonszerzésért az ördöggel is lepaktálás szörnyű következményekkel járt korábban is kis hazánkban. Elég csak a második világháborúra gondolni.

A zsidók és cigányok kirekesztésében és üldözésében, a más kontinensről érkezőkkel szembeni ellenségességben komoly felelősség terheli a mindenkori magyar társadalmat. A rasszista fehér felsőbbrendűségi gőg ugyanúgy ott fortyog a magát minden bűn alól folyton felmenteni akaró drága magyar népben is. A xenofóbia kurrens politikai árucikk a társadalom egy részében, és nem köthető egyetlen társadalmi réteghez, mert mindegyikben jelen van, épp ezért nagyon veszélyes. Erre a hol elfojtott, hol kitörő fortyogásra ráerősíteni rettenetes felelőtlenség. A következmények felelősségét pedig viselnie kell a szavak kimondójának. És mindenki felelőssége ennek a fortyogásnak a csillapítása.

Egyébként az indiánoktól bocsánatot kérő egyházfő és a magyar politikus megnyilvánulása között én is felfedeztem egy párhuzamot, igaz, teljesen más előjellel, mint a kormányzati érvelés. Ugyanis csaknem egy időben történt meg a világ két távoli pontján, hogy a magyar politikus azzal érvelt, hogy ő semmiképp sem vádolható rasszizmussal, hiszen keresztény ember, aki vallja, hogy Isten előtt mindenki egyenlő. Ugyanekkor, a világ másik pontján a katolikus egyházfő bocsánatot kért azért, hogy a keresztény hit képviselői rasszista indítékból őslakosok tíz- és százezreinek szenvedését és halálát okozták. Meglehetősen éles ellentmondás van a két példa között, az egyidejűségük még inkább kiemeli ezt a kiáltó különbséget. Újabb bizonyítéka ez annak, hogy az emberség, tisztesség, kiválóság stb. nem egy csoporthoz tartozás által birtokolható (pl. fehér keresztény férfi), hanem a személyiség napi szintű próbatétele.

Az agresszió és a hatalom mindig totalitásra tör. Ezért minden pomádéja és erődemonstrációja ellenére ellenszenves, bár elismerem, mindig vannak az erőshöz tartozásnak mámoros rajongói. A hatalmi agressziónak való ellenszegülés gyakran törékeny és sebezhető, de mégis rokonszenves. Habár a politikusokhoz képest sokkal kevesebb figyelmet kapnak, de mégis higgyünk az etológusoknak: az ember a leginkább együttműködő faj. Az emberiség egységes, és sokszínűsége a legnagyobb előnye. De ezt a sokszínűséget meg kell tanulni kezelni és értelmezni (tanítják ezt az iskolában?), mert a sokszínűség tudása nélkül a manipulatív hergelés hatása alá kerülünk, és csak füstölgő romok maradnak utánunk.

Amerika őslakosai tudnak valamit, ami nagy kincs. Ezt cselekszik most az ukránok is, ahogy teszik ezt mások is a Föld különböző pontjain. Ez a humán rezisztencia. A hatalmi manipulációnak és agressziónak ellenálló humán rezisztencia ereje semmicskének tűnhet, pedig valójában hatalmas erő van benne. Én most is, mint mindig, az indiánokkal vagyok.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Vad Mecsek, 1944 (regényrészlet)

Felejtés, 1944. június

Uszí-tani

Mire vágyik egy indián?

A félelem megeszi a lelket

Farkasforrás - részlet a VadMecsek 1944 c. cserépregényből

 Írta: BikassyGergely

Farkasforrás, mint a darvak

Ha repülni tudok, mindent látok. Ami nincs, azt is. Gyönyörű hely Jakab-hegynél a Farkas forrás. Azt mondják, vize gyér, de nedvessé teszi a völgy alját, és dús növényzetet nevel. Fölfelé balra, széles kanyarral repülök tovább. Kopár mezőn széles kapu tárul ki. Dél felé a Dráván túl a Papuk-hegység kék fala. A Dráván túl másik ország, hatalmas hegyekkel. Más, mint a Mecsek. Haragos zöld és tengerkék, és kék és kopár mészhegyek. Más ott a táj, és én odáig ellátok. Élnek ott emberek, élni lehet ott, talán másképp, mint itt. Látom, vagy képzelem? Ne félj. Minden ellenséges, míg meg nem ismered.

Még itt vagyok. Sziklába vágott lépcsők visznek a Zsongorlőhöz. Ha repülni tudok, nem kell majd lépcső: Zsongorlő. Alattam meredek mélység, az alján folyó nincs, van kőfolyás. Nekem szebb a víz, a folyó és a tenger… Majd repülök, át a Dráván, egyenesen Délre. Mint a darvak… a Papuk-hegység kék fala.

A félelem virága (részlet a készülő regényből)

Írta: BikassyGergely

A bujkálás heteit, gondolja Noémi, a bujkálás heteit én virágok között töltöm. Pécsi piacon és titkos pécsi zárda kertjében. Ez a piac és kert olyan titkos, hogy mindenki láthatja. Engem is mindenki láthat. Furcsa, de még ez lehet a szerencsém. Jobb így, mintha pincében bujkálnék.

A virágpiac közepén állok, mint a „Rózsák királynője”. Ezt nem én mondom, ezt egy vihogó kamasz mondta (gúnyosan? komolyan?) a barátjának, mikor megpróbáltak lopni valamit, na nem rózsát, csak mezei virágot, ami persze ugyanolyan szép lehet, mint a többi. A mezei virágot a mezőn kell gyűjteni, gondoltam, vagy tán oda is mondtam nekik. Ha frisset hoznak, még meg is vehetem tőlük. Nyilván lógtak az iskolából, még nem volt dél.

Piac után esténként professzor Rabanusszal társalgok. Ez azért muris, mert nappal alig beszélek valakivel. Kofákkal, ha mégis. Rabanus azt mondja, ő nem tudna kofákkal szót érteni. Sajnos.

Létezhet olyan rózsa, amelynek rózsaformája sincs? Képzeletünkben minden létezhet, még ez is. De mi végre? Na, ilyesmit nem lehet kofákkal megbeszélni. Pedig nem buták. Csak más srófra jár az eszük.

Nem tudjuk, mi a rózsa - mondja Rabanus. Nem kell a céljáról töprengeni. Elég, ha a nevét ismételjük, mint a tibetiek pörgetik az imamalmot... mi pörgessük így: "Rózsa rózsa rózsa rózsa..." végtelenségig.

Tegnap a bolond Franyót láttam rózsát szagolgatni. Mintha kicsit beleőrült volna a rózsákba. A bolond, aki beleőrül valamibe, az már majdnem szent. A középkorban szentnek ábrázolták. Nekem fogalmam sincs, milyen a szent. De Franyótól csak néha félek. Nem hiszem, hogy gyilkos. Főleg rongyosnak és piszkosnak látom. Nyáladzik és dadog.

Lehet gyilkos a szent? Biztos, hogy a rózsa szentet varázsol a gyilkosból is? A legszebb verseket ezer évek óta a rózsához írták. A szépséget jelenti minden rózsa, és minden rajz a rózsáról. Egy anyuka mondta a piacon a kisgyerekének: „A rózsát a legszebb lányok és fiúk érdemlik csak meg.” Lehet, hogy csak nézni szabad nekik.

Rabanus holnapra azt a gondolkozni valót adja fel nekem, hogy mit jelképez a vörös, mit a sárga és mit a fehér rózsa. Hirtelen az jut eszembe, hogy nekem minden szín a félelmet. A rózsa minden színe.

Vad Mecsek, 1944 (regényrészletek)

 Írta: BikassyGergely

A Múlt és Jövő folyóirat 2022/1. számában Bikácsy Gergely "Vad Mecsek, 1944" c. készülő cserépregényéből részletek jelentek meg. Ebből az összeállításból közöljük az egyik cserepet.

Vakondirtás

Maga, Noémi kisasszony, úgy látom, városi lány, és fogalma sincs a vakondokról. Fogadok, azt sem tudja, mi a különbség a vakond és az ürge között. Jól mondom?

Én mohácsi lány vagyok, és nagyon jól ismerem a Mohács-Szigetet. Az például nem éppen városiaknak való.

Jobb, ha nem ellenkezik velem. Egyet mondok jó előre, kedves kisasszony: mindkét fajzatot agyon kell ütni.

Milyen két fajzatot?

Tudja azt maga jól.

Nem tudom.

Majd meglátja. Máma, legkésőbb holnap vakondirtást fogunk végezni. Ehhez nem kell más, mint egy jó erőben levő ásó, kapa, meg a kapa nyele. Nézze csak meg: úgy látja,jó erőben van az ásóm, kapám meg a nyele? Jól markolom?

Nem tudnám megmondani.

Majd megtanulja, ha kelletik.

 

Én madarakat és lepkéket szoktam nézegetni.

Hát most nézegessen mást. A vakondirtást.

Nem szeretném nézni a vakondirtást.

Pedig nagyon tanulságos. Tanulságos, hogy menekülnek a kártékony vakondok. És hiába menekülnek. Ugye érti, amit mondok?

Nem értem.

Nemsokára meg fogja érteni. Addig is, akár érti, akár nem, részt kell vennie a vakondirtásban. Azért, hogy lássa.

Nem veszek részt a vakondirtásban.

Hát pedig magának is ez a dolga. Itt a zárdában mindenki dolgozik. A vendégek is.

Hogy kinek mi a munkája, azt Margit anya szabja meg és dönti el. Én a virágpiacon dolgozom. Erre kért. És én csak azt csinálom, amit ő kér és engedélyez.

 

Még hogy kér és engedélyez? Kicsoda, a Margit anya? Nem röhögök, mosolyogni meg nem tudok, de magácskának fogalma sincs arról, hogy már mások, egészen mások engedélyeznek, mint eddig? Margit anya nincs itt, és ha van esze, vissza sem jön. Akik most rendelkeznek, azok elég durva emberek, és fejre tudják állítani a babákat. Hogy így mondjam. Ért engem.

 

Mondtam már, hogy nem értem. És nem is akarom.

Kár. Én meg tudnám védeni magát.

 

Megvédem magam.

 

Meglátjuk. A kertek revitalizációja a legfontosabb. Mindenki szereti a kiscicákat. De nagyon jól tudja, és ha nem, akkor most elárulom, hogy a túlszaporodott macskákat is kiirtom. Én, a megbízott főkertész irtom ki. Az embereknek sincs elég táplálékuk háborús időkben, sok gyerek éhezik. Fölös számú macskára nincs szükségünk, csak az egérirtó macskákra. A macskakölyköket likvidáljuk, vízbefojtás által. Az élővilágnak, beleértve az embereket, törvényei vannak. Én és társaim a törvényeket teljesítjük.

 

Napokon belül az egész országban megkezdődik a vakondirtás. A vakond kártékony állat. Elrágja a növények és virágok gyökerét, elrágja az élet gyökerét. Minden földjét szerető magyar embernek kötelessége a vakondok kiirtása. Nálam okosabb emberek, szakértők és tudósok már összeírták a községek és városok, termőföldek, erdők, mezők, kertek és puszták vakondjait. Szám szerint, jegyzőkönyv szerint. Vannak erre megfelelő számítások, valamint akadnak már vakondok elszállítására szolgáló eszközök.

 

Én ennek a kertnek vagyok a felelőse, vagyis az ebben a kertben megbúvó vakondokok felderítésével, megsemmisítésével bíztak meg hivatalosan. Néha segít ebben Franyó, a bolond Franyó, aki mindig vigyorog. Én komoly arccal, mert komolyan véve végzem a munkát, értsd a szakszerű likvidálásukat, míg a bolond Franyó vigyorogva és nyálcsorgatva teszi ugyanezt. Hiszen azért bolond, áldja meg őt a mi Istenünk. Elegendő munkatárs híján az elpusztult vakondok elszállítását is mi ketten végezzük. Én és a Franyó. Meg még egy vasúti szolga. Aki az életadó és életmentő munkában segít, az az életet segíti. Aki ebben akadályoz, az az életet akadályozza.

Szökni nem érdemes: egy gettóból szökött hölgyet, aki segítséggel egy éjszaka alatt észak felé átment a Mecseken, a dombóvári vasútállomáson elkapták. Kihallgatáskor nem bántalmazták a hatóságok, csak a segítőjének a nevére voltak kíváncsiak. Figyeljen ide, kisasszony: magát elnézve biztos, hogy lennének segítői. Ne bóknak vegye, hanem figyelmeztetésnek.

 

Fenyegetés, mégis köszönöm.

 

Ne köszönje. A széleskörű, országos vakondirtásról kormányhatósági és városvezetői rendelet van. Írásos, városi, rendőrhatósági és polgármesteri rendelet, tanácsnoki rendelet a megfelelő pecséttel. Nincs nálam, mert még titkos, Viszont már ma sem titkos támogatni. Sőt, ajánlatos támogatni. Vagy, még egyszer mondom, és lassan, hogy mindenki értse: holnap fejre állítjuk a babákat.

 

Ezt nem köszönöm meg.

 

És most dolgom van kis kisasszony. A többit beszélje meg a Franyóval, épp itt jön. Csak vigyázzon, mert ő sem szent ember. Dadog, de nem ez az igazi probléma. Ha nyáladzik, akkor nőt akar. Természetes dolog egy férfi esetében, még ha bolond is. A bolond is csak ember. De mondtam, én magát megvédem, legalábbis, ha úgy alakul. Ha majd kérni fogja, és csakis akkor, ha kérni fogja.