Keresés ebben a blogban

2016. július 5., kedd

A pálya szélén

Írta: Inkabringa


Egy vasárnap délután elmentem a 8. kerületi Fido parkba meccset nézni. Nem sztárok és bajnokok rangadója volt ez: a játszótéri kis focipályán menekültek, cigányok és leszbikusok csapatai fociztak egymással. Én nem vagyok sem menekült, sem cigány, sem leszbikus, mégis fontosnak tartottam, hogy odamenjek. Nem lepődtem meg túlzottan, hogy nem feketéllett a tömeg. A focicsapatokon és a szervezőkön, hozzátartozókon kívül alig akadt érdeklődő. Akik viszont ott voltak, nagyszerűen érezték magukat. Kánikulai vasárnap délután, este nagy EB-meccs, nem beszélve az „érzékeny” társadalmi problémát jelképező csapatokról. Ilyesmiért nehezebben mozdulnak az emberek. A peremre szorítottak reputációs értéke vajmi kevés a társadalmi érvényesülés palettáján. Sokan jobb megoldásnak tartják a „nehogy azt higgyék, hogy én is az vagyok” problémakerülő magatartása mellett, a magasabb társadalmi reputációjú körökhöz csatlakozást. A biztonság ott van, ez igaz, de nagyszerű személyiségek, egyéniségek vannak a „pálya szélén” levők között is. Pocsékolás kifelejteni őket a társadalmi színtérről. Kirekesztésük és megbélyegzésük pedig egyenesen bűn.

A csapatokat és kísérőiket ez a legkevésbé sem zavarta ezen a vasárnap délutánon. Ahogy a nehéz életkörülményeik, a küzdelmeik és a hátrányos megkülönböztetésük sem. Örömmel, lelkesedéssel és odaadással játszottak egy remek csapatjátékot, aminek szabályait, akármelyik pontjáról érkeztek is a világnak, valamennyien ismerték. Mi meg a fűben ülve megtapasztalhattuk, milyen izgalmas dolog közvetlen közelről követni a labda útját, a cseleket, a kapura lövéseket, a védéseket, a gólörömöt. Szabálytalanság, durvaság nem volt, pedig a játék mindenkit magával ragadott. A megafon körbejárt és a játékban éppen nem lévő csapatok tagjai szellemes kommentátorként közvetítették az eseményeket. A végén eredményt hirdettek, lett gólkirály, legjobb kapus meg legjobb szpíker is. Felhőtlen, laza és felszabadult délután volt. Ha valakik, ezek a játékosok ezerszeresen megszenvedik a társadalmunk otrombaságait, de eszükbe sem jutott, hogy emiatt a futballt büntessék.
Ennek a napnak az estéjén volt a belga-magyar EB-meccs. Én is siettem haza, hogy láthassam, bár nem mondanám magam futballszurkolónak. Mint köztudott, csúnyán kikaptunk. Az is köztudott, hogy ennek ellenére ismét ezrek ünnepeltek Budapest belvárosában. Máig nem tudok az ünneplőkre neheztelni. Megízlelték a fiesztát és egy vereség miatt nem volt kedvük lemondani erről. Hadd örüljenek. Nagyobb bajunk sose legyen.

Hamarosan olimpia, s amit a brazil társadalommal műveltek ennek kapcsán, az világraszóló gyalázat és az évszázad botránya (ez már a két évvel ezelőtti futball vb-n elkezdődött). Mégsem érzem, hogy az olimpikonokon vagy a sportrajongókon kell elverni a port. S ha már a társadalmi problémáknál tartunk, példának okáért a cigányok elleni gyilkos támadások idején méla közöny ült a társadalmon, és ez a kérdés a mai napig nem borzolja a kedélyeket, pedig egy szűnni nem akaró társadalmi párbeszédet kellett volna generálnia. Úgy tűnik, a menekültek válnak a következő közprédává. Számomra ez ijesztő. Félelmetes jövőképet mutat olykor ez a társadalom.
Két évtized alatt azért sikerült elérni, hogy több ezer ember vonult fel a Pride-on békés vigalomban, atrocitások nélkül. Üzletemberek jelentkeznek civil szervezeteknél önkéntesnek, mert felelősségüknek érzik, hogy a többségi társadalom tagjaként segítsenek a szegregációban élő cigányoknak a társadalom vérkeringésébe bekapcsolódni. Egyre többen vesznek részt aktívan a mélyszegénységben élők kiszolgáltatottságának enyhítésében. Jól szituált nők és férfiak menekülteknek segítenek önkéntesként a beilleszkedésben, hisz tudják, a békés együttélés eléréséhez mindkét félre szükség van. Organikus, lassan épülő öntudatosság és felelősségérzet ez, csak a lelkiismeretük vezeti őket. Nagy kincs és a legjobban ezt féltem ebben az országban: nehogy elvegyék tőlünk a természetes szolidaritás lehetőségét. Mennyi példa volt már rá az elmúlt 100 évben.

Ez a társadalom, ha le tudná rázni végre magáról az állami gyűlöletpropaganda, a simulékony sunnyogás évszázados beépített kódjait meg az egymásra acsarkodás terheit, akkor képes lenne normálisan és egymásra figyelve működni, egymással keveredni származásra, identitásra, ízlésre való tekintet nélkül. Ezer apró jele van ennek, kár lenne a folyamatos hisztériával romba dönteni. Legyünk egy kicsit önálló gondolkodásúak, természetesek, elfogadóak, nagyvonalúak, tudjunk örülni mások örömének is. Szerencsére vannak, akik igyekeznek rácáfolni a letargiába süllyedt vagy sértett kasztokból egymást gyalázó társadalom képére. Odafordulnak a kitaszítottakhoz, az elesettekhez, felelősnek érzik magukat közös tereinkért, helyeinkért, a jövőnkért. Kötéltánc ez: tudjuk mi is. Senki nem fog megvédeni: tudjuk ezt is. Az életkedvet és a szelektálás nélküli együtt örülés és cselekvés képességét mégsem szabad elfojtani, finnyázni, lesajnálni, épp ellenkezőleg, nagyon meg kell becsülni. Vitalitás és energia nélkül nincs Dávid csak Góliát.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése