Dobozolás

Írta: Inkabringa

Ismertem egy történészt, egyetemi tanárt, akinél a vizsgára belépő egy középkori latin szövegrészlet fordítása volt. Aki nem tudta még csak nagyjából sem vázolni a szöveg tartalmát, ha fújta az összes tételt, a tanár akkor is udvariasan kikísérte és gyengéd szavakkal utóvizsga időpont keresésére biztatta.

Van ugyanis mindig egy minimum szint, ami alá magát és a másikat valamire tartó ember már nem akar süllyedni.

Ez a társadalom egészére is érvényes.

Van egy szint, aminek még a közelébe sem akarunk jutni, és ha megérezzük a közelségét, heveny tiltakozást vált ki belőlünk. Sajnos az is előfordul, hogy megszokottá válik ez a szint és már fel sem vesszük, ha olykor-olykor még alája is süllyedünk.

A másik ember iránti tisztelet. Ez is egy szint. Ezt kimondani, leírni felesleges szócséplés. Tisztelete csak a rangnak, tulajdonnak, pozíciónak van. Az embernek (úgy natúr, társadalmi sallang nélkül), nem jár se tisztelet, se figyelem, se érdeklődés, se megbecsülés.

Ennek folyományaként az egyes társadalmi csoportok az összes többit, aki nem olyan, mint ők, negligáló címkékkel ellátott dobozokba rendezik.

Így a fiatal felesleges koloncnak tartja az időset, az idős reménytelen véglénynek a fiatalt, a gazdag selejtes gyengének a szegényt, a szegény vastag bőrű, gerinctelen törtetőnek a gazdagot.

Az értelmiségi elit lenézi a köznépet, mert befolyásolható és nem látja át a makro- és metaviszonyokat, a köznép tehetetlen nyafkáknak tartja az értelmiséget, aki csak magát billegeti a tükör előtt. A politikai elit szigorú vagy gügyögő gyámkodásra szoruló terelhető nyájként tekint a választókra. A választók szerint viszont a politikai elitre az üres padláskulcsot sem lehet rábízni.

Az ilyen szint alatti dobozolós társadalmi játékban mindenki kedvére megvetésben részesítheti mindazokat, akik őt megvetik.

Mindig van azonban egy csoport, egy közös halmaz, akit valamennyi dobozban közös ellenségnek, megvetés tárgyának tarthatnak.

A mi dobozolós társadalmunkban ez a csoport a cigányság. Szabad prédák. Lehet őket gyalázni, megmentésükre hivatkozva kizsigerelni, büntetlenül alávetettként kezelni, semmirekellő bitangként rájuk tekinteni.

Csak egyenrangúként nem lehet őket kezelni. Stigma nélkül.

Ez már minden szint alatt van.

Kiváló eszköz a társadalom hangolására egyes csoportokat bűnözőként bemutatni. Nálunk is több évtizedes (évszázados) története van a cigányok kirekesztésének és kriminalizálásának.

A fekete, az indián, az új-zélandi maori, az ausztrál aboroginal ugyanezen törvényesített törvényen kívül helyezéssel szembesült. Ha akarta, ha nem, bűnözővé vált. A legkisebb vétkek miatt is megalázó tortúrának vetették alá és egyre mélyebbre süllyedt. A mindenkori hatalom pedig széttárt karokkal bizonygatta, hogy ő mindent megtesz értük, és véletlenül sem szeretne általánosítani.

A statisztika így szépen és tempósan növekedett, a társadalom dobozlakói pedig felhördültek ennyi becstelenség láttán.

Talán a társadalmat is elegánsan az ajtóhoz kellene kísérni időnként, hogy a következő vizsgára gondolja át a fejében dédelgetett zavaros képzelmeket.

Ha egy etnikai csoportot tendenciózusan megbélyegeznek és megvetnek, az példává, viselkedési sablonná, hovatovább elvárássá válik.

A bűnözésre, vagy a tisztességre, a jóra vagy a rosszra hajlást soha sem szabad etnikai alapon meghatározni. Józan és nem rosszindulattal átitatott ésszel beláthatjuk, hogy nem is lehet.
(Korábban írtunk már erről.)

Elsőként azért, mert ez ostobaság.

Másrészt azért, mert veszélyes. Eltartott kisujjal, finomkodva is lehet brutálisan kegyetlenné válni.

Ez az a mélyen szint alattiság, amit története során az emberiség már érintett néhányszor. Megmerült benne, mint varacskos disznó a dagonyában, aztán magától elborzadva kihátrált.

Ahhoz, hogy ez ne legyen, csak a szintet nem szabad elveszíteni. Azt az egyetlen mondatocskát kell ismételgetnünk: hogy jövök én ahhoz?

A másik felé nyitottság, az értelmezés képessége, a kíváncsiság – az már egy magasabb szint lesz a következő nemzedékeknek.

Csak ez sokkal nehezebb, göcsörtösebb, tanulósabb, küzdelmesebb út. Helyet adni a másiknak mindig nagyobb odafigyelést igényel, mint félrerúgni az útból.

Ha nincs kedv és elszánás hozzá, akkor dobozolunk tovább.