A félelem megeszi a lelket

Írta: Inkabringa


Olybá tűnik, hogy a közbeszédet manapság inkább az „ellenesség” határozza meg. A társadalmi integráció sajnos még nem áll rivaldafényben. Pedig figyelemre érdemes. Az integráció a különbözőségeket egymáshoz csiszolja, ezzel hosszú távon pacifikálja az értékkülönbségek miatti indulatokat. Két kulcsszava a csiszolódás és a kölcsönösség. A sikeres integráció a két fél közös munkájának eredménye, mely egymás értékeihez igazított közös identitás kialakítására irányul. A rugalmasság az emberiség hosszú életének titka.

„Én nem tudok kuszkuszt főzni, Ali.” Számomra örökké visszacsengő mondata ez Fassbinder filmjének, refrénje a tehetetlenségek nemes egyszerűségű magyarázatának. Bennem ez a mondat hívja elő a film lecsupaszított, szemtelenül realista enteriőrjeit, fényeit és árnyait.

Emmi asszony szürke jellegtelenségében ül a kocsma félreeső asztalánál, mint aki maga sincs tisztában jelenlétével. Öreg és kopott takarítónő, mint egy eső áztatta, szél szaggatta ócska orkánkabát. Csupasz falak, tucatszerű székek és asztalok, melyeknek éles kontúrjai párhuzamosokra és merőlegesekre szabdalják a teret. Vagy egy másik kép: Emmi és Ali táncolnak. A fölé magasodó Ali szemével látjuk az asszony kétkedő kíváncsiságban úszó szemeit, a sírás és nevetés határán remegő ajkait. Emmi kivirul, színessé és ragyogóvá válik. Ez a szerelem értelmet ad mindkettőjük életének.

Ritkán kapunk vissza lappangó és gejzírként feltörő érzéseket, titkolt és kitörő szenvedélyeket filmen ilyen őszinte szikársággal. Fassbinder egyetlen gondolat körüljárására építette az egész életművét. Ez a mániákusan visszatérő eszméje a szabadság megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan képzete.

Minden filmjével lázadt. Arcul csapta a társadalom képmutatását. Formabontónak, polgárpukkasztónak, renitensnek könyvelték el, holott az egyetlen logikus utat választotta a szabadság ábrázolására: felmérni korlátainkat és kegyetlen őszinteséggel bemutatni a kitörési kísérletek kudarcra ítéltségét. Ez ma a szabadság ököljoga. Fassbinder témáival és képeivel is meghökkentette nézőit. Filmjei sokkolták a mozilátogatókat, erőszakosan és radikálisan vágta a tisztes polgárok szemébe saját engedelmes mókuskerék életüket.

Rainer Werner Fassbinder

Fassbinder lázadó volt, nonkomfortista és szinte képmutatóan őszinte.

A félelem megeszi a lelket mégis az egyik leglíraibb filmje, távol a hisztérikus felhangoktól. Kimért, csaknem nyugodt tempójú film. Elsőre rabul ejtő a tökéletes megkomponáltsága. Különös, feszítő ellentmondás van a képek visszafogottsága és a szenvedélyeket felkorbácsoló téma között.

A szerelem már önmagában lázadás. Nem fér bele semmilyen korlátolt szabályrendszerbe, sőt felborítja azt, nem véletlen, hogy sokáig semmi szerepe nem volt a párválasztásban. Ha két ember szerelme véletlenül megfelel a társadalmi elvárásoknak, akkor békén hagyják, sőt ünneplik. De ha kilóg a szoros kötelmekből, akkor botrányosnak minősítik és olyanok is ítélkeznek fölötte, akiknek vajmi kevés közük van hozzá.

A rendező ebben a filmjében sem tagadja meg önmagát, hiszen kényes problémát feszeget az arab vendégmunkások és a német honpolgárok ellentmondásos kapcsolatának bemutatásával. Ali nyilvánvaló idegensége elutasításra ingerli a tisztes polgárokat.

A film lehetne egy egyszerű szerelmi melodráma, de a rendező kiszélesíti, kemény társadalomkritikává alakítja a történetet. Az önmagukba zárt, szűk látókörű kispolgárok előítéletektől terhes, kirekesztő életviteléről ironikus, de helyesebb azt mondani, hogy gúnyos képet fest.

Megtagadják, elutasítják, negligálják a másságot, az átlagtól eltérőt.  Emmi és Ali szerelme feltűnően, szinte emészthetetlenül szétfeszíti a környezet által még engedélyezett tűréshatárokat. A bevett társadalmi normáknak ellentmond, hogy a német özvegyasszony egy marokkói vendégmunkással keveredik kapcsolatba, aki ráadásul még húsz évvel fiatalabb is nála. Egymásba szeretnek, és házasságot kötnek, a társadalmi normák ellenére.

Merész alapszituáció. Fassbinder mesterien építi fel a film dramaturgiáját. A jelenetek egymást erősítve és fokozva épülnek a végső megoldásig, vagy inkább megoldhatatlanságig. Kibontakozik a két össze nem illő ember között (ki dönti ezt el?) egy ügyetlen, de szívből megélt románc. Ez ellenkezik a társadalmi elvárásokkal, garantáltan büntetésre számíthatnak.

A szomszédok és Emmi családja hitetlenkedő szemhunyorgatása, majd harapós kitöréseik leplezetlen – lassanként Emmire is kiterjedő – gyűlöletbe csapnak. Nem köszönnek, nem szolgálják ki a boltban, ehelyett gúnyosan összesúgnak, Emmit a családja kitagadja, unokájától eltiltja.

Az ellenséges körülmények ellenére is lassanként belesimul kapcsolatuk a hétköznapokba. Alit látszólag elfogadják, vagy inkább elnézik, mondjuk úgy, hogy szemet hunynak. Most már megadatik a köszönés, a boltban kiszolgálás és az unoka. Csak a kuszkusz nem. Emmi környezete nem hajlandó feladni addigi általános előítéleteinek kényelmét. Emmi szereti Alit, de nem képes érte átformálni környezete addigi szűk horizontját: ez lenne pedig az egyetlen megoldása a közös életüknek. Ali lázad, nem engedi, hogy alávetettként tekintsenek rá. Önérzetes és elégtételre vágyik, ez még Emmivel is szembefordítja egy időre. Bosszúból vagy kétségbeesésből régi szeretőjéhez megy, de visszatér a megoldhatatlan és társadalmilag elfogadhatatlan szerelméhez: húsz évvel fiatalabb a nőnél és arab. Hogy is hihették, hogy ezt megengedik nekik? 

Végzetes kompromisszumok sorozatába fullad kapcsolatuk. Nem az a baj, hogy Emmi nem tud, hanem az, hogy nem akar kuszkuszt főzni. Alitól elvárja a feltétlen alkalmazkodást, anélkül, hogy környezetét a megértés és elfogadás irányába tágítani próbálná. Az elvárásokhoz nyomorítja szép egymásra találásukat. Ali keresi a helyét, de csak egzotikum lehet belőle a legjobb esetben is. Nem az érzéseit, gondolatait, személyiségét látják, hanem a társadalmi helyét: egy arab vendégmunkás. Lehetnek-e boldogok? A film válasza egyértelmű nem. A félelem megeszi a lelket. Szigorú társadalmi normák és merev szabályok gúzsba kötik a legszebb reményeket is.

Az utolsó jelenetben a síró Emmi ül egy kórteremben Ali ágya mellett. A kamera nem tolakszik előre, nem bámul bele az asszony kétségbeesésébe. Diszkréten háttérbe húzódik.

Hol a határ, ahol még elfogadják a másságot, és mikor horgadnak fel a jól-rosszul leplezett indulatok? Az egyéni boldogság zátonyra fut a rugalmatlan társadalmi előítéleteken. Ez a film 1973-ban készült, Rainer Werner Fassbinder rendezte és a legmegejtőbb fantázia a korlátoltság közé szorított szép lehetőségek lehetetlenségéről. A boldogsághoz bátorság is kell.