Keresés ebben a blogban

2014. november 3., hétfő

Németország Kilenc Új Nulla

Írta: YGergely


"Oh, les salauds - ó, a disznók..." Godard 1991-ben bemutatott Németország kilenc (új) nulla című filmjének utolsó kockáin hangzanak el e szavak. Ott ül a főhős szállodai szobája ágyán, belelapoz az odakészített Bibliába, és ekkor mondja halkan: ó, a disznók...
Kik a disznók? Csak találgatni tudjuk. Sőt, a film főalakja is talányos figura. Ez az öregedő főhős, ez a magára hagyott amerikai kém a leomlott berlini falnál, a megszűnt NDK-ban, nagy télikabátban és nehéz aktatáskájával járja be Berlint meg az országutakat, láthatólag értelmetlenné vált útjának végéhez érkezett. Ó, a disznók...

Miért? Kik? Akik elárulták a Biblia tanítását? A kommunisták, a nyugatiak, az oroszok, a hitleristák, vagy Nagy Frigyes, Bismarck, Vilmos császár, Weimar naiv és ügyetlen urai, esetleg mindenki, akinek köze volt Németországhoz?
Godard brechti ihletésű filmet csinált a francia tévé felkérésére. Dokumentumfikciót. Sok szabadon asszociáló filmhíradó- és dokumentumrészlettel. Néhány káprázatosan váratlan gondolati és képtársítással, meg néhány közhelyes, nem igazán eredeti megoldással. Filmjének plasztikus, képzőművészeti, szinte túlcsorduló festőisége van.

Ez a festői erő azért különösen megkapó, mert a film terepe, helyszíne, egész világa, a nyersanyag, amiből e képi szépség és fény megszületik, csöppet sem festői. Kihalt, mocskos, elcsúfított természeti tájak, vasroncsok között bolyongunk. Trabantok és salakhegyek, felvonulási épületek, lerobbant házak, ki tudja miféle épületek, mindenféle egymásra hányt tárgyak, széttúrt, megerőszakolt és elhagyott ország. 
A történelemről van itt szó, de nem a tények és események, hanem az eszmék, utópiák történelméről. Utópiák hulltáról. A fájó felismerésről, hogy az emberi történelem nem célirányos és előrehaladóan logikus, hogy nincs világos "értelme", nem a hegeli világszellem irányítja és nem is isteni akarat formálja, és nem osztható szabályos fejlődési fokozatokra. 

A fal leomlásának zajos örömében nemcsak egy szörnyállam semmisült meg, nemcsak egy buta diktatúra "kell"-je, de végképp szétporladt egy szigorú valláspótlék "szükségszerű"-je is. Utópiák elleni kései ellenméreg ez a dokumentumfikció. Felsőfokú iskolák oktatófilmjévé válhatna.

Mert utópiafoszlató s a német történelmet sebesen átvilágító röntgensugárzással sem filozófiai traktátus ez a film, hanem önvallomás. Hőse magára hagyva bolyong, keresi a hazatérést. Nemcsak Berlin környékét járja be nehéz aktatáskájával és páncélszerűen súlyos télikabátjában, hanem Németország történelmén is átkel keresztül-kasul. Nem talál mást, mint szilánkokra tört, rendbe nem állítható, összefüggéstelen értelmetlenséget. Én úgy érzem, maga Godard bolyong a halni készülő német erdőkben, aktatáskájában holt eszmék fárasztó terhével...
Ínyencek örömmel fedezhetik fel, hogy a Wilhelm Meister tanulóéveihez nyúlt vissza, a fejlődésregény modern parafrázisa a film. Godard fordított fejlődésregényt mutat be. Vándorló hőse a történelemben az utópiák és mindenféle magánlét tökéletes értelmetlenségének útját járja be, amíg kimondhatja: ó, a disznók...

A film jellegzetes helyszíne egy filozófus könyvtárszobája, melyben egy tudós meg egy francia fordító Hegel-szöveget egyeztet. A lehetetlennel küszködő Hegel-fordító eredendő abszurduma. Ez az időnként visszatérő, szinte rímként szolgáló képsor a filozófussal és a fordítóval nyilván nagyon fontos Godard számára.
A film különböző rövid dokumentum- vagy más betétrészletekkel szakítja meg az "alaptörténetet". A történelemnek fejlődő, tökéletesedő értelmet, cél-okságot tulajdonító hegeli eszmeszöveg alatt dokumentumrészleteket láthatunk a varsói gettóról vagy egy korabeli hitleri monstre filmből.

Mit vegyünk itt komolyan és mit nem? Játék is meg nem is a Hegel-szöveg. Csakhogy a szomorú, véget nem érő késő őszi bolyongás épp az ellenkezőjét sejteti: a mindent átható értelmetlenség állította a maga szolgálatába az értelmet is. 
Histoire de la Solitude - ez nagy betűkkel többször is megjelenik. A történelem szétfoszlott, nincs is értelmezhető történelem. A történelem talán azonos a magány történelmével. Így, e felismerés halk kimondásával válik Godard önéletrajzi filmjévé a Németország kilenc (új) nulla.

Godard, mint a történelem értelmét nyomozó magányos ügynök? Godard mester fordított tanulóéveit kell végigélnie hosszú bolyongásában. Egy kétségbeesett csecsemő hangja, amikor visszafelé forgatják az élete filmjét.

Mint minden Godard-alkotásban, most is a citátumok erdeje veszi körül a nézőt. Sokan idézték a film nyitóképét, ahol valaki virágot dob egy földön fekvő Karl Marx Strasse utcatáblára, melyen később autók gázolnak át. Aztán Hegel, Walter Benjamin, Rilke, Goethe, Freud, Brecht idézettöredékei, Mozart, Bach kéziratai. Schiller-szobor, Lotte háza Weimarban, Puskin-szobor. Lucas Cranach-kép.
A film talán legszebb, legnagyobb horizontú, képi erejével is maradandó epizódja (melyet önálló cikkben méltatott a Cahiers du Cinéma, s joggal, hiszen a film legemblematikusabb képsoráról van szó): egy kék Trabant mögött lovagló Don Quijote szegezi lándzsáját előre. De nem a szélmalmot rohamozza, hanem egy óriási toronydarut. Azért szép, mert inkább mitologikus, mint lefordíthatóan jelképes képsor. Hangulata összetettebb, gazdagabb, mint szavakkal összefoglalható "jelentése".

A magány e film témája. A történelem magánya. Borongós film, melyben csak a ráció, az utópiák után tépetten maradó értelem fénye remeg. Pislákolva, halkan, de parázsló izzással. 





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése