Írta: Inkabringa
A Kobuci kert egy nyári találkozóhely Óbudán, ahol ehetünk, ihatunk, és különféle koncerteket hallgathatunk. A szórakozóhely a nevét a kolbászos buci szóösszevonásából kapta. A kobuci kedvelt darabja az étlapjuknak, kapható vegán változatban is. Ezt csak azért írom ide, hogy érzékeltessem, milyen hétköznapiságokból lehet elérkezni a varázslatig.
A hét egyik hétköznapi munkanapjának hétköznapi estéjén egy baráti csevegésre, kobucizásra, fröccsözésre és zenehallgatásra toppantam be a Kobuciba. Szanaszét gurult figyelemmel értünk oda, ettünk-ittunk, diskuráltunk. Teljesen és totálisan hétköznapi nyári este volt ez. Habár a mai szerterohanó világban egy ráérős baráti találkozás is a varázslatok közé tartozik.
 |
| Kobuci kert |
Aztán elkezdődött a koncert. Lukács Miklós és a Cimbiózis. Egy jazztrió: Lukács Miklós (cimbalom), Orbán György (nagybőgő), Baló István (dob). (ITT egy ízelítő, mire képesek ők együtt.) Sokszor hallottam már őket, együtt és külön-külön is, koncerten és lemezen. Lukács Miklóst és Baló Istvánt Dresch Mihály, Orbán Györgyöt Tóth Viktor jazzformációi révén ismertem meg. Ahogy ez a jazzistákra jellemző, összevissza keverednek más muzsikusokkal szerte a világból, mindenféle érdekes és izgalmas formációkban vesznek részt.
Nincsenek műfaji korlátaim, egyáltalán nem szeretem ízlésketrecekbe zárni magam, másoktól még kevésbé fogadom el, ha műfaji határok közé akarnak kényszeríteni. A blogban írtam már popzenéről és kortárs zenéről, klasszikusról és modernről. A zene úgy, ahogy van csodálatos, és ahogy már többször említettem, a zene az egyetlen mentsége, és egyben vitathatatlan értéke az emberiségnek, minden ostobaságával és otrombaságával szemben.
Én azok közé tartozom, akik nagyon szeretik a jazzt. Még általános iskolás voltam, amikor az egyik unokabátyám révén kinyílt előttem ez a csodálatos világ. Minden zenei műfajnak megadom az elvárt megbecsülést, és hallgatom is mindegyiket, legyen az magaskultúra vagy szórakoztatás, mainstream vagy underground. Képviselhetik a lazulást vagy a lázadást, az életörömöt vagy a világfájdalmat, a kellemest vagy a nyers erőt.
De számomra a jazz az egyetlen zenei műfaj, ami a szabadságot jelképezi.
A jazz olyan műfaj, ahol megtanuljuk érteni és értékelni a szabadságot, átéljük, hogy az nem hullik csak úgy az ölünkbe, mert a szabadság egy figyelmes, és másokra is odafigyelő folyamat eredménye. A jazz improvizációra és a zenészek közötti együttműködésre alapul. Ebben az értelemben tökéletes névválasztás a szimbiózisra utaló Cimbiózis. A jazzkoncerten a közönség előtt és a közönséggel együtt születik meg az improvizáció. Úgy szárnyalnak a zenészek és a hangszerek, hogy a többi zenésznek és hangszernek is utat engednek a szárnyalásra. Lehetséges, hogy a jazz az egyetlen demokratikus műfaj? És talán a legbarátságosabb is, mert minden zenei műfajjal képes kooperálni. Az biztos, hogy a jazz nem ásatag, nagyon is naprakész, a zenei folyamatokat nyomon követő műfaj, az ember világra adott reflexióinak egyik legérdekesebb formája.
Lukács Miklóst a Dresch Quartetben hallottam először. Lenyűgözött, megbabonázott, elvarázsolt. Hangszere a cimbalom, amit a jazzbe ő és Balogh Kálmán vezetett be. Bámulatos mesterműveket hoztak létre. A cimbalom a jazz-improvizációk egyenértékű hangszerévé vált. Lukács Miklósnak elévülhetetlen érdemei vannak a cimbalom műfaji kereteinek kitágításában. A cimbalom világhírű képviselőjévé vált és világhírűvé tette a hangszert is.
 |
| Lukács Miklós |
Egyik barátunk néhány éve rábízta a kisfiára, hogy milyen hangszert tanuljon, mert így nem kényszerként, hanem örömként éli majd meg a zenélést. Kipróbálhatta egy zeneiskolai nyílt napon a hangszereket. Ő minden kétely nélkül a cimbalmot választotta. Semmilyen előzménye nincs a családban a cimbalomnak és egyéb hangszereknek sem, de ő boldog odaadással tanulja.
A cimbalomnak tehát eredeti vonzereje van. És aki kételkedik ebben, az hallgassa Lukács Miklós felvételeit. (Például ITT) Minden bizonnyal a barátunk kisfia már járás- és beszédtanulás közben is sokszor hallotta az ő cimbalomjátékát.
A jazznek az improvizáció miatt elengedhetetlen élettere az élőzene, a koncert. Ilyenkor varázslatok születnek. Így történt ezen az augusztusi hétköznapon is. Kisétált a színpadra szerényen, minden csinnadratta és felhajtás nélkül három zenész, akik hangszerükből azt is kihozzák, amire eddig nem is gondoltunk. Egyvégtében játszottak egy komplex zeneművet, ami tökéletesen vegyítette a partitúrát és az abból induló improvizációkat, a kortárs zenét, a jazzt és egyéb műfajokat. Gyönyörű volt és izgalmas.
A közönség elbűvölten hallgatta. Belemélyedtünk a zenéjük világába. Követtük őket, vettük a kanyarokat. Nem könnyen befogadható slágerzene, de mégis felszabadító és varázslatos. Amikor vége lett, valaki felkiáltott a közönség soraiból: „Ezt kérjük még egyszer!” Lukács Miklós visszakérdezett: „Elölről?” Igen, még egyszer, újra, elölről végighallgattuk volna.
Olyan varázslat volt ez a koncert, ami mindörökre velünk marad. Sok ilyen élményt adtak ők már a közönségnek. A Kobuci picinyke színpadán, akkor és ott, minden látványos showelem nélkül varázslat történt.
Manapság mindenhonnan azt sulykolják, hogy menten szétesik a világ. És valóban, borzalmak történnek körülöttünk. Aztán jön egy ilyen koncertélmény. Minden felhajtás nélkül megszületik az ember legszebb ajándéka, amit ennek a világnak adhat: a zene.
Amíg ilyen zenére képes az ember,
van helye a világban. Amíg ilyen zene létezik, addig nem eshet szét a világ.
Kapcsolódó korábbi bejegyzés:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése