Írta: Inkabringa
Semmi sem tökéletes (csak Bach, mondják a zenetudósok), de az egyik legnemesebb emberi cél a tökéletesedésre törekvés. Különösen akkor, ha egy egész társadalom tökéletesedéséről van szó. A finnek a társadalmi tökéletesedést az oktatással alapozták meg. Mélyről indultak és a csúcsra jutottak. Nem volt soha könnyű a helyzet, néha kifejezetten katasztrofális volt, de úgy hatvan évvel ezelőtt a finnek mégis úgy döntöttek, hogy egy igazán nagy társadalmi elhatározás révén kilábolhatnak abból a reménytelenségből, amiben épp akkor volt az oktatás.
Finnországban az 1860-as évektől kezdődött az alapfokú oktatás, és 1921-től lett kötelező az iskolai oktatás. Ekkor a 15 évnél idősebbek 29%-a még nem tudott írni és mindössze 5%-uk tanult tovább. A kötelező oktatás óriási lépés volt a társadalmi szintkülönbségek kiegyenlítéséhez. De mint tudjuk, ez önmagában kevés.
Erősen tagolt volt az oktatás szerkezete Finnországban. Az alapfokú iskola négy évig tartott, majd választhatták a továbbtanulók az ötéves alsóbb fokú és a három éves felsőgimnáziumi oktatást. Az 1960-as években már rájöttek arra, hogy ez az iskolarendszer szélsőségesen széttagolja és egyenlőtlenné teszi a társadalmat, de arra is rájöttek, hogy az oktatás nem az a falat, amit egyben lehet lenyelni, vagy hatalmi szóval elintézett üggyé tenni.
1963-ban (csaknem hatvan éve) nagy lépésre szánták rá magukat a finnek azzal, hogy a Parlament a komprehenzív oktatási rendszer megalkotása mellett döntött. 1968-ban került a Parlament elé az új oktatási törvény. 1963 és 1968 között – öt éven át – széleskörű társadalmi egyeztetés előzte meg a törvényalkotást, amelyben a szakértőkkel, pedagógus szervezetekkel, a különféle szakmákat képviselő szakszervezetekkel, civil szervezetekkel és az oktatásban bármi módon érintettek képviseleteivel egyeztettek. Öt éven át. A törvényt előkészítők mindenkit meghallgattak, mindenki véleményét kikérték, és ami igazi unikum a mi kies hazából nézve, figyelembe is vették. De szép ebbe belegondolni. Mások persze azt gondolhatják, minő gyengeség ez, hisz nem akadt egyetlen omnipotens mindentudójuk, akinek akarata mindenki más akaratát meghatározta volna, és egy pazar huszárvágással egy nap alatt elintézi, amit el akar. Nem, a finneknek nem volt ilyenjük, úgyhogy mindenki mindenkivel szóba állt, mindenki véleményét és ötleteit meghallgatták, és meg is fogadták.
Így kialakult egy nagy nemzeti közös álláspont arról, hogy a komprehenzív oktatás, ami az alsó- és középfokú oktatást a társadalmi egyenlőség eszközének tekinti, az ország fellendülését szolgálja majd. Ez olyan erős elköteleződést jelentett a társadalom minden csoportja számára, hogy vitték tovább a fonalat, éveken, évtizedeken át, bárki került is a kormányrúdhoz.
Az alapképlet változatlan maradt: a komprehenzív oktatási rendszer segít redukálni a társadalmi egyenlőtlenségeket, és a társadalmi egyenlőség sikeres társadalmat teremt.
Nem azért tettek így, mert nagy jó dolgukban erre is ráértek, hiszen a finn társadalmat is időről időre válságok rázták és rázzák meg. Azért tettek így, mert a társadalom számára egyértelművé vált, hogy ásványi lelőhelyekben nem dúskálnak, ámde kiaknázatlan vagyonuk az ott élők tudásszintje, amivel tényleg csodás felívelésre tettek szert.
Remélem, kis hazánkban nem abban bontakozik a nemzeti konszenzus, hogy ha már gazdag ásványi lelőhelyeink nincsenek, legalább kiművelt fők se legyenek e honban (kivéve a szűk elit elitista iskolába terelt elitté nevelt gyermekeit). Nem feszélyezi ez módfelett a társadalmat?
Szóval a finnek újból éveket töltöttek el (újabb széleskörű szakmai egyeztetések révén) a gyakorlati módszertan kidolgozásával, amikor is 1972-ben először az elmaradottabb északi és keleti régiókban (nem ám a kiemelt elitiskolákban) kezdtek hozzá az újítások bevezetéséhez, majd 1977-től terjesztették ki az egész országra a komprehenzív oktatás rendszerét.
Az 1970-es években a tanárképzés kiemelt területe lett az egyetemi oktatásnak, a tanárok szakmai felkészültségét növelték, ezzel együtt nőtt a bérük is, ráadásul a döntéshozók kikérték a véleményüket, és nagyfokú módszertani önállóságot kaptak. Ezzel elérték azt a furcsaságot, hogy a tanári szakma társadalmi presztízse megnőtt. Itt is van még hova fejlődni, vannak is hiányosságok, problémák, de más országokban meg már fű sem nő.
Ezzel azonban nem volt minden megoldva. Mindig újabb és újabb problémák merülnek fel, aminek orvoslása egyre eredményesebbé tette az oktatás színvonalát. 1982-ben újabb törvényt alkottak annak a tendenciának a kiküszöbölésére, hogy a jobb helyzetben levő családok kiváltságos körülmények közé juttatták gyermekeiket, a társadalmi szakadékot vészesen tágítva. Minden szülőnek a saját gyermeke felé fordul a szíve, de ha ez túlburjánzik, akkor végletes társadalmi egyenlőtlenségekhez és csoportszegregációhoz vezet. Aki szeret ilyesmivel dicsekedni, az büszkén hozhatja fel kis hazánkat példának. De a finnek nem voltak erre büszkék. A kiváltságosok kiválasztódását kifejezetten nyomasztónak és kártékonynak tartották az eredeti cél, a társadalmi egyenlőség kialakítása szempontjából. Úgyhogy 1985-ben gyakorlatilag is bevezették az inkluzív oktatást, amelynek keretében a perifériás csoportokból érkező gyerekek is helyet kaptak az osztálytermekben. A szelekciót nem tudták tökéletesen kiiktatni az oktatásból, de összehasonlíthatatlanul jobb a finneknél a helyzet a rendkívül szelektív és szegregáló magyar oktatási rendszerhez képest.
Summa summarum, a finn oktatási csoda alapköve lett a hátrányból induló gyerekek felzárkóztatása. A PISA-felméréseken a finn gyerekek szárnyalnak. A szárnyalást társadalmi szinten nem az jelenti, hogy a társadalom felső harmadába tartozó gyerekek kibontakoztatják a tehetségüket, hanem azt, hogy a periférián levő, kihívásokkal küzdő gyerekek is jó eredményen teljesítenek.
A finnek jelentősen megközelítették, amire titkon és nyíltan is úgy vágytak, a társadalmi nivellálódást. A finnek le akarták gyűrni azt a démont, ami a gyerekek előmenetelét a szülők társadalmi helyzetétől teszi függővé.
Ehhez persze az kellett, hogy nemcsak oktatási, hanem szociális segítséget is biztosítsanak a gyerekeknek és szüleiknek, hogy önálló szakmai tényezőként tekintsenek a pedagógusokra, hogy autonómiát kapjanak az iskolák, hogy az oktatás decentralizált legyen, és a társadalmi egyenlőség ügye közös érdekké váljon. És mindezt jelentős és minden kormány számára evidenciának tekintett állami támogatás kísérte. Ha gazdasági válság volt, ha nem.
Nem utolsósorban a civil szervezetekre is támaszkodik a finn oktatás. Tárt kapukkal várják a civileket az iskolákba. A finneknél hagyományosan erős a civil társadalom, a lakosság 80%-a részt vesz valamilyen civil szervezetben élete folyamán, sokan egyszerre több szervezetben is aktívak. Az önkormányzatokban diákvezetőt is választanak, ezzel is a közéletben való jártasságra, a közügyek iránti felelősségre és kritikus érdeklődésre buzdítják a fiatalokat. Egyszóval a finneknél a civil öntudatnak rangja van. Az jó lehet.
Hosszan lehetne még elemezni a finn oktatási rendszert, mert egyáltalán nem könnyű és kikövezett társadalmi-gazdasági körülmények között alakult ki és létezik mindmáig. Most is újabb és újabb megoldandó bajok merülnek fel. A finnek a felülről eldöntött centralizálás helyett az alulról felfelé építkező hosszú távú célratörést választották. Nem tökéletes a finn oktatási rendszer, de a tökéletesedésre törekszik. Minden sikerével és minden buktatójával együtt is egy tiszteletreméltó társadalmi cél példája. A finneknél is volt már sok baj, de egyben minden kormány és minden politika körül settenkedő egyetértett: az oktatás által teremtett társadalmi kiegyenlítődés a kulcsa a társadalmi jólétnek. Ha tökéletesen nem is tudják megvalósítani, de legalább megpróbálják.
Köztudott, hogy a magas GDP önmagában nem segíti a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását. Az egyenlőtlenségeket az oktatás - minden társadalmi csoport által elérhető - magas színvonala csökkenti.
A finnek oktatási rendszere hovatovább odavezetett, hogy évek óta nemcsak a PISA felméréseken végez az élen Finnország, hanem a boldogságindexen (World Happiness Report) is.
A finn és a magyar oktatás között hasonlóság is van: mindkét országban az oktatási rendszer közvetlen érintettjei az iskolások, az iskolások szülei, és az ő tanáraik. A különbség csak annyi, hogy kis hazánkban valamennyien megszenvedik a jelenlegi oktatási helyzetet és a jelenlegi társadalmi közeget. Ez a közeg pedig olyan, hogy mindenki mások fejére állva akarja kint tartani fejét vízből. Ez az emberi psziché hibája, hogy ha valaki hozzájut valamihez, és más meg nem, akkor előbb-utóbb meggyőzi magát, hogy neki az jár, sőt, meg is érdemli, nem úgy, mint mások. Ez a társadalmi attitűd nem kedvez a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének. Nem is áll kis hazánk a boldogságindex élén.
Értük írtam ezt a bejegyzést: az iskolás gyerekekért, a szüleikért és a tanáraikért. Az ő elégedettségük a PISA és a GDP adatain is sokat javítana. Nem beszélve az ország boldogságindexéről. Minél később kezdünk hozzá ahhoz, amire a finnek rászánták magukat, annál később jön el a társadalomban a kiegyenlített boldogság. Nem a tökéletes az egyetlen siker, a tökéletesedés is az.
