Nyáreste a Kertemben

Írta: Inkabringa

Budapest nem a zöldterületek tovaterjengő arányáról híres. A Városliget még olyan hely, ahol fák vannak, amire gyerekek másznak és fű, amiben bukfencezni lehet.
Sokszor eszembe jutott már, hogy a számos (sőt számtalan) budapesti szórakozóhelynevek közül a legegyszerűbb és egyben legnagyszerűbb találmány a Kertem elnevezés.

A budapestieknek nem napi rutin a kerti szöszmötölés, bár egynémely helyein éppen megadatik a kert is.

A kert mindig a saját birodalmunk, a meghittség, a világból való megnyugtató visszahúzódás tere, ami azonban mégis valahogy összeköttetésben marad a világgal, hiszen a fű meg az ég a világ része, mi csak kimetszettünk belőle egy darabot.

A fővárosi embernek túlnyomórészt nincs meg ez a kertélménye. Ettől még vágyik erre, és ha ráakad, ráismer, akkor máris otthonossá válik számára.

Budapest egyik legkedvesebb kertje a városligeti Kertem. A név már csak azért is telitalálat, mert ezt a szívünknek kedves helyet, ami a kert, birtokos egyes szám első személyben a legszemélyesebb helyünkké teszi.

Egyszerű ez a szó, de végtelen meghittséget rejt magában.

A Kertemben az a legjobb, hogy a finom, zavartalan nyári estéket természetessé teszi. Csak úgy begurulunk a bringával, magunkhoz veszünk valami nedűt, letelepszünk egy kerti asztalhoz és számunkra kedves emberek között időzünk.

Időzni csak nyári éjszakában lehet. Szaladnak az órák, fecserészünk, mélázunk, tépelődünk, nevetünk, mesélünk, diskurálunk, mindez belefér az időzés nyáréji végtelenségébe. Ha épp koncertnap van, akkor zenét is hallgatunk. Sokféle muzsikát hallottam már itt, mindig azt éreztem, ez épp idevaló.

Így történt ez tegnap este is. Liget, bringák, jó társaság, zene, Kertem.

A muzsikát ezúttal cigány muzsikusoktól kaptuk. Magyarországi oláh cigányoktól (Romengo) és dél-francia cigányoktól (Juan De Lerida flamenco együttese).

Juan De Lerida családja a Franco diktatúra idején hagyta el Spanyolországot, és Dél-Franciaországban kezdtek új életet.

A zene és a gitár iránt egyre inkább elkötelezett Juan De Lerida gyökértelen talajban jutott el saját népének és családjának gyökereihez a zene által. Visszanyúlt az andalúz cigányzenékhez, a flamencóhoz, de csippent a kortárs irányzatokból és a jazzből is. Nueovo Flamenco, ahogy zenéjét hívja, mely a gyökerekre tekint, de egyidejűleg a világra is nyitja a szemét.

Juan De Lerida

Első lemezét negyvenéves korában jelentette meg. Addigra már ismert és sokra értékelt muzsikus volt, de tartózkodott a nagy nyilvánosság elé lépni. Különös feszült, szenvedélyes életút lehet az övé. Nem véletlen, hogy a flamenco vált az ő műfajává.

Van a megjelenésében, a tekintetében is valami zárkózottság, de ugyanakkor a világra nyitott izzó szenvedélyesség. Olyan, mintha egy hatalmas karimájú kalap alól tekintene a világra. Különös aurája van. A flamencóról már mindent elmondtak, az egyik legkedveltebb területe a folklórelemzéseknek.

Ami számomra mindig elsődleges élmény a flamenco hallgatásakor, hogy a fájdalom, a keserv mellett az izzó szenvedély, a tüzes élni akarás is ott van.

Persze, panaszos dalok ezek, de mégsem lemondóak. Sosem ezt érzem ki belőlük. Inkább a mindenek ellenére is életszerelmes dús indulatú szenvedélyt.

Ez a szenvedély azonban sosem csap át tombolásba, őrjöngésbe, hisztériázásba. Mederben tartja az áradó érzelmeket, de talán épp ezért érezni a robbanás határán levő perzselő indulatát. A flamenco szereti, és teljes odaadással megéli az életet, ahogy az adatik az embernek. Mérhetetlen fájdalmak és végtelen örömök egymás után sorjázásával.

Nem finnyázza, szálazza kényeskedve külön örökké jót a rossztól, patikamérlegre téve arányaikat. Egyben, minden kínjával-boldogságával magába oldja, és magából kisikoltja az életet.

Szenvedély csak ebből lehet.

A Kertem finom nyári estjét nemcsak a dél-francia flamenco zenészek fűszerezték be szenvedéllyel, hanem a magyarországi oláh cigány muzsikusok is.

A Romengo ismert, szeretett zenekara a hazai közönségnek is. Öröm, hogy a világ egyre több táján ismerik és szeretik meg őket.

Romengo

Másféle módon, mint a flamenco, de ugyanoda jut el az ő zenéjük is. A bánat, keserűség, megtörtség hangjai után ugyanabból a dallamból vezet át a bádogkanna egyre pergőbb ritmusa valami csakazértis mámoros életörömbe.

A flamenco és az oláh cigányzene ugyanazt tanítja. Szívből keseregni, de sosem nyafogni, és szenvedéllyel örülni, de sosem őrjöngeni.  

Különös fénypontját adták ennek az amúgy is varázsos nyári estének az énekhangok. Juan De Lerida flamenco zenekarának érces, jellegzetesen recés, kesergő férfihangja és mellette a Romengo énekesnője, Lakatos Mónika erős, érzelmekkel, fájdalmakkal telt zengő hangja.

Lakatos Mónika hangjáról már sokan áradoztak. Én sem bírom megállni, hogy megjegyzés nélkül hagyjam.  

Lakatos Mónika

Elsőre mindig az jut eszembe, hogy egy ilyen pici nőből hogy tud ekkora erejű énekhang kiszakadni? Aminek ráadásul minden egyes hangja a helyén van. Különleges fátyolos, de mégis messze zengő hang az övé. Úgy szól, hogy beleremeg a nyáreste, miközben az érzelmek minden regiszterébe érzékenyen simul.

Megérdemelten lett egyik díjazottja idén a MEDIAWAVE Alapítvány által 2001-ben létrehozott "Párhuzamos kultúrákért" elismerésnek, melyet kapnak "az olyan magyar és az országban fellépő, egyedi művészeti életpályával rendelkező személyiségek, kiknek civil és/vagy szuverén szellemisége sosem illeszkedett az épp aktuális vagy divatos kulturális irányzatokhoz, hanem saját, belső művészeti iránytűjük által kijelölt útjukat járják. Sokszor nehéz természetű, robbanékony, „nagy lelkű” vagy éppen a végtelenségig szelíd, alázatos, visszahúzódó, szinte észrevétlen személyiségekről van szó. Abban azért hasonlítanak egymásra, hogy kevéssé tudta befolyásolni/megtörni őket a környezet vagy a politika szándékos vagy szándéktalan átlaghoz szorító ereje." (MEDIAWAVE Alapítvány)

Teltház volt a Kertemben. Ahogy sötétedett az ég, és a koncert egyre beljebb sodort mindenkit ebbe a szenvedélyes zenébe, egyre emelkedettebb lett a hangulat is.

Amikor először felharsant Lakatos Mónika hangja, mindenki felkapta a fejét. Amikor aztán a flamenco énekessel egymást váltva szólt a hangjuk végképp felforrt a hangulat.

A koncert végén sört kiloccsantva, lepényt az ajvárba csapva, mindenki felállva tapsolta a muzsikusokat.

Hazafelé poroszkálva annyiban maradtunk, hogy ezt a szenvedélyes, személyes nyárestét megőrizzük magunkban és majd sóváran, de nem reményt vesztve gondolunk rá a téli dermesztő fagyokban.

Lesz ilyen legközelebb is.

Az ilyen estékért érdemes élni. Örömteli, tűzbe hozó, felzaklató, reményt adó.