Buñuel Mexikóban

Írta: YGergely

Buñuel mexikói korszakára kevés fény esik.

Mexikóba ismeretlenként érkezik, újra kell kezdenie. Egy közepes, majd egy dübörgő sikerű közönségfilmet készít. A vígjátékkal (Kicsapongó atya) pénzt szerez és lehetőséget.

„Mindenhol inkább keressetek, ha egy nap eltűnnék, csak Latin-Amerikában nem” – mondta a legenda szerint. Mintha egy szürrealista történetet élne, természetesen épp ott kötött ki.

Szerencsés pillanatban érkezett: a mexikói film akkor Latin-Amerika legmagasabb színvonalú filmgyártását produkálja, mennyiségben-minőségben a csúcson van. Emilio Fernandez, a vezető rendező nem lebecsülendő vetélytárs.

A spanyol emigráns Buñuel aztán Luis Alcoriza forgatókönyvíró és Gabriel Figueroa operatőr személyében nagyon tehetséges emberekkel került kapcsolatba. 

S mivel idegen volt neki sok minden Mexikóban, hát épp ez segített kibontakozásában. Minden idegenség és szokatlanság tetszett neki.

Nem remekmű az El Paóban nő a láz, Gérard Philipe utolsó filmje. A forgatókönyv túl direkt, túl politikus.

Érezhető Buñuel erőfeszítése, hogy megcsavarja kicsit, hogy a mesebelien jó ne csak jó legyen, a jóság ártson is, ne idealizáljon, hogy a film tételszerűsége csökkenjen, nyitottabbá, ne egysíkúvá váljon. 

Félsiker, részértékekben gazdag kudarc. Egy interjúkötetből kiderül, hogy a rendező a Tosca némely melodramatikus fordulatát „plagizálta”, és sajnálja, hogy ezt alig vették észre.

A naiv jóra törekvés bukása, sőt ártalmassága: ennek ábrázolása majd a Nazarinben, ebben a nagyszerű, többrétegű filmben sikerül igazán. 

„Jót tenni” a diktatúrákban lehetetlen vállalkozás; naiv jóakarók csak balsorsot, bajt, szenvedést okoznak. 

Erről, a Nazarin egyházból kitagadott paphősével, e pap Krisztus kálváriáját példázó és profanizáló vándorlásával tágabb, az egész létezésre vonatkozó érvénnyel szól.

Két legfontosabb mexikói remeke talán az Elhagyottak és az Öldöklő angyal.

 

Az Elhagyottak a neorealizmus világsikere idején készült. Mégis más: Buñuelnek nagy vitái voltak a neorealista Zavattinivel: a rossz társadalom és a jó kizsákmányoltak szembenállásának sémája még a legmeghatóbb vagy legvalószerűbb neorealista filmekben is taszította. A Rosszat kiirthatatlannak vélte, nemcsak az igazságtalan társadalmi rend termékének.

1945 után az olasz neorealizmus vált a filmművészet legfontosabb, legdöntőbb irányzatává. A valódi életet ábrázolta, s az addig uralkodó giccses-hazug „álomgyárak” termékei helyett a nyers valóság áramlott a nézőterekre. 

Első pillanatra Az Elhagyottak szintén neorealista ihletésből született. E filmmel egy csapásra újból felfedezték Európában is. 

A csavargó és bűnöző gyerekekről szóló remekmű ugyanolyan könyörtelenül realista szemléletű alkotás, mint a neorealisták, Rossellini vagy De Sica művei, de ábrázolni tudja a valóság mögöttit, tudatalattit, az elfojtott belső valóságot is. Álom- és víziójelenetek teszik feszültté és gazdaggá ezt a André Breton szavával „görcsösen szép” filmet.

Mexikóban egyébként jó néhány olyan remekművet rendezett, melyek még ma sem igazán ismertek a nagyközönség előtt: elég, ha csak az Archibald de la Cruz bűnös életét említjük, e freudi indíttatású, szürrealista humorú tragikomédiát, vagy az Elt, melyet Őnek, de leginkább Áznak („Ösztön-én”) fordíthatnánk. 

Az El a lelki impotencia, a féltékenység hideglelős fekete komédiája: szerelembe beleőrülő férfihősét Buñuel bevallottan saját elfojtásai nyomán rajzolta meg.

Az El hőse nevetséges, torz figura: öntelt macho, aztán szánni valóan szenved, majd beletébolyodik féltékenységébe: Buñuel mégis rokonszenvesebbnek érzi, mint a szerelmeit ravaszul meggyilkolni kész Archibald de la Cruzt a féltékenység rokonfilmjéből.

Archibald esetében viszont az a nagyszerű, hogy amilyen gyilkosságot kigondol, az – akaratától függetlenül – máris beteljesül. (A film eredeti címe - Ensayo de un crimen - jelentheti „A bűn főpróbáját” is.) Amikor valóban gyilkolnia kellene, szép és hűtlennek vélt kedvese helyett csak a nő viaszbábját égeti el kemencében: ezzel Buñuel is egyetért.

Legrejtélyesebb opusza talán Az öldöklő angyal, melynek „megfejtésével” azóta is hiába kísérletezik filmkritikusok és pszichiáterek népes csoportja. 

Nagypolgárok tartanak itt pompás estélyt, s az estély végén megmagyarázhatatlan okból nem tudnak kilépni az ajtón. Foglyok, de hogy minek a foglyai, társadalmi helyzetüknek-e vagy elfojtásaiknak, azt Buñuel nem magyarázza meg, magyarázat helyett hideglelős, könyörtelen, mondhatnánk, jeges röhögésre ingerel.

„Buñuel mögött egész Spanyolország ott vonul” – írja Carlos Fuentes, Mexikó legeurópaibb írója.

Nehéz volna megítélni, hogy egész Mexikó is ott masírozik-e filmjeiben. 

Azt azonban, hogy mi, a nézői vele vonulunk, talán elmondhatjuk.