„Mintha pásztortűz ég őszi
éjszakákon…”
Ki ne ismerné ezt a sort széles e
hazában? Tanítják, megtanulják, bebiflázzák, majd soha többé nem gondolnak rá.
Sajnos Arany János is abba a
kővé-bronzzá dermedt kasztba került, ami nem engedi, hogy élő-mozgó poétaként
ragyogja be az életünket.
Mindenki áhítatosan, magát
kelletve nyilatkozik róla, távolba révedve emlegetik, mint a nemzet nagy
lírikusát. Épp csak nem olvassák.
Pedig mennyi ízét, színét-fonákját
ki lehet szűrni a gyönyörűen leírt sorainak. Középiskolásként hirtelen
felindulásból egyszer eszembe ötlött, hogy megtanulom Arany sorait, mindet.
Addig nem halok meg. Ó, még szép hosszú élet áll előttem…
Ha megtanulni nem is, de olvasni,
időről időre hozzákanyarodni érdemes, sőt mi több, élvezet.
Arany János mindmáig
betelhetetlen és kiapadhatatlan csodakútja a magyar irodalomnak. Eszem vesztem,
olyan hatalmas szókinccsel bírta ezt a nyelvet.
Gyönyörűség, amit művelt a
szavakkal.
A Toldi valószínűleg Arany
legismertebb művei között van. Általános iskolában mindenki találkozik vele.
Elemzik, olvastatják, kötelező olvasmány, ilyesmi.
Én is átestem ezen anno, nem
őrzök túl hevült emlékeket az irodalomórákról. A tanárunk valószínűleg a legkisebb
örömét sem találta sem a tanításban, sem az irodalomban. Tudom, hogy vannak, akiknek kiváló irodalomtanáruk volt, magam is ismerek olyat, aki ilyen. Ahhoz, hogy én mégis
irodalomszerető-tanuló ember lettem, semmi köze nincs a tanáromnak. Nem ő
hatott rám, hanem maga az irodalom.
A Toldit 1846-ban írta Arany a
Kisfaludy Társaság pályázatára. „Készíttessék
költői beszély, melynek hőse a nép ajkán élő történeti személy, például Toldi
Miklós, Kádár vitéz…” Ezzel robbant be az irodalmi köztudatba.
Nebulóként azon töprengtem, hogy
vajon miért épp Toldi Miklóst választotta hőséül ez a csöppet sem hősködő
alkatú zárkózott költőlélek? Talán, mert ez volt első helyen a pályázati
felsorolásban. Bármiből remekművet alkotott volna. Toldinak szerencséje volt,
hogy ráesett a választása.
Azt azért még Arany sem gondolta,
hogy a Toldi megírása után nagyjából százötven évvel született ifjak friss és
erős tartalmakat bontanak ki majd belőle. Ha tudja, vagy reméli, talán
könnyebben viselte volna az elkövetkező évtizedeket is, bukással, önnön
lelkében bujdosással, az Akadémia bürokráciájában verdeséssel.
A Színház- és Filmművészeti
Egyetem Ódry Színpadán tavaly
ősszel mutatták be a Toldit. Terveztük már megnézni a zsámbéki fesztiválon is,
de lecsúsztunk róla. Most végre sikerült.
Ezen a későnyári októberi estén
elmentünk tehát megnézni a Toldit.
Barátunk tizenkét éves leánykája ugyanolyan
magyarórákon unta végig a Toldit, mint ami nekem jutott. Kiskamaszos öntudattal
fejtette ki nekünk, ez sérelmére elkövetett gaztett, hogy még az őszi
szünetben is ezzel nyaggatjuk. Mert a Toldi egy unalmas és kötelező muzeális
darab. Semmi több. Ép lélek menekül tőle. Gáz.
Ezt a poros muzeális Toldit fizikai színházi rendező-koreográfus szakos negyedévesek vitték színre tavaly, egyik osztályvezető tanáruk,
Horváth Csaba rendezésében.
Az eredmény magáért beszél.
Csodás, friss, gazdag, ötletdús, sodró lendületű és sziporkázóan szellemes
előadás.
Hét fiatal mondja el elejétől a
végéig kiváló intonációval, remekül hangsúlyozva Arany János örök érvényű
elbeszélő költeményét. Olyan szép hangokkal, olyan gördülékenyen ejtett
szavakkal, hogy beleborzongtam, mennyire teljes és eredeti még most is ez a
szöveg.
Duruzsoltam velük magamban ezeket
a jól ismert, veretes szavakat, és mégis egészen mai tartalmakat, árnyalatokat
fedeztem fel bennük az előadást nézve.
A fiatalok szóról szóra elmondták
a Toldit, de nem csupán mondták, hanem mozogták is. Arany János sorait szavalták
szép egyszerűséggel, és lenyűgöző mozdulatszínházzal kísérték a kiejtett
szavakat.
Eszközük, díszletük, kellékük
leginkább saját testük volt. Olyan ötletgazdag, szellemes poénokra, finoman
átszőtt lelki sejtetésekre, kirobbanó energiára, elfojtott és feltörő
indulatokra voltak képesek abban a picinyke térben, ami nem csupán felskandálását
jelentette egy nagy klasszikusnak, hanem a bensővé tételét, a nemes sorok
magukba fogadását, újragondolását.
Eszembe jutott a jó néhány évvel
ezelőtt a Bárkában látott Hamlet,
amit – a szintén klasszikussá vált - Arany János fordításban adtak elő,
mindenki számára ismerős-otthonos mondatok egymásra következésével, de a Tim
Caroll által rendezett előadás mégis maga volt a váratlanság és egyszeriség.
Ehhez hasonló volt a Toldi is. A
szöveg az agyam legmélyebb burkába rögzült már, de az előadás mégis olyan
újszerűvé és újra felfejthetővé tette, ami bizton állítom, hogy a színházba
járókat és a klasszikusokat is megvédi a porosodástól.
Ezt a hét fiatalt nézve az
villant fel bennem, hogy a fiatalságnak nemcsak bolondsága, hanem üde
bölcsessége is van. Ezt pedig nagyon meg kell becsülni, hogy aztán ne váljon keserű,
beszáradt, csak magával egyetértő felnőtté.
Toldi Miklós nyers vitalitása és
bujkáló, ki-kibukkanó méltósága és önmagára találása illett a fiatal
egyetemisták játékához. Korszerűvé, modernné, elementárisan energikussá tették.
Nem is kellett ehhez valószínűleg
más, mint hogy abból a bronzba öntött rá-nem-gondolásból kitépjék és újra a
maga teljes valóságában, önmagában és önmagáért szemléljék.
Nem a „mások mondták, hogy ez
ilyen meg olyan” alapú újratemetés lett így belőle, hanem egy eleven hatású, vérbő,
fordulatos, minden ízében friss és modern értelmezés.
Láthatóan Toldival foglalkoztak,
Arany szövegével, és nem a róla gondolni illő sablonokkal.
Az eredetiség néha csak ennyiből
áll: a világot nézni, és nem azt, amit gondolni illik/javallott róla. Odamenni,
belenézni, rákérdezni és nem a felszínt felszínesen szemlélni. Az csak
félreértelmezésekhez vezet.
Artista ügyességgel,
balett-táncosi könnyedséggel, hip-hop lazasággal, néptáncos lendülettel
vetődtek, ugrottak, nyújtóztak, gurultak át ezen a hősi történeten számos stílusos
poént, finom hetykeséggel ciccentett szellemességet szétszórva.
Testükkel, szellemükkel,
szavaikkal és mozdulataikkal mondták el Toldi Miklós vitézségeit. Bármilyen
kifejezési formát választottak, az hatásos kifejezőeszközzé vált általuk. Ha
énekeltek, ha táncoltak, ha verset mondtak, ha akrobaták voltak, az mind szólt,
hatott, megérintett.
Az előadás utolsó harmadában
aztán felcsendült a zene is. A Dresch Quartet muzsikája szólt.
Megszólalt például az általam nagyon
szeretett Prana a Ritka madár albumról. A ’prana’ eredeti
szanszkrit jelentése ’életerő, energia’ és nekem mindig valami lassan kibomló,
sejtetve felbukkanó és egyre szélesebb ívben áradó hatalmas felszabadultságot, életörömöt
jelentett ez a zene.
A Toldiban azonban a harc, a
küzdelem jelzője lett, hiszen a cseh vitéz és Toldi Miklós összecsapását kísérte.
Káprázatos, pergő harc és energiák egymásba ütközése volt ez a jelenet. A Prana lendülete ezt az energiát is
magába foglalja.
Jó volt ez egy kis külön bejáratú
újraértelmezésre is.
A mozdulatok, a pazarul redőzött jelentések
és értelmezések az elmúlt több mint másfél század terheit és erényeit is
felvonultatták. A nemzetféltő honfibút, a világra nyitottságot, a kevélységet és
a meghunyászkodást, a megvetettséget és az álnokságot, a nyers erőt és a méltóságot.
Villanásokra eszembe jutottak
az archív filmeken legényest táncoló parasztemberek, a keleti harcművészek, az aluljárókban breakelők, Kodály Zoltán, Cseh Tamás, de Jackie Chan és Tarantino is. Remekül megfértek
egymás mellett, sőt, kifejezetten élvezték egymás társaságát.
Duhaj, életerős, izmokra,
energiákra, szívre-szellemre és nem papírformákra kidolgozott előadás volt ez.
Élményt adott az Aranynak
elkötelezett rettentő-roppant felnőtteknek és a márványba faragott őskövülettől
eddig idegenkedő kiskamasznak is.
Úgy tűnik, hogy az előadást
jegyző fiatalok erősen hiszik, hogy értelmezni érdemes még a kezem fejének hitt
dolgokat is. Nem állnak meg a látszatoknál. De jó ezt látni.
Arany Jánosra és az agyongyötört
Toldijára tiszta szívvel és ésszel néznek.
Bebizonyítják, hogy természetesen
hangzik Arany gyönyörűre csiszolt nyelvezete és a jazzre remekül lehet táncolni.
Gondolta a fene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése