Luis Buñuel diszkrét bája

Írta: Bikassygergel

Miben segített a Buñuel-élmény? Abban, hogy megbarátkozzam az ellentmondásokkal, az össze nem békíthető, a meg nem magyarázható dolgokkal. Ahogy ő vihogva harcolt velük. Nagypolgár életmódjával és konzervatív hajlamaival szürrealista lett és lázadó – csöppet sem szégyellve, sőt vállalva feloldhatatlan kétarcúságát. Bosszant egész életét végigkísérő politikai vaksága és a Szovjetunió bámulatos nem ismerete. Taszít kurjantozó anekdotája Franco családi házában tett látogatásáról: „Pompás fickó!” – áradozott. Bosszant, dühít és gondolkodni kényszerít Buñuel egész személyisége és életműve: arra késztet, hogy minden nézetemet átgondoljam, újraértelmezzem. „Nem tagadom – profanizálom” – ez volt Buñuel egyik hitvallása, s leginkább ezt szeretném megtanulni tőle.  

Francia filmjeinek forgatókönyvírója, kései korszakának meghatározó alkotótársa Jean-Claude Carriére volt. Szellemes aforizmája a forgatókönyv és a film viszonyára: „Egy film akkor van kész, amikor a forgatókönyv eltűnik.” Legjobb példái ennek Buñuellel közösen írt munkái. A Buñuel-művek teljes igazsága a bennük karikázó-bukfencező véletlenek forgatagán átszűrve hat. Filmjeinek nem történetük, hanem „véletlenük” van.

Buñuel talán legismertebb filmje A burzsoázia diszkrét bája, amit 1972-ben mutattak be, majd Oscar-díjjal jutalmaztak. A film saját osztályának, a nagypolgárságnak „gúnyfilmje”. Szorongó győztesek vonulnak a semmibe vezető országúton? Vagy hatalmuk vesztén borongó elegáns vesztesek? Buñuel két öregkori ikerfilmje, A szabadság fantomja meg a Burzsoázia diszkrét bája sok kérdést tesz fel, s persze egyre sem felel. A fenti kérdésekre, melyből minden kiderülhetne, arra felel a legkevésbé. Jobb mozikban e két filmet végighahotázzák a nézők.

A burzsoázia diszkrét bájában a szobalány beenged egy ravasz mosolyú férfit a nagypolgári házba. Az kijelenti, hogy ő az egyházmegye püspöke, és most kertészi munkakörben szeretne nagypolgáréknál elhelyezkedni. Természetesen elzavarják, pedig valóban püspök. Nem sokkal később meggyóntatja és agyonlövi a haldokló kertészt. Érdekes mellékfigura.

A Buñuel-életmű utolsó szakaszának már nem annyira a vallás, inkább a terrorizmus a fő tárgya. A két ikerfilm a polgárság kacagó búcsúja. Szereplői szorongva, az alkotó kacagva búcsúzik, de nem egészen világos, mitől is. Diadaluk vagy bukásuk fölött harsog a hahota? A kórkép pontos: az indulásakor fehér ingben szemet metsző rendező itt egy társadalmi réteg, a nagypolgárság halotti bizonyítványát állítja ki – a beteg mégsem hal meg. Ez duplán mulatságos fejlemény.

Buñuel fiatalkori haragja és hagymázas víziója úgy sistergett, mint az ellene tüntető nézők füstbombái. Az idős Buñuel helyeslő kacajt vált ki az egykori tüntető polgárok unokáiból. Olyan lázálmokat vetít a vászonra, melyen nemcsak a nézők, de maguk a lázálmodó figurák is nevetnek. Buñuel korai filmjeiben a rendező helyzete egyértelműen a vad lázadóé volt: sárban hemperegni, pofozni, rombolni, gyújtani, lövöldözni. Kései opusainak alkotói szemszögét és helyzetét nem könnyű, de roppant csábító kísérlet meghatározni. A rendező most „szelíd humorral”, botránkozásra alkalmatlanul tálalja a halálos mérget. A Nagypolgár meghal, s hogy még mindig él, ez roppant mulatságos.

A szürrealista látásmód szerint élet és álom közlekedő edények módján egyensúlyt tartó rendszer, élet és álom folyama egymást gazdagítva zubog. Ez a film a fel nem ébredésről szól, a rémálmok és a valóság összefonódásáról. Nagypolgári hősei állandóan ünnepi vacsorára készülnek, de a pompás étkezésben minduntalan megakadályozzák őket. Látszatéletük olyan felszínesen bonyodalmas, mint álomlabirintusaik. Fölényesen magabiztosak és szoronganak.

Fernando Rey szokott „hidalgo-viselkedésével” most egy képzeletbeli latin-amerikai diktatúra párizsi nagykövetét játssza. Barátai francia nagypolgárok. Könnyedek, magabiztosak, rafinált életművészek. De állandóan hiba csúszik a hedonista szertartásaikba. Estélyükre hadgyakorlatra induló katonatisztek érkeznek váratlanul. Egy főtiszt felpofozza a nagykövetet, a nagykövet lepuffantja. Mindez csak rémálom volt, ébresztő. Ekkor az estélyre terroristák rontanak be, lemészárolják a társaságot. A nagykövet elbújt, és halált megvető bátorsággal kinyúl az asztal alól, hogy megkaparintsa az imént elkezdett báránycombot. Falatozni kezd, de észreveszik, gépfegyver kattog. Üvöltve ébred fel. Ez is csak álom volt. Hatalmuk csúcsán bukás előtt állnak, és rettegésük mélypontján fölényes, friss erővel születnek újjá. Ravasz életerejük minden minutumban komikus kissé.

Egy másik kulcsjelenet. Annyi meghiúsult ebéd- és vacsorakísérlet után végre elhelyezkedik a nagyburzsoá kompánia egy pompásan megrakott asztal körül. Ekkor függöny gördül fel előttük, színházi széksorokra látnak, telt ház van, a közönség finom moraja hallik. Tehetetlenül, hűdötten ülnek. A súgó vadul súg, de hiába. Ők felpattannak és fenségesen sértődött diplomataléptekkel hagyják el a társadalom nyilvánossága elé tárt színpadot.

Tovább az úton. A film vissza- visszatérő képi refrénje. Csak mennek-mennek - életre készen, diszkrét eleganciával – a történelem halni készülő vesztesei, új és új diadalok felé. Logikátlan feltámadásaik, az egész film forrón-hideglelősen hasonlít a történelemkönyvek realitásához.