Írta: BikassyGergely
A szovjet korszakban kisgyerekként olvastam a Naszreddin Hodzsát. Kisvárosi-falusi kéményseprő (nagy-nagybátyám) ajánlotta. Nagy-nagybátyám (Béla bácsi) szobájának falán óriási Sztálin-fénykép díszelgett. Az a kifestőkönyvbe illő Nagy Sztálin. Béla bácsi az első világháborúban orosz fogságba esett, majd vöröskatona lett. Úgy mondta, Csapajev parancsnoksága alatt harcolt. Haláláig büszke volt rá.
A Naszreddin Hodzsa ama ritka szovjet könyvek egyike, melyet nagy népszerűsége okán még a hatvanas évek végén is olvasták, sok új kiadásban. (Első magyar kiadása egyébként a negyvenes évek elején jelent meg!)
Tíz éves gyerekként, apám-anyám elbocsátva, nagynéném Kistarcsán büntetőtáborban, én erről nem tudva bősz Sztálin-hívő voltam, Béla bácsi nélkül is töméntelen sok szovjet ifjúsági regényt olvastam. "Léna keresi az apját" - először, még nyolc évesen, ezt imádtam. Leghíresebb közülük a Távolban egy fehér vitorla és a (nem ifjúsági) Távol Moszkvától volt. Még híresebb Az ifjú gárda. A két utóbbi hét-nyolcszáz oldal, azért 10-12 éves korban nem semmi végigolvasni őket. A Távol Moszkvától nemcsak hírhedten hazug, hanem bődületesen unalmas is. Engem csak ez utóbbi állított meg. Hős építőmunkásokról szól (a valóságban vasútépítő rabok), de ha hős élmunkások, akkor is untam volna. Sztálin-díjas szerzőjét Sztálin halála után azonnal elfeledték. Az ifjú Gárda szintén Sztálin-díjas szerzője viszont nem teljesen merült a feledésbe: Fagyejev tehetségét gondosan tehetségtelenné kellett (önmagának) változtatnia, hogy a szovjet Írószövetség vezetője, majd alkoholista öngyilkos legyen. A vaskos és tökéletesen sztálinista Az ifjú Gárdát teljesen át kellett írnia, még sztálinistábbra. (Riasztó halálhumorral: még öngyilkossága előtt.)
Én persze inkább a filmváltozatért rajongtam. (Május 1 mozi!) Ljuba Sevcovába szerelmes voltam, ma már nem tudom, az ifjú hősnő neve volt Ljuba, vagy a színésznőé. A filmrendező is Sztálin-díjas lett, csodálnám, ha a színésznő nem. Kisokosként én a fényükbe beburkolva éltem. Egy másik fő sztálinista hős partizánlányról, Zójáról (Zója Koszmogyenszkaja) úttörő csapatokat neveztek el, Ljubáról is kellett volna. Egy híres falusi úttörő fiút, aki leleplezi gabona-beszolgáltatást szabotáló kulák apját, a nagyapja bestiálisan meggyilkolja. Ez a természetesen Sztálin-díjas kisregény (A tőr) kicsit nekem is sok volt, féltem a tőrtől. Persze nem tudtam, hogy írója, Anatolij Ribakov jóval később nemzetközi sikerű regényben ábrázolja majd Sztálin terrorját (Az Arbat gyermekei). Európa sok kritikusa méltatta, magyarul a "rendszerváltáskor" jelent meg, itthon is méltatták, már teljesen szabadon. A gyilkos tőrt elfelejtették.
...Hadd változtassak kicsit a fénytörésen. Az "érett" Sztálin-korszak nem minden könyve volt fércmű. A Naszreddin Hodzsa kiváló könyv, de nagyon jó és izgalmas a Távolban egy fehér vitorla is. Szerzőjét, Katajevet (aki még a húszas évek körül "modernistaként" indult) ma - így a jövőből - is becsülni lehet. Sőt, még ma is olvasni lehetne, ha újra kiadnák. Egy "ingadozó értelmiségi" (ogyesszai tanár) és kiskamasz fia az 1905-ös forradalomban...- a téma óvatosságra intette a hozzáértőket: sem Sztálin, sem Lenin nem szerepelt benne, sem a forradalomban, sem a regényben...)
Másik kedvencem szinte egy nemzedék olvasmánya volt: természetesen a Timur és csapata. Minden idők egyik legjobb ifjúsági regénye. ("Füttyentett: Ott megy Timka, itt meg Szimka!" - ezt a mondatát hetven éve idézgetem. Mint ahogy ezt a híresebbet is: "Mit jelent az, hogy Ultimátum? - kérdezte Figura. Azt jelenti, hogy verekedni akarnak - mondta Kvákin.") Timur egyik hadsegédjét (az ügyetlenkedő kis Kolja Kolokolcsikovot) szinte minden évben felidézem. A könyv írója, Arkagyij Gajdar ugyancsak nem lehetett tehetségtelen, még ha hírek szerint vörösparancsnokként ritkán irgalmazott - később a fronton halt meg.
Sztálinista magyar gyerekkor. Súlyos, kiheverhetetlen téma. Nádas Péter roppant igényű két kötetes nagy önéletrajza lenyűgözött, de hitelrontó hiányokat éreztem benne. Közeli budai iskolába, ugyanabban az évfolyamban jártunk. Nádas ezer oldalon át, részletesen felidézi sztálinista gyerekkorát, amikor is nem mást, ő bizony francia klasszikusokat olvas... Irigylem utólag. Egy mukkot sem ír azonban a fenti sok-sok rossz és néhány jó szovjet könyvről amit akkor minden gyerek olvasott, és nemcsak a sztálinista gyerekek. Egy mukknyi mukkot sem. "Csuk és Gek!" "A hóvár parancsnoka"! Mintha nem léteznének az életében, az emlékezetében, a sejtjeiben. Roncsolóan hazug feledékenység. Önvallomásos könyvét roncsolóan öncsalja. Ekkor nem volt, nincs, se szégyellve, se örömmel, se mindent elfelejtve olyan korunkbeli gyerek, aki nem tudott a Timur és csapatáról. Persze, talán épp erről szól titokban a nagyigényű, hatalmas önéletrajz. Hiányzik belőle, "világlóan" hiányzik minden orosz tanulás, minden szovjet regény, és szovjet film, a Berlin eleste (Május 1 mozi), a Bátorság iskolája (Május1 mozi), Az ifjú Gárda (Május1 mozi). Legyen! A Timur és csapatának hiánya, mondom: számomra hiteltelenné teszi. De hát talán épp a "hiány hitele"? Hogy szándékosan? Hűha! Ez nekem magas. Trükkösen sem szabadna elfeledni a magyar Gajdart és a magyar Katajevet, rosszat tesz a memóriának és a fikciós igazságnak.
Biljéjet párusz ogyinokij - sajnos nincs cirill betűm. De van latin betűm, és velük egy szép magyar fordítás: "A távolban egy fehér vitorla / A kék tenger ködén átragyog."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése