Buñuelről - zavaros időkben

Írta: bikassygergel


Buñuel Öldöklő angyal című filmjében a dúsgazdag Nobile házaspár egy operaelőadás után fényes vacsorát rendez mexikóvárosi palotájában. Különös módon a személyzet tagjai egymás után hagyják el a villát. Négy nap és négy éjjel maradnak bezárva: éheznek, lerongyolódnak, elvadulnak. Amikor végül mégis sikerül kiszabadulniuk, a hálaadó mise után a székesegyházban megismétlődik minden. Ennyi a szinopszis. A film tele van rejtélyes jelenetekkel.  

A valóságban is megtörtént hasonló Peruban, 1997-ben, amikor szakácsnak és pincérnek öltözött terroristák ejtették hónapokig fogságba a japán nagykövetség luxusestéjén a vendégeket. Néhányat később szabadon engedtek: a tévéközvetítésekben groteszkül festettek gyűrött, elmocskolódott estélyi ruhájukban, amint csapzottan vonultak kifelé.

Az Öldöklő angyal vége felé ugyanilyen lerongyolódottak a nagypolgárok a megpróbáltatások végén, bezártságukból szabadulva. A közönség és a kritikusok idegenkedve és zavartan fogadták. A film francia forgalmazásához a főcím előtt ez olvasható: „Ha a most következő film rejtélyesnek vagy logikátlannak látszik, az élet is ilyen. Ismétlődnek benne dolgok, akár az életben, és mint ott, minden sokféleképpen magyarázható. A szerző kijelenti, hogy nem akart szimbólumokkal játszani, legalábbis nem tudatosan. Az Öldöklő angyal legjobb magyarázata, hogy nincs logikus magyarázata.”

A bezártság alapélményén túl a film többféleképp értelmezhető. Alapjában Buñuel fantáziája a szülőanyja. Az Öldöklő angyal legközelebbi rokonai a saját régebbi vagy későbbi alkotásai közt keresendőek. A bezártság alaphelyzete csak keret. A film befogadását az ábrázolási mód teszi nehézzé; ugyanis sem a forgatókönyv, sem a kamera nem segít a nézőnek. A rengeteg szereplő között eltéved a szem. Azt sem tudjuk, ki kicsoda. A film egésze hat szilánkosnak, felszabdaltnak, homokként szétporlónak.

A bezártság és a film figurái által sem értett abszurd kitörési képtelenségük minden megfejtés kiindulópontja. A legtöbb vélemény a jóléti társadalom tehetetlenségét, önmagába zártságát vélte felfedezni. Buñuel megenged ilyen jelentést – a filmből ez is kicsendül. Maurice Drouzy következetesen elemzi végig a vallás kulcsaival a filmet. A mexikói ideggyógyász Cesarman a freudi mélylélektan kulcsaival nyitogatja az irracionalitás zárait. A film társadalmi képlete azonban teljesen egyértelmű: a burzsoáziának elszakítva a külvilágtól (a többiektől, a társadalomtól) végig kell néznie saját haldoklását, és állandó feltámadását-túlélését.
Buñuel szerint minden megfejtési magyarázat önkényes.

A filmet valójában rendkívül erős szerkezet tartja össze. Én mindig meglepődöm, hogy csak 95 percig tart: rendkívüli sűrűsége, töménysége miatt legalább kétórásnak érződik. De a túlzsúfolt jelző sem igazságtalan. A bezártság körülbelül hatvan percének első fele fölöttébb zsúfolt: tele van rengeteg apró jelenettel, szövevényes motívummal. Nem beszélve arról a már említett tényről, hogy a sok hasonló korú és öltözetű szereplőket eleinte törvényszerűen összetévesztjük.

Buñuel saját bevallása szerint különös vonzalmat érzett a zárt terekbe zárt emberi csoportozatok viselkedésének filmbeli ábrázolása iránt. Egyik ravaszul elrejtett formai megoldása néhány snitt mechanikus, többszöri ismétlése. Ebben van valami álomszerű. Buñuel rejti a formát – az álomképek is váratlansággal, nem választékos formájukkal hatnak.

Amíg csak egyszer láttam, a tanácstalanság, a „megfejtéskényszer”, olykor allegorikus jellege zavart. Csak többszöri megnézés után tárult fel megszerkesztettsége és gazdagsága. Sajnos biztos vagyok benne, hogy akik egyszer látják, azok számára értékeinek nagy része elsikkad.

A film befejezése visszamenőleg is megemeli, értelmezi a látottakat. A székesegyházba hálaadó misére gyűlnek a kiszabadultak és rangtársaik: több száz nagypolgár hálája a helyreállt világrend köszöntésére. A Te Deum végén a püspök ünnepélyes arccal kifelé haladva, s körülvéve főpapjaitól, hirtelen megtorpan. Nem képes kilépni az épületből. Kint sikoltozás, lövések, a városban zavargás kezdődik. A székesegyház üres udvarán át birkanyáj szalad befelé.

Az Öldöklő angyal befejezése magasra lendíti a képzeletet. A film eddig az összezárt társaság tagjainak mozaikként rakosgatható epizódjaira esett szét. Sok váratlanság van benne, de igazi váratlan dolog csak akkor történik, amikor az önnön lélekmocskára riadt társaság már kiszabadulását ünnepli a székesegyházban.

Tisztán képi elemekben bővelkedik a film. Víziók, áttűnések, trükkfelvétel, önidézetek és utalások bősége. A képi nyelv duplán figyelemre méltó. Egyrészt erősen konvencionális, simulékony, gördülékeny. Ezen belül viszont állandóan kisebb-nagyobb bizarr apróságok zökkentenek ki. E két vonulat együtt észrevétlenül elhiteti az abszurdot, elfogadtatja a magyarázhatatlant.

A szalon végig nyitva áll. Néha nagy elhatározással neki is indulnak, áttörni a nem létező akadályt. Ott azután tétován megtorpannak. A néző leggyakrabban szemből látja ezt a hatalmas, nyitott kijáratot – előtte ott csoportosulnak a figurák, nem is próbálkozva a távozással. A film hidegvérű, semleges ridegségével, s egy frakkban Istent szamárfülező öregdiák röhögésével vegyül.

A film nézésekor erősödik a néző bezártság élménye lassan, nyúlósan. A szereplőkkel való bármilyen érzelmi azonosulás nyilván nem volt célja a rendezőnek. Nem szeretjük őket, de velük együtt be vagyunk zárva. Buñuel elkerüli, hogy tisztán „jónak” vagy „rossznak” láttassa figuráit. Az elegáns nagypolgárok pöffeszkedőek, nagyzolók. Karikatúrához, panoptikumi bábokhoz hasonlítanak. Viszolyogtató mivoltuk teljesen őszinte, majdhogynem természetes. Igazi gyűlölet vagy indulat kiváltására kevéssé alkalmasak. Jobban utálják egymást, mint őket a néző. Ha a bezártságot valamifajta bűnhődésként fogjuk fel akkor sem felidézett, tagadott, vagy megvallott tetteikért bűnhődnek. Inkább valami meghatározatlan, eredendő, rejtélyes, homályba vesző, meg nem fogalmazható bűnt hordoznak. Nyilvánvaló, hogy ez a gyermek- és ifjúkori neveltetésből, a kultúra forrásvidékéről ered.