Axiómán innen és túl (Rubens/Esterházy)

Írta: Inkabringa

A járvány, ami most elárasztja a világot, eltépi az embereket a közösség élményétől. Kínában a Holdújévet, a világ más tájain a karnevált rombolta szét, most a húsvétra készülő keresztények és az arab világ muszlim közösségi ünnepeit zilálja össze. A járvány arra kényszerít, hogy ne keveredjünk, ne érintkezzünk, ne legyünk más emberek között, maradjunk magunknak. Csakhogy az ember társas (sőt mi több: társadalmi) lény. Nem tudunk létezni mások nélkül. Ezért olyan megrendítő, amikor másokra veszélyes biológiai fegyverként kell magunkra tekintenünk. Mert járványok idején nem csak attól kell félni, hogy elkapjuk, hanem attól még inkább, hogy továbbadjuk a kórt. Az egyéni és társadalmi felelősségvállalás csimborasszója egy járvány. 

Milyen sokat olvastam különféle történelmi és kultúrtörténeti könyvekben ezt a szókapcsolatot: „járványok idején”. Kemény világ volt. Mindig úgy hittem eddig, csak volt. Most meg van. Egy újabb tapasztalat. Csak még nem tudjuk a saját emberi nyelvünkre lefordítani és megzabolázni, megérteni. Még csak a rettegés, a nekifeszült küzdelem, a hárítás és a sötétben fütyülés szintjéig jutottunk el. Teljesen mindegy, hogy súlyosak, vagy nem súlyosak egy járvány következményei, ha az emberek biztonságérzetére rosszul hat. A nyugalom nagy erény. 

Bár axióma, hogy a mai kor embere a végletekig elidegenedett és képtelen magát korrelációba hozni másokkal, mégis vannak olyan ősi késztetéseink, amelyek a többi emberrel való önfeledt és örömteli keveredés igényét ébren tartják bennünk. Egy járvány nem engedi az ilyen önfeledtséget, a közösségbe feledkezés örömét. Járványok idején az emberek bezárkóznak, és várják, hogy elmúljon fejük felől a baj.  

Mindazonáltal az életet szeretni járvány idején kell csak igazán.

Minap láttam az Ódry Színpadon Esterházy Péter Rubens és a nemeuklidészi asszonyok című darabját, melyet az alkotók némiképp átírtak oly módon, hogy Esterházy Hasnyámirigynapló című könyvét is beledolgozták.

Esterházy 2007-ben megjelent dramolettjében Rubens halálát írta meg. A flamand festőzseni olyan plasztikusan és érzékletesen, sőt mi több érzékien tudott festeni, lett légyen szó tájképről vagy emberi testről, hogy vele kapcsolatban a földi élet múlása fel sem merülhet, hiába halt meg évszázadokkal ezelőtt. Rubens a tehetségével tisztában levő, teljes életet élő ember, akinek az alkotás és az életszeretet, nota bene a földi élet szeretete, magától értetődő axióma. A művészeti alkotás is egy teremtés, épp ezért minden művészet egyben istenkísértés is. Ahogy a darabban elhangzik, Rubens, „aki képeivel kijavítja a világot, úgy viselkedik, mint az Isten”. Egy másik művében ezt írta Esterházy:”A nagy író újra kitalálja nekünk a világot. (A művészet ezért istenkísértés)”.

Most, a járvány által megtépázott karnevál után, és húsvétvárás idején különös tanulságokat hordoz ez az előadás.

A színházi előadás alkotóit dicséri, hogy volt érzékük, és főként merszük ahhoz, hogy ezt a két, földi életet ünneplő alkotót - Rubenst és Esterházy Pétert - játékosan összekapcsolják. Az előadás alatt Rubens szájából halljuk Esterházyt, és Rubensszé válik Esterházy. Egy mélyen élő, rejtett párhuzam ez: két, az életszeretetet elegáns könnyedséggel vállaló ember évszázadokon átívelő lélekrokonsága.

Az előadásban Rubens/Esterházy szerepét Pogány Judit alakítja. Zseniálisan. A feje tetejére fordított világ karneváli szellemének csodája ez az alakítás. Pogány Judit elevent és holtat, férfit, nőt és gyermeket, tárgyat vagy állatot, növényt vagy elvont fogalmat is pompázatos minőséggé tud formálni. Ő is egy teremtő lélek.

Pogány Judit

Rubens a köszvénytől, Esterházy a ráktól szenvedett élete végén. „A szenvedés egy hülyeség, nincsen értelme”, mondja a darabban Rubens, és „a szenvedés a Teremtés butasága, megalázza, csak megalázza az embert, nem igaz, hogy megtisztít, hogy alázatra nevel, nem igaz, hogy önismeretre nevel, hogy jobban megismerem magam, nem igaz, hogy jobban megismerem a világot, az Istent, nem igaz.” Évekkel később Esterházy a Hasnyálmirigynaplóban, saját megélt szenvedései kapcsán sem jut más következtetésre.

A bigott vallásosság messze állt Esterházytól, bár mélyen istenhívő volt. Úgy hitt Istenben, hogy percig sem telepedett bele a szemforgató szentfazékság pöffeszkedő felszínességébe. Szeretett élni szabadon gondolkodóként. Vagyis szeretett élni emberként. Nem vallásosként, és nem istenhívőként is, szimpatikus nekem az ő istenhite, mert nem egy mindenki számára kötelező kizárólagos vonatkozási pontnak, hanem magánügynek tekintette saját hitét. „AZ Úr szántszándékkal nem teremtett selejtet, hogy úgy mondjam, nem bűnöst teremtett az Úr, hanem szabad embert, aki így szabad a bűnre is. Nagy különbség” – mondja Rubens/Esterházy. Máshol így beszél ugyanő: „Az Isten nem mentőöv, nem egy oxigénsátor, egy vastüdő, egy művégtag, az Isten, fiam, nem egy Bayer-Aspirin”.

Esterházy Péter

A földi életet szerető és ünneplő, csillogó intellektusú Rubens és Esterházy jó társaságot talált volna Rabelais skolasztikát orvostudománnyal ingerlő szellemdús személyében is. Ahogy Mozart is ebbe az életigenlő társaságba tartozik. Az optimális az lenne, ha ez az oktondi emberiség élhetne szabadon, de ráébredne saját felelősségére. Járvány idején kevés esély van erre, de akad ennek egyéb akadálya is bőven, melyek nem múlnak el úgy, mint egy járvány, hanem egyik nemzedékről a másikra örökítve velünk maradnak. A szenvedés rabságban tartja az embereket, legfeljebb túlélnek görcsösen, de nem tapasztalják meg Rubens/Esterházy és Mozart ragyogó, felszabadító életszeretetét. Nehezen válhat így a 21. századi ember axiómájává Rubens/Esterházy mondata: „nekem nem démonaim, nekem angyalaim vannak”.