Déry és Makk

Írta: YGergely

Makk Károly – Visconti és Bo Widerberg társaságában – rendezői különdíjat kapott az 1971-es Cannes-i fesztiválon a Szerelem című filmjéért.

Az egyik zsűritag, Michele Morgan, a díjkiosztás után elmondta a rendezőnek, hogy nagyon meghatotta a film, különösen a színészek játéka. Melegen gratulál tehát, csak azt nem érti, s kicsit hiányolja is a magyarázatot, hogy miért van évekig börtönben a férfi szereplő, hiszen a Darvas Iván játszotta figuráról alig képzelhető el valamifajta bűntény… Ennyit értett akkor a Nyugat a Keletből.

A rendező Déry Tibor két elbeszélését ötvözte egyetlen forgatókönyvvé. (Szerelem; Két asszony). Irodalmi és történelmi tény, hogy az író saját sorsa szolgált modellül a novellákhoz.

Amikor 1957-ben, hatvankét évesen Déryt börtönbe zárták a forradalom alatti írásaiért, beszédeiért, édesanyja már nem remélhette, hogy fiát viszontlátja. Hallgatni kellett tehát arról, hogy fia börtönben van.

Déry felesége úgy döntött, hogy az író nem börtönben, hanem fontos munka miatt Amerikában tartózkodik. Rendszeresen hamisították anyjához írt leveleit, melyekben nagy amerikai sikereiről számol be.

                         

A matróna korú, német anyanyelvű anya valóban nem éri már meg fia szabadulását. Halálához közeledve saját gazdag múltjában él. (Az író és az anya levelezését kötetben is kiadták, Liebe Mutter! címmel.)

A filmbeli történet idejét, nagyrészt cenzurális okokból, megváltoztatták, nem a forradalom után játszódik. Makk művében az ötvenes évek elejét írják, s a hős (Darvas Iván) a Rákosi-korszak börtönéből szabadul amnesztiával. Az anya múltbeli emlékei olyan erősen különböznek a jelentől, mintha másik bolygón járnánk.

Az árnyéksávok és fénypászmák varázsát az egyik legnagyobb magyar operatőr, Tóth János kamerája teremtette meg. A legszebb tárgyak fekete-fehérben nála csodálhatók meg, de a tárgyak igazsága Makk és Tóth János számára természetesen nem valami szépelgően hamis szecessziós múltidézés jegyében fénylik fel.

Rácsok, korhadt lépcsők, fáradt arcok, vakolat-hullatta nagy falak, Szabad Nép, Kossuth-cigaretta, Terv-cigaretta, rútul kisszerű és szürke, fáradt „valamik”.

Mai nézője valamit megérez a múlt fenyegető erejéből, de abból is, hogy a fenyegető erő nem tud mindent elpusztítani. Ez a film – ha nem is megbékélést, de – békét sugárzott. Szólt más nyitott szívű nézőkhöz is szerte Kelet-Európában: Kieslowski egyik fiatalkori filmjében ott a Szerelem plakátja a főhős szobájában…

A Szerelem három nagyszerű színész, Darvas Iván, Törőcsik Mari, és a magyar filmen és színpadon évtizedek óta nem szerepelt Darvas Lili jutalomjátéka. Molnár Ferenc egykori felesége, a valahai Reinhardt-színésznő elképesztő finomsággal és erővel elevenít meg egy század eleji emlékekben élő idős nagypolgárasszonyt.

Az „időcsere” jelentéktelenné válik, a film képsorai így is az ’56-os forradalom leverése utáni megtorlás idejét sugározzák. Sőt, azt is mondhatjuk, a film készítésének 1970-es jelenére vonatkoznak.

Mint minden nagyon jelentős alkotás: mindig jelen idejű marad. Makk Szerelem című filmje mai film.

Déry Tibor purgatóriuma

Írta: YGergely

Bár a sajtó nem adott hírt róla, Déry Tibort 1957 nagyszombaton, április huszadikán letartóztatták. Három évvel később szabadult.

Úgy esett, hogy épp e három év alatt olvastam el összes addig megjelent könyvét. Függetlenül a gimnáziumi tananyagtól. Éles, kínzó, közvetlen hatást tett rám a Befejezetlen mondat.

Déry ma nem divatos író. „Purgatóriumba került” – miként a francia kifejezés tartja az írók halála utáni néhány évről, amikor csendesen, de hosszú időkre eldől, mekkora az igazi súlyuk.

Déryé mindenképpen nagyobb, mint ez a hosszúra nyúlt purgatórium ígéri. 

 1918-as emlékeiről ezt olvassuk a „börtönmemoárban”: „Egy tengerészküldöttség járván valamelyik miniszternél, az egyik közülük a miniszternek arra a kérdésére, tudják-e, hogy miért lázadtak fel, rekedt, mély hangján azt felelte: »a tengerész nem kérdi, miért, a tengerész az lázad.«

Tán akkor határoztam el, hogy egykor megírandó nagy regényemnek a luciferi mondás lesz a mottója: non serviam.”

Déry véghezvitte ezt az elhatározását: ifjúkori, szürrealista jellegű költészete és kisregényei is e mottó jegyében születtek, és a Befejezetlen mondat is.

Erkölcsi üzenete érintetlenül erős marad akárhányadik olvasatra: „Változtasd meg élted!”

Legszemélyesebb, de idekívánkozó, furcsa fénytörésű, Déryhez kapcsolódó emlékem nem az a villanásnyi idő, mikor kisiskolásként állva amaz október 23-án a Bem-szobornál, már a mozdíthatatlanul sűrű tömegben eléje sodródtam, s ő a szobortalapzathoz törve elakadt a sűrűben – hanem barátom esete.

Legjobb barátom volt általános iskola óta, még az egyetem alatt is egy ideig. 1960 áprilisában adtam neki kölcsön egy – persze ’56 előtt kiadott – Befejezetlen mondatot. Az író épp akkor szabadult.

Este, barátom pártfőiskolán tanító anyja magából kikelve, hisztérikusan megtiltotta fiának, hogy egy „áruló” könyvét olvassa, majd a dühroham hevében egy felkapott késsel megsebezte a vaskos regényt védekezésül maga elé emelő barátom kezét.

Az élet persze utánozza a művészetet: a fiú, miként Parcen Nagy Lőrinc is tette, elköltözött otthonról, s mindenfajta – emberi, politikai – kapcsot, közösséget jó ideig megszakított szüleivel.

Amikor a Képzelt riport nézőtere dübörgött a vastapsoktól, a hetvenes évek közepe táján, barátom már Londonban élt.

Mindketten elfeledtük az „élő” Déryt. Vagy épp fordítva? Csak a valódi, a halhatatlan Déry élt tovább bennünk? Bennem él ma is.

Most sem igazán a művekről szól ez az emlékezés, hanem valamiről, ami olykor fontosabb még a műveknél is: hatásukról, az ember életébe is beleavatkozó sugárzásukról.

Ítélet nincs.

Könyvek kihajítva

Írta: YGergely


Ottlik Géza százegyedik (101, így talán még szebb) születésnapi évfordulóján kedvenc fővárosi fiókkönyvtáram előtt a kis téren olvasók turkáltak a kitett polcokon. Ez a könyvtár nem ritkán megszabadul feleslegesnek vélt könyveitől, és olyankor jelképes áron, 100 (vagy 101?) forintért ezeket el lehet vinni. (Nem tudom, ez más fiókkönyvtárakban is szokás, vagy csak itt...)

"Örvendek rajta." Vagy, fene tudja, tán nem is örvendek. Most például a százegy forintosok közül rögtön a százegy éves Ottlik akadt a kezembe, az Ottlik emlékkönyv. Láthatóan alig használt példány, jó állapotban. Kemény kötéssel, de nem kiadói keménykötéssel: ha jól látom, maga a könyvtár köttette be egykor. Úgy gondolták talán, olyan sok olvasója lesz, hogy be kell köttetni?... Nem lett: egy könyvtárosnő elmondta, négy éve nem kölcsönözték ki, és ilyen esetben a száz forintért elvihetők közé kerül.

Van ebben valami logika, sőt, van ebben valami jó is: aki hazaviszi, annál nem lesz rossz helyen. Valahogy én mégis a rosszat láttam meg ezen a százegyedik évfordulón. Sőt, sok rosszat láttam itt meg. Például, hogy eszerint Ottlik nem érdekli az olvasókat. Azután a könyvtár döntésének mechanikus szabályát: eszerint amit nem keresnek, az ne is legyen. Ugorjunk hátrább: egy ideje már feltűnt, mennyi értéktelennek látszó lektűrvacak tölti meg ott bent a polcokat. Rózsaszín szerelmi ponyvák a pályaudvari könyves ládák hatalmas birodalmából, A szerelmes Jennifer kalandjai New-Yorkban, avagy "Sabrina, a szerelmes", "Az elhagyott Samantha szerelmei", "Samantha és Jennifer chicagói éjszakái", --- lám, próbálok rögtönözni, de esküszöm, az eredeti címek sokkal-sokkal butábbak... Na mármost, minden olvasónak legyen meg az olvasmánya, kultúrcsősz nem lennék. Például a benti polcon látott Véres lábnyomok a levegőben cím nagyon tetszik.  Sajnos, csak a címe, sajnos, ilyen jót nem tudnék rögtönözni.  Belenézve (magyar szerző magánkiadása angol írói néven), a leglaposabb, kezdetleges, kriminek szánt fogalmazvány.

Elég muris azután, sőt talán ez az igazi "poén", hogy ezek a Samantha és Jennifer cukiságos könyvei is félévenként ugyanarra a sorsra jutnak, mint Ottlik Géza és Déry Tibor művei: ezeket-azokat is kidobják a százegyesbe. Nekem így ez az egész már a dühítően és röhögtetően ellentmondásos nagy (vagy dühítően pici?) esetek ládájába kerül. Még a végén arra a meghökkentő gondolatra jutok, hogy tán egy nagy közművelődési könyvtárnak nem a pályaudvari lektűr-váróterem feladatát kéne végeznie. "Nincs hely a polcokon" - mondja könyvtárosnő. És mindegy, mi van a polcokon?"  Na de hogyan-hogyan forognak? Csak, mert mint mondom, a polcokon bent, és a megszabadulandók közt kint, egyformán sok lektűrt látok. Hát a tömeg-lektűröket sem kölcsönzik ki egy idő múlva? Jééé. Se a tömeglektűröket, se Ottlikot és Déryt.

Keserü Ilona: Ottlik Géza

Akkor tán az a rendhagyó gondolat is felgomolyodhat bárkiben, hogy a tömeges lektűr-vásárlás, majd elég hamari százforintos eladása nem jó üzlet a fiókkönyvtárnak. Megveszik drágán, és (mert nincs is annyi olvasója?) csakhamar eladják fillérekért. Forog a polc-üresítő gépezet. Nem látom az anyagi hasznot a giccs felvásárlásában. Az a sejthető indok, miszerint bevétel kell a könyvtárnak, bevétel bizony - a rossz üzlet miatt itten nemigen érvényes indok. Ha már ráfizetés - lehetne az értékes irodalommal is.

Mindenesetre lám, a tömegolvasó (vagy a feladatát rosszul teljesítő könyvtáros? vagy valami központi utasítás?) megteremti a fiókkönyvtári lektűr-demokráciát.

Ilyen érdekes és tanulságos nap lett Ottlik százegyedik születésnapja.

(A szöveg megjelent az Élet és Irodalom 2013 május17-i számában is.)