Kő kövön - Kiállítás a Néprajzi Múzeumban

Írta: Inkabringa

Idén a holokauszt emlékévén világszerte egymást érték a megemlékezések. Ma is lesújtottan tekintünk az iszonyatot rögzítő képekre, filmfelvételekre, a gyötrő visszaemlékezésekre.

Nem sok évszázada vagy évezrede, messzi barbár tájakon zajló gyilkolásmámor volt ez, hanem a belátható múltban, itt, Európában, Magyarországon is zajló vérfolyam. Mi mindenre képes az ember a civilizáció máza alatt.

A kisváros, ahol felnőttem, 1944-ig számos zsidó iparos és kiskereskedő családnak adott lakhelyet. Helyük volt abban a világban. Amíg nem vált elvárássá a közgyűlölet, senki nem vitatta jelenlétüket. Egy színt jelentettek a palettán. Éltek csendben morzsolgatva a hétköznapokat, mint mindenki más. Mégis megalázták, elhurcolták őket, és legtöbbjüket meggyilkolták. Az én gyerekkoromra már nyomuk sem maradt, senki nem jött vissza arra a helyre, ahol nemzedékeken át éltek, és ahonnan egy háborodott idea kiszakította őket. Már csak régmúlt történetként hallgattam, hogy hol állt valamikor a zsinagóga vagy a szatócsbolt. Nemhogy az embereknek, az épületeknek sincs már nyoma. Kő kövön nem maradt. Nyilván nem egyedülálló eset ez a vidéki Magyarországon.

A Néprajzi Múzeum Kő kövön című kiállítása épp azért nóvum a holokausztra emlékezések sorában, mert nem a gyilkos tébolyt, a gyötrelmet, az emberirtás képeit mutatja meg. Bizonyos értelemben ennél még mélyebbre ás: azt láttatja, hogy mit vesztettünk, milyen szín tűnt el az életből örökre. A fotók békebeliséget tükröző arcai megdöbbentik és szíven ütik a jövőjüket már ismerő utókort.

A fekete-fehér csak a filmben és a fotográfiában érték, az életet, a valóságot ezerszínűségében kell látni. Nem baj, ha bonyolult, ha ellentmondásos, ha kusza, csak burjánozzon, csak tegye próbára az értelmünket és emberségünket. Messzire kerülöm az olyan ideológiákat, világmegfejtéseket, amik egyszerű és végérvényes fekete-fehér válaszokat adnak az élet bonyolultságára.

A holokausztot előidéző ideológia pusztítóan együgyű, sablonos és ostoba volt. Akkor (és sajnos még ma is) sokaknak tetszett, hogy nem kell annyit töprengeni a világ sokszínűségéről.

A kiállításon talán ez a legnagyobb tanulság. Erőszakkal, tomboló, mámoros gyűlölettel kitöröltek az élők sorából egy egész közösséget, életmódot. A termeken végigsétálva a holokausztot megelőző évtizedek vidéki zsidóságának tárgyi emlékeit láthatjuk.

Elsőre nekem a fotók jelentették a döbbenetes szembesülést. Bizakodó, derűs tekintetek, pajkos lánymosolyok, büszke férfiszemek. Derű és a jövőbe vetett bizalom fénylik bennük. Mindhiába.

Tematikusan elrendezve láthatjuk az egykori vidéki Magyarország zsidó közösségeinek élettereit. A hitközség szerveződéseit, a hitélet megjelenéseit, a környezetükkel való mindennapi kapcsolattartás helyeit, módjait, a viseletet, az étkezést, a szokásokat. A vidéki települések szerves részeit alkották. A kiállítást végigjárva még inkább értelmetlennek tűnik pusztulásuk.

Természetesen nem ez, és nem így maradt volna meg, akkor sem, ha nincs a holokauszt. Minden megváltozott azóta. Azt a lehetőséget viszont elvették a vidéki zsidóságtól, hogy sajátos színfoltként együtt szervesen fejlődhessenek a közösségük és a kor elvárásaival, ahogy a nélkülük továbbélő települések lakosai tették. Végérvényesen befejezetlen maradt a történelmük. Félbevágott, lekerekítés nélküli törött csonk.

A holokauszt átkával vert utókornak nem a borzalmakkal való szembesülést jelenti ez a tárlat, hanem a valódi, feldolgozásra és megőrzésre érdemes emlékezetet. A holokausztra nem lehet úgy emlékezni, hogy ne tudjuk, mi veszett el általa.

Családok, személyek, hús-vér emberek története gyűrűzik előttünk. Pápa, Bonyhád egykor néhány ezres zsidó közösségeinek mindennapjainak és ünnepeinek kellékei, emlékei. Mezőkövesdi zsidók matyó viseletben készült fotói. Ma már annyian sem élnek közülük ezeken a településeken, hogy az előírt tíz fő meglegyen az istentisztelethez. Az egykori zsinagógák épülete legjobb esetben alkalmi kiállítóhely, de lehet, hogy használt bútorok boltja, netán már nyoma sincs. Ahogy az éltető és gondozó közössége is eltűnt.

sulkopfler - ezzel kopogtatták az ablakot, ha istentiszteletre hívtak

Álmélkodva, néha nem is titkoltan bután állunk a tárgyi emlékeik előtt, hiszen sosem hallottunk róluk. Ha valaki nem zsidó közösségben él, vagy nem kutat konkrétan e témában, ugyan honnan is ismerné ma már a sulkopfler, strájmli, talesz vagy cedaka jelentéseit?

A kiállításon sok apró hétköznapiságra, ünnepi pillanatra fény derül, ami egy kultúrának, egy vidéki közösségnek az életkeretét adta. Izgalmas, tanulságos, kíváncsiságra és érdeklődésre érdemes emlékek ezek.

A múltat őrző tárgyi emlékek mellett üdvösen megjelenik a 21. századi digitális kultúra is. Életteli, plasztikus színfoltja ez a kiállításnak. Általuk magunk is az eltűnt vidéki zsidó kultúrák kutatóinak érezhetjük magunkat, mert aktívan keresgélhetünk, szemlélődhetünk. Beavatódunk. A 21. század élményszerűen kézzel foghatóvá teszi, amit a 20. század elvett tőlünk.

A MOME TechLab működött közre a digitális elemek kiállító térbe illesztésében. Kiegészítik az eredeti tárgyi emlékeket, egyúttal meg is emelik a kiállítás élményét. Általuk a szó szoros értelmében belépünk ebbe a letűnt közegbe.

Két digitális eleme van a kiállításnak. Az egyik rögtön az elején bevon a témába minket. A pápai zsidó hitközség adománykönyvét digitalizálva lapozhatjuk végig egy érintős képernyőn. A nevekre kattintva a héber betűk vetített képe a magasba száll (szép szimbólum), és mi a képernyőn elolvashatjuk a név mögött rejlő embernek és családjának történetét képekkel, adatokkal.

Elképesztő életutakat láthatunk. Csak példaként említve egy Kohn nevű pápai családot, akik a 20. század elején magyarosították nevüket Kovácsra. Egyik fiuk, László, Olaszországban orvosnak tanult és Rómában praktizált. 1939-ben egy beteghez hívták. Hamar kiderült, hogy a beteg a nagy hatalmú náci vezér Hermann Göring testvérének, Adolf Göringnek a felesége. Kovács először lelkiismereti okokból más orvost ajánlott. De Göring testvére nem osztotta bátyjának zsidóellenes elveit, sőt aktívan segítette az üldözötteket a megmenekülésben. Kovács Lászlóval életük végéig egymást tisztelő barátok maradtak. Talán ők sem szerették a világot fekete-fehérben látni.

a pápai zsidó hitközség adománykönyve

A zsidó vallásúak legfontosabb ünnepe hétről hétre a szombat megünneplése.

A digitális technológia jóvoltából egy szombatot ünneplő családi asztalhoz ülhetünk le, ahol kép, zene és textúra kombinációjából készült „útvezető” animáció segítségével követhetjük nyomon a szombat ünneplésének szertartását. Itt jegyzem meg, hogy már csak azért is érdemes elvinni a kiállításra az egész családot, vagy baráti társaságoknak összefogni, mert a szombat ünneplése a zsidó hagyományok szerint akkor a legszebb, ha közösségben, családi körben történik, imával, tanítással, énekléssel. Ezért a digitális ünnepi asztalhoz legalább három embernek kell leülnie, hogy elinduljon az animációs szombati vacsora.

Ami a muzeális tárgyak, és a digitális technológia aktív szemlélődése mellett az erényét adja a kiállításnak, hogy a jövő nemzedéket is bevonja a történelmi közeg és kulturális háttér megismerésébe. Múzeumpedagógiai foglalkozások keretében iskolások mélyülhetnek el az egykori vidéki zsidóság életében. Az igazi erejét az adja ennek, hogy maga a koncepció is középiskolás diákok ötletein és együttműködésén alapul.

Mondhatjuk szkeptikusan, hogy ebből az életmódból kő kövön nem maradt. A kiállítás végére érve mégis inkább azt érezzük, a vidéki magyar zsidóság életének emléktöredékeiből talán felépülhet egy sokszínűségre nyitott szemléletű nemzedék.  

.