A hosszú élet titka

Írta: Inkabringa


A felelősség a legrégibb emberi feladat. Az alóla való kibújás pedig a legrégibb emberi gyarlóság.

Nézni egy arcot. Megunhatatlan felfedezés. 

Idén mutatták be osztrák alkotócsoport rendezésében az Egy német sors című dokumentumfilmet. Ebben Brunhilde Pomsel arcát nézzük majd' két órán keresztül. Brunhilde 105 éves. A filmben sötét háttér előtt egy mélyen barázdált, csupa ránc arc néz a kamerába. Olyan, mint egy fatörzs, recés, árkolt. A tekintete élénk, a gesztusai, testtartása vitalitást sugároz. Logikusan, szépen formázott mondatokban beszél.

Pedig nehéz Brunhilde mondandója. Az 1930-as évek Németországában vált fiatal felnőtté. Sorspróbáló idők voltak, az ő sorsa is átesett egy próbán. Hosszú élete alatt volt ideje mérlegre tenni döntéseit. Mondatai őszintének hatnak. Korrekt számvetés, nem kényszerít nézőként az érzelmi felmentés csapdájába, vagy az erkölcsös ítélkező pózos szerepébe. Tisztán látja akkori önmagát. Épp ezért olyan dermesztő hallgatni, hogy milyen hétköznapi naivságokon és nemtörődömségeken múlik egy pusztító rendszer kiépülése. A náci ideológia hosszú évek alatt épült be a német társadalomba. Egyre inkább a hétköznapok részévé vált, mindent felemésztett és csak a kínzó bűntudat maradt utána. Pomsel visszaemlékezése megmutatja, miként épült ki a kegyetlenség diktatúrája. Ez a film nem a hatalmi téboly áldozatainak szenvedését mutatja be, hanem a hatalom kegyeltjeinek a lelkiismeret-furdalás és az önfelmentő magyarázkodás közötti kínlódását.

Brunhilde Pomsel tanult lány volt, tisztes és szigorú családból. Elmondása szerint akkoriban inkább a fegyelmezés és büntetés volt a gyereknevelés alapja, mint a szeretetteljes megértés. Kötelességtudó és alázatos, nem, ezt a szót javította, inkább engedelmes felnőtté vált. Gépíróként, titkárnőként dolgozott. Apró fogaskereke a náci birodalomnak. Megbízható munkaerő volt, amit kellett, precízen megcsinálta. Oda sem figyelt Hitler egyre nagyobb térnyerésére. „Nem érdekelt a politika”. „Naiv voltam és buta.” „Felszínes voltam és ostoba.”

A történetét végighallgatva, ezt helytálló jellemzésnek tekinthetjük. Bár érezni, ezt az önostorozást egyben önfelmentésként is használja: buta volt, naiv, tájékozatlan, ment a többi után. Végig ott motozott bennem: egy felnőtt ember nem lehet ennyire befolyásolható és opportunistán érdekvezérelt. Brunhilde Pomsel szolgálta az utolsó percig a nácizmust. Ő az engedelmes állampolgár példája, aki vita nélkül elfogadja az aktuális hatalmat, céljait nem firtatja (nem is érdekli), belesimulni akar és boldogulni. Nem kétséges, hogy a diktatúra kiépítéséhez a hatalom mámoros rajongóin és a haszonleső érdekembereken kívül erre a reflektálatlan állampolgári attitűdre is szükség van.

A náci eszmék divatosak voltak a harmincas években. Első udvarlója is egy randevún a náci párt gyűlésére vitte el. A lány halálosan unalmasnak találta. Nem is figyelt a beszédre. Mégis lelkesen integetett az utcán végigvonuló Hitler felé. Miért? Mert mindenki más is integetett, vidám kavalkád volt. Jó buli.

Brunhilde nem volt fanatikus, az erősek közé tartozás bódultja. Egyáltalán nem érdekelték a náci eszmék, a politika untatta. Mégis egy ismerősének javaslatára gondolkodás nélkül belépett a náci pártba, pusztán csak azért, mert hivatali előrelépést remélt tőle. Praktikus lépésnek tűnt. Reményei valóra váltak. Munkát kapott a rádióban, az addigiakhoz képest többszörös fizetéssel. Adómentes plusz pénzek egészítették ki a bérét csak azért, mert párttag. Boldog volt, milyen jól döntött. Át sem futott rajta, kik közé tartozik. Ő nem bántott és nem gyűlölt senkit, magyarázta, zsidó volt a barátnője és az első munkaadója. Érvényesülni akart, előre jutni a munkájában, és abban a helyzetben ez volt az egyetlen módja. Fel sem merült benne, hogy erkölcsi fenntartásai legyenek. Most, 105 évesen visszagondolva úgy látja, hogy a saját felszínessége hiba volt, ahogy a társadalom közönye és passzivitása is. A hőzöngő eszmegyárosok maguk alá gyűrték az országot.

Van két jellemző története Brunhilde Pomsel életének.

Az egyik a náci pártba való belépésének története a harmincas évekből. A pártirodához zsidó barátnője kísérte el, megvárta, amíg az utcán kígyózó sort végigállta. A párttagsághoz tíz márkát kellett befizetnie. Hatalmas összeg volt ez neki, hetekig élt ennyiből. A barátnőjének nevetve konstatálta, hogy kávézásra így már nem futja, de remélhetően, ez a nagy kiadás jó befektetés lesz. A tíz márka számára valóban jó befektetésnek bizonyult, csúcsfizetést kapott és új lehetőségeket. 1942-ben a rádióból Göbbels Propagandaminisztériumába került. Ez karrier. 

A másik jellemző története már a háború idejéről való. Brunhilde ott volt azon a nevezetes pártgyűlésen, ahol Göbbels beszédében a totális háború szükségességét hirdette. Ő és kolléganője döbbenten látták, hogy a hallgatóság helyéről felpattanva, tomboló lelkesedéssel ünnepelte ezt a mondatot. Ekkor egy hátuk mögött álló SS-tiszt megjegyezte: legalább tapsolni illenék. Látta a rendszer torzult agresszivitását, mégis kötelességtudóan szolgálta. Alkalmazkodott, hogy életszínvonalából ne veszítsen egy jottányit sem. Végigkísérte a rendszert a bukásig.

A film magyarázatot ad arra, hogy mi a hosszú élet titka. Nem abban az értelemben, hogy miként érjük el, hanem hogy miként éljük meg. A hosszú élet távlatot ad, ami lehetőség a hibák, bűnök, veszteségek analizálására, a szembenézésre és belátásra. Nem könnyű, ezt látjuk a filmben is. Az önfelmentés és a felelősségtudat küzd az idős asszonyban. E tépelődő szembenézés nélkül azonban csak buta, önelégült zárvány maradna az élete, a pillanatnyi hasznosságok reflektálatlan gyűjtőhelye.

E dokumentumfilmnek bizonyos értelemben párdarabja a Lars Kraume által rendezett Az állam kontra Fritz Bauer (2015) című német játékfilm. Az Egy német sors az egyén felelősségét firtatta, ez a film egy ország kollektív felelősséggel való szembenézését boncolja. A film a valóságos történelmi eseményeket láttatja egyéni sorsok fényében. A második világháború után a lerombolt és megvetett német társadalomnak szembe kellett néznie az elmúlt évek-évtizedek pusztító víziójával.

Mára példaértékűvé vált a német társadalom múlttal szembesülése. A film azt mutatja be, hogy ez egyáltalán nem volt olyan könnyű folyamat. Az 1950-es években nehéz küzdelem elé nézett, aki a meghasonlott és megszégyenült német társadalmat a múltjával való szembenézésre akarta rábírni. Egymás mellett kavargott a düh, a bosszúszomj, a mederbe nem terelt indulat, a csalódottság és a szégyenérzet. Ugyanakkor kemény ellenerők is dolgoztak. Hiszen a náci eszmék egykori szimpatizánsai nem tűntek el teljesen az államhatalom kulcspozícióiból. A nemzetközi színtéren zajló pozíciókeresések, érdekharcok tovább nehezítették a helyzetet.

A filmben Fritz Bauer államügyész megszállottan keresi a menekülő és bujkáló náci bűnösöket. Vérmes, olykor bősz, nem udvarias, nem diplomatikus. A felelősséggel való szembenézés harcos hírnöke a megalkuvásokkal és hárításokkal szemben.

A film Adolf Eichmann elfogásán keresztül láttatja ennek a küzdelemnek a nehézségeit. Fritz Bauer leghőbb vágya, hogy Frankfurtban álljon bíróság elé Eichmann, mert a tárgyalás lehetőséget adhat a német társadalomnak a közelmúltjával való szembenézésre. Ez nem sikerült, Eichmann Jeruzsálemben állt a bírák elé. A közvélemény csak az államügyész halála után tíz évvel tudta meg, milyen fontos szerepe volt Eichmann elfogásában. A német társadalomnak a hatvanas évek hozták meg a katartikus szembenézés lehetőségét, a Frankfurtban lefolytatott nagy Auschwitz-per révén. Ebben elévülhetetlen érdemei voltak Fritz Bauer államügyésznek.

A film egyik jelenetében az idős államügyészt egy tévéfelvételen fiatalok faggatják arról, hogyan éljenek ők abban az országban, ahol a szüleik és nagyszüleik korosztálya ennyi bűnt engedett meg. Az államügyész azt válaszolta, hogy ne a szép tájakra, vagy Beethoven és Goethe műveire legyenek büszkék. Ez nem az ő érdemük. Arra legyenek büszkék, amit a saját életterükben saját maguk tesznek azért, hogy a társadalmuk élhető közege legyen valamennyi állampolgárának.

Hogy tanult-e a 20. század világégéseiből az emberiség, azt honnan tudhatnám? Mindig vannak rátarti ellenpéldák. A valahova tartozás olykor a kiválasztottság, felsőbbrendűség hamis illúziójával bódít, ami magával vonhatja más csoportok lenézését, megvetését, esetleg üldözését. Ez olyan régi „kórisméje” az emberiségnek, hogy az a bolond, aki elhiszi, hogy egyszer végleg eltűnik. Fontos kiindulópont a tanulságok levonásához Joyce Carol Oates mondata: „ha valaki egyszer megsértett, soha nem fogja neked megbocsátani”.
Ez a két film is bizonyítja, hogy a bűnökkel, hibákkal, rossz döntésekkel való szembenézéshez meg kell érni, fel kell nőni az egyénnek és a társadalomnak is. A legnagyobb feladat rátalálni arra az útra, ami mások megvetése nélkül vezet saját önbecsülésünkig.