Integráció vagy inkvizíció?

Írta: Inkabringa

A földhözragadt általában pejoratív jelző, negatív jelentéstartalma van. Azonban egészen más oldalról nézve ezt a kifejezést én egyre inkább szeretek a földön maradni, ha kell, oda is ragasztom magam. Szeretem azt látni, ami van és nem azt, amit eszmék, szellemvilágok, ideológiák és pláne ezeket hirdető emberek láttatni akarnak velem. Ijeszt is, untat is már az „allegorikus hevülés”.

Most, amikor a "Brangelina páros" válik és a hazai közélet legnagyobb szélhámossága zajlik, vagyok olyan szemtelen és kegyet nem kereső, hogy e felfokozott érzelmi állapotban olyan csekély érdeklődésre számot tartó témáról írjak, mint a társadalmi integráció. Mindennél nagyobb szükségünk lenne rá, miközben egyre mélyebbre tapossuk a porba.

A társadalmi integráció a legnagyobb és legszebb feladata egy ország népének, sokkal fontosabb, mint a nagybetűs hazafias jelszavak. Egyetlen nagy gond van a megvalósításával: melós. A társadalmi integrációhoz mindenkitől aktív közreműködés kívántatik meg: párbeszéd a legkülönbözőbb társadalmi csoportok között, intelligens vita, nézőpontok kreatív és megegyezésre törekvő okos szembesítése. Ha össztársadalmilag nézem, nem tudok olyan pontot megnevezni az űrben, amitől messzebb lennénk, mint ettől a szemléletmódtól. Ez ugyanis nehéznek tűnik, és akkor ugye jobb bele sem kezdeni. Ha valami nem tetszik, csak előkapjuk az aktuális bűnbakokat és már fel is mentettük magunkat a gondolkodás és felelősség alól. Mennyivel egyszerűbb így élni.

A társadalmi integráció nagyon is korszerű fogalom. A társadalomtudósok szerint a 21. század nagy feladványa és nagy megoldása lehet. Még egy megoldás: másik bolygóra költözik, akinek van rávalója, egyébként meg hadd hulljon a férgese.

A társadalmi integráció a társadalom különféle csoportjai közötti nyitott és aktív interakciót, ebből fakadóan egymás iránti szolidaritást teremt. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a társadalomban élők érzete pozitív, és egymás és a közösen működtetett intézményi rend iránt bizalommal teljes legyen. A prosperitást és fejlődést ez mindennél jobban elősegíti.

Az amerikai szociológus, Gerhard Lenski szerint a társadalom alsó csoportjainak semmibe vétele és kizsigerelése nem léphet túl egy határt, mert az bizonyosan a társadalom működésképtelenségéhez vezet. A társadalom mindenkori vezető csoportjainak mindenkori felelőssége, hogy a társadalmi integráció elérésére törekedjenek, máskülönben vesztét okozzák az általuk vezetett társadalomnak.

A korszerű elitnek ezért nem a társadalom egyéb csoportjaitól való elkülönülés, hanem épp ellenkezőleg, a társadalom integrálása a legfontosabb feladata. Amennyiben az elit nem tudja e szerepét betölteni, az súlyos zavarokhoz vezet a társadalmon belül. Az elit ebben a korszerű értelemben tehát nem kiváltságot, hanem felelősséget jelent. Az elit értelmezheti úgy feladatát, hogy a saját nézőpontját, domináns szerepe révén, rákényszeríti a társadalom többi tagjára. Ezzel a többi társadalmi csoport tapasztalatait és tudását marginalizálja és láthatatlanná teszi, a széles társadalmi térben nincs lehetőségük megmutatkozni.

Ha a társadalom bizonyos csoportjai némaságra ítéltettek, ez táptalaja a sztereotípiának. Külsődleges, felszínes megfigyelések vannak csak e csoportokról, mint a származás, bőrszín, nemi irányultság, vagyoni helyzet stb. A sztereotípia legfőbb veszélye: nem engedi, hogy bizonyos csoportok tagjai egyénként jelenjenek meg a társadalom színterén, ez csak a kiválasztott csoportok tagjainak adatik meg. Ezt hívja a társadalomtudomány kulturális imperializmusnak.

A legfélelmetesebb következménye, hogy a sztereotipizált csoportok tagjai „magukra veszik” (interiorizálják) a róluk alkotott külsődleges és gyakorta ellenséges képet. Önkéntelenül szégyellni kezdik magukat azért, hogy egy sztereotipizált csoportba tartoznak. Magukra veszik a keresztet, hiszen minden ellenkezésük hiábavaló, nem hallatszik a hangjuk a társadalmi térben. Az elkényelmesedett társadalmi közeg jól felismerhető ismérve a bűnbak-csoportok készenlétben tartása, a sztereotip álvalósághoz ragaszkodás. A sztereotipizált csoportok tagjaiban ez frusztrációt, feszültséget és szégyent vált ki. Vagy menekülnek e szerepből és mindent felégetve maguk mögött asszimilálódnak, vagy önmaguk ellen irányuló, netán másokkal szembeni agresszióban vezetik le meg nem értettségüket. Ez természetesen újabb „bizonyítékot” ad a sztereotípiák lelkes és ellentmondást nem tűrő hívei kezébe.

Kevesekhez jut el az a vélemény, hogy ez következménye és nem oka a sztereotípiáknak.

Ebben az értelemben az elit akkor szolgálhatja eredményesen a társadalmi integrációt, ha domináns szerepe révén valamennyi társadalmi csoport normáit és tapasztalatait integrálja egy össztársadalmi tudásba, ami hatékony együttműködést eredményez, mely nem önfeladáson, hanem rugalmas és nyitott interakción alapul.

A társadalmi integráció a társadalmi béke alapja, ami a prosperitást hozza meg egy országnak. Mivel megvalósításához az egyéni önérdeket a másokra figyeléssel kell felváltani, a diktátumok helyett az aktív párbeszédre kell figyelni, a polarizálódás helyett a bizalomra kell építeni, manapság szinte lehetetlennek tűnik a megvalósítása. Ugyanakkor magam is találkoztam olyanokkal, akik magától értetődően tudják ezt művelni, rá se fütyülve a közéleti divatokra. A legkülönfélébb (iskolázottsági, vagyoni, származási stb.) társadalmi csoportok tagjai tudnak hatékonyan együttműködni. Nagy szerencse, hogy ha egyelőre csak a periférián is, de létezik ez a szemléletmód.

Az integráció fogalmát sokan félreértelmezik, miszerint a domináns csoport elvárásaihoz kell igazodnia a sztereotipizált csoportnak: mert akkor béke van. Ennek köze nincs az integrációhoz, ez a „tedd, amit mondok” hatalmi szava. Az viszont igaz, hogy sokkal kényelmesebb ezt az utat választani. Az eredménye siralmas, de megvan az a kibúvó, hogy a sztereotipizált csoportokat lehet hibáztatni. Világszerte ez a legnagyobb buktatója a társadalmi integrációs kísérleteknek. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy bizonyos esetekben a kisebbségi elit buzdítja az őket követő csoportjuk tagjait a többségi társadalomtól elzárkózásra, mely általában saját önös érdekükből történik ugyan, de káros hatását nem csupán a befolyás alatt tartott közösség, hanem az egész társadalom megérzi. Ilyen esetekben a nyitott és párbeszédre kész többségi társadalom segíthet a kapcsolat kialakításában.
Egy kisebbségi/sztereotipizált csoport számára a társadalmi térben való létezésnek legrosszabb és legkilátástalanabb verziója a kulturális asszimiláció és a társadalmi szegregáció párosa. Sajnos van rá példa szép számmal. 

Az integrációt lehetetlen úgy elérni, hogy egy domináns/befogadó/többségi/stb. csoport csak követel és elvárásokat támaszt, míg ő maga lépést sem tesz a kisebbségi/sztereotipizált/stb. csoport felé: sem megismerésük, sem a velük való – kölcsönös interakciókon keresztül történő - csiszolódást nem tartják a maguk számára kötelezőnek. Ez egy erősen egyoldalú hatalmi viszony, amely soha nem lesz alapja egy sikeres társadalmi integrációnak. Az integráció a kölcsönösségen alapul, amely minden társadalmi csoportra aktív szerepet oszt. Nem követelhet senki anélkül, hogy ő maga ne tenne valamit a sikeres integrációért: a többségi és kisebbségi csoporttól is önkorlátozást és nyitottságot igényel. 

Edward C. Banfield az 1950-es években egy dél-olasz kisvárosban folytatott kutatást, ahol feltűnő volt a közéleti részvétlenség, a gazdasági hanyatlás és az emberek egymás iránti bizalmatlansága. Ezt Banfield amorális familizmusnak nevezte, mely szerint senki nem érzi fontosnak, hogy előremozdítsa a közösség helyzetét, kivéve, ha az saját előnyére is válik. Ha ugyanis egy társadalom tagjai nem bíznak egymásban és intézményeikben, akkor ez hajlamosabbá teheti őket az önérdek követésre: akkor cselekszem, ha ebből előnyöm származik.

Ez a mentalitás merőben ellenkező a társadalmi integrációval. Ahhoz ugyanis nagyon fontos, hogy a társadalmon belül a legkülönbözőbb csoportok bizalommal legyenek egymás iránt. Egy végletesen hiszterizált és tudatosan polarizált társadalomban a legelső dolog, ami eltűnik, a bizalom.

A társadalmi integrációnak és vele együtt az egészséges demokráciának alapja a civil társadalom. A mindenkori elit és a társadalom többi csoportja között kapcsolatot teremt. Termékeny, aktív interakción alapuló, valós kapcsolatot. A civil önszerveződések egészséges sokféleséget, sok szempontúságot visznek a társadalomba: bizalmat és párbeszédet, aktív közéleti részvételt tudnak elérni. 

A társadalmi integráció tehát munkás dolog. Nem elég parancsolni, nem elég egy domináns csoport tagjának lenni, nem elég egymás mellett, párhuzamosan élni. A társadalmi integráció folyamatos, élénk, egymásra figyelő párbeszéd, egymáshoz csiszolódó érték- és érdekegyeztetés, az önbírálat sem úszható meg, és a tőlünk teljesen eltérő csoportokkal való szóba állás sem. Utálkozva, gőggel, bizalmatlansággal nem lesz integráció.

E sok-sok betű merőben eltérő a bevett kommunikációs sémáktól. A társadalmi integráció sem lázas lelkesültségű jelszó-rengeteg. Csak hosszú, figyelmes értelmezése a másiknak, akit nem ellenségünkké, hanem szövetségesünkké kell tenni.