Sweet happy life

Írta: Inkabringa

Végére értünk ennek az évnek. Ilyenkor szokott jönni a mulatozás, az emelkedett hangulatú újévi köszöntés. Most némiképp másként alakul. Világjárvány van. Ez nem az egymással keveredés és a táncmulatságok ideje. Az idei szilveszter visszafogott lesz. Ámde szűk körben, akár kettesben is át lehet táncolni az új esztendőbe. Szentkuthy Miklós a náci megszállás alatt levő Budapesten egyik szerelmével egy lakásba zárkózott és commedia dell'arte darabokat vittek színre - egymás kedvére. A szokásaiból kilökték ugyan, de a lelkét nem tudták megtörni. A lényeg, hogy még ennek a furán cudar évnek az utolsó napján se adjuk meg magunkat a nyekergő rosszkedvnek. 

Most az év végén azokért a nemzedékekért táncolunk itt a blogban, akik a leginkább kiszolgáltatottak a világ bumfordiságának. Táncolunk az idősekért, akiket elzártak szeretteiktől és a világtól egy életüket fenyegető veszély árnyékában. Szembe kellett nézniük a magánnyal, a feleslegesség érzésével és a halállal. Ez az év nekik volt a legnehezebb.

Ilyenkor mindig eszembe jut a szüleim tánca egy családi esküvőn. Apámnak fájt a lába akkoriban, botra támaszkodva járt. Aztán úgy éjféltájban megszólalt egy hamisítatlan keringő. A keringő volt az ő kedvenc táncuk. A lábfájós apám felkérte anyámat táncolni. Keringőztek úgy, mintha a parkett forogna alattuk, és csak siklanának ezen a forgó színpadon. Lebegtek, forogtak, lehengerlő eleganciával. Bámulva csodáltuk őket. Minden gondjuk, bánatuk, fájdalmuk elmúlt a tánc idejére. Későn született harmadik gyerekként nekem csak ez a tánc jutott a szüleim egykori táncmulatságaiból. Apám január 1-én született, s bár már évek óta nem él, ez a keringő minden Újévkor eszembe jut. Életem legnagyobb táncélménye.

És táncoljunk a gyerekekért és a fiatalokért. Ők sokkal lazábbak, nyitottabbak, kreatívabbak, szabadabbak, mint a felnőttek. Mi lenne, ha a következő évtől a felnőttek tanulnának tőlük némi görcsös tradíciók nélküli életkedvet? A gyerekek nem annyira a világjárványt szenvedik meg, bár a szorongás észrevétlenül az életük része lett. Azok a gyerekek pedig, akiknek szülei jövedelem nélkül maradtak, mára a szegénység vasmarkába kerültek. Ez a világ, ha nem vigyáz, a nélkülöző és a jómódban élő gyerekek jövőjével is packázik pillanatnyi érdekekért.

Ezen a szokatlan szilveszteren húzódjanak félre a táncparkettről az omnipotens felnőttek, és figyeljenek arra, milyen táncra vágynak az utánuk következő és az előttük járó nemzedékek. 

A mostani szilveszterhez csak egyetlen zenét ajánlunk, nem az idei TopHits slágerek egyikét, hanem a 100 éve született Peggy Lee Sweet happy life című dalát, az idősekért, a gyerekekért, és az észhez tért emberiség jövőjéért. Meg azért is, mert szilveszteri mulatozó társaság nélkül is varázsos élmény erre a dalra kettesben áttáncolni az új esztendőbe. Jövőre majd bepótoljuk az idén elmaradt összes táncmulatságot, lerázzuk magunkról a bilincseket kis hazánkban és nem zabáljuk tovább élvetegen a Földet. Mikor legyünk bizakodók, ha nem egy új esztendő küszöbén?

Önmagunkon túllátó bölcsességet kívánunk mindnyájunknak! 

Egyúttal köszönjük trendetlen blogunk olvasóinak határainkon innen és túl egész éves figyelmét!

Boldog Új Évet Kívánunk!

Karácsonyi triptichon

 Írta: Inkabringa

Itt a karácsony. Ilyenkor mindig leáll az ország és a világ. Néhány napra összebújunk azokkal, akiket szeretünk. Ez a karácsony most más lesz, mint amit megszoktunk. mert a járvány nem csak a világtól, hanem a családtagoktól és barátoktól is elzár minket.

Az idei év a pandémia éve. Az aggódás éve. Sokaknak a gyász éve. Az egész év az elzárkózásról szól. A karácsony is. Nem lehet összebújni azokkal, akiket szeretünk, akikkel szeretnénk. Óvnunk kell egymást. Meghittség a távolból.

Nem lesznek az ünnepi asztal fölötti tereferélések, éjszakába nyúló baráti diskurálások, többgenerációs családi ünnepségek. Nem is láthatjuk együtt a családot, pedig az évnek ez az egyetlen napja, amikor mindenki együtt lehetne.

Egymásra kell vigyáznunk és ezért most meg kell fosztanunk magunkat egymástól. Ilyenkor jövünk rá, hogy az emberi élet egyik legnagyobb öröme egy másik ember átölelése. 

Jusson eszünkbe idén is, hogy nagyon sok nélkülöző van. Egyre több. Munkanélküliség, kilátástalanság, segítség nélküliség, magára hagyatottság. Tudom, hogy sokan gondolnak idén is a bajba jutottakra. Permanens segítségre van szükségük tőlünk, a társadalomtól. A társadalom pedig pedig nem más, mint az én, te, ő, mi, ti, ők.

Külföldön élő barátunk a lakóhelyükhöz közeli erdőben szokott sétálni a gyerekeivel meg a kutyával. Az erdő mélyén nemrég megjelentek falapokra festett színes képek a fák törzsére tekerve, vagy ágakra aggatva. Egyre több lett belőlük, különböző stílusúak, más-más alkotóktól. Mesebeli hatása van. Valaki elkezdte, mások követték, a barátunk is. Az alkotók nem ismerik egymást, de együtt, egymás kedvére díszítik a mesebeli erdőt.

Ezt a fára festett vidám triptichont a barátunk küldte karácsonyra. Ők készítették. Felkerülnek egy magyarországi fára. Idén ilyen is lehet a karácsonyi ölelés.

Kívánunk mindenkinek nyugalmas, szeretetteli ünnepet! A távolból is.

Zappa 80

Írta: Inkabringa

Ez az év a „lenne” éve. Tavasszal arról írtam, hogy Esterházy Péter 70 éves –lenne. Most év végén arról írok, hogy Frank Zappa 80 éves – lenne. Mindketten élhetnének még. Élniük kellene.

Néhány nap múlva karácsony, ilyenkor már az ünnepi jókívánságoknak van ideje, mi is így teszünk majd, de az ünnep előtt még megemlékezünk a zene imposztoráról. Mert Zappa a társadalmi dölyfös képmutatást, a korhadt konvenciókat imposztor módjára fricskázta. Ámde a zene a legfontosabb és legszentebb volt számára: műfaji határok nélkül.

Zappa ma lenne 80 éves. 27 éve nincs már köztünk. Meghalt rákban 52 évesen. Még élhetne. Még élnie kellene. Ahogy Esterházy Péternek is. Ők ketten szinte semmiben nem hasonlítanak egymásra, kivéve abban, hogy mindkettőjükben élt a karnevál szelleme. Esterházy és Zappa is valamiképp Rabelais szellemi örököse. Megvolt bennük szent és profán, élet és halál, az ideák és a földi tudás meghitt kettőse. Esterházy talán inkább angyali volt, Zappa talán inkább imposztor, de az angyaliság és az imposztorság nemesen keveredett mindkettőjükben.

Ma van az év legsötétebb napja. Egyébként is már napok óta sötét van, nappal is. Jó lenne már egy kis napfény. Ebbe a végtelen téli sötétségbe született bele 1940. december 21-én – éppen 80 éve – Frank Zappa. Ahogy mondani szokás, ő volt a fény az éjszakában.

Frank Zappa (1940-1993)

Most világszerte ünneplik, könyv, dokumentumfilm, zenei válogatás jelenik meg, ahogy az ilyenkor történni szokott. Így helyes. 

A kortársai túlnyomó része a pimasz botrányhőst látta benne. Pragmatikus és szigorú főnökként és üzletemberként is emlegették. Drogok nélkül élt a hippik és rocklegendák korában, imádta a családját, de gyakran napokra bezárkózott a stúdiójába zenét írni. Dweeze, a fia szerint, sokan csak úgy gondoltak az apjára, akinek fura a stílusa és vicces nevűek a gyermekei. Akár jó, akár rossz emberként tartják számon, Zappa  elsősorban és mindenekelőtt zeneszerző volt, zenész és odaadó zenebolond. Az utókornak ez a legnagyobb adománya, amit hátrahagyhatott: a zene. Ebben is karneváli lelke nyilvánult meg, mert kamaszkora óta megfért benne, szent egységbe forrva, a rythm and blues, a doo-wop és a kortárs zene. Edgar Varèse zenéje épp úgy hatott rá, mint Muddy Waters vagy a The Cardinals.

Összehasonlíthatatlan, izgalmas zenei világot teremtett ebből a sokféleségből.

Gondoljunk csak bele, Zappa írta a Cruising With Ruben & The Jet lemezt és a The Yellow Shark albumot. A tangó varázsos univerzumát a The Sheik Yerbouti Tango-val és Be-Bop Tango-val gazdagította. Zappa nevéhez fűződik az első rockzenei concept album, ami egyben az első duplalemez is volt (Freak Out!). Maró társadalomszatíra és önirónia lengte át minden megnyilvánulását, koncertjei többórás szürreális performanszok voltak, és polgárpukkasztó gesztusait Sztravinszkij, Anton Webern, Alban Berg előtti zenei főhajtások kísérték. Jazz, kortárs zene, blues és doo-wop jól megfértek egymással a lemezein.

Zappa mára doktori disszertációk témája. Sok-sok évvel halála után is inspiráló, élvezetes és izgalmas a zenéje. Továbbra sem a fogyasztói társadalom terméke. Ő ezért élt, a zenéért. Kamaszként kortárs zenedarabokat írt és huszonéves koráig nem is gondolt a rockzenére. Fordított utat járt be. Aztán olyat művelt a rockban, ami egyszerre volt kritikája és frissítője a műfajnak. Zappában épp az volt a jó, hogy nem gabalyodott bele egyetlen zenei műfajba: ő maga volt a zene. Bámulatos teremtőereje volt. 1966-ban jelent meg az első albuma és haláláig (1993-ig) 55 albumot adott a világnak. A zenében két végén égette a gyertyát. A rocklemezeiből finanszírozta kortárs zenei kísérleteit. Sosem állt le a kísérletezéssel. Sokszor volt elégedetlen, de élete legvégén megnyugvást talált az Ensemble Modern közreműködésével létrejött The Yellow Shark lemezével. Erre még ő is azt mondta: tökéletes.

Zappa a kelet-európaiaknak is sokat adott: elfogulatlan, érdeklődő figyelmet. Nem sok részünk van benne. Halála előtt – már betegen – ellátogatott a Vasfüggöny leomlása utáni Prágába és Budapestre: először és utoljára. 1991-ben a Tabánban koncertet adott. Ha tovább él, talán én is eljuthattam volna egy koncertjére. Ez örökre kimaradt. A zenéje mégis életem része lett. A Vasfüggöny leomlása előtti pillanatokban a gorbacsovi Szovjetunió tagállamaiban is körbeportyázott. Előítéletektől mentes érdeklődéssel fordult a kelet-európai rezervátum lakói felé. Nem véletlen, hogy halála után a világon először Vilnius, Litvánia fővárosa emelt szobrot Zappának. Berlinben utcát neveztek el róla és Budapesten az underground kultikus helyének számító Tilos az Á helyén üzemelő bisztró Zappa nevét viseli.

Frank Zappa és Kocsis Zoltán

Matt Groening, a Simpson család alkotója szerint az ő nemzedékének Zappa volt az Elvise, a minta, az őstípus, ő adta az inspirációt fura, szatirikus és társadalomkritikus szemléletük kialakításához. Zappa Kelet-Európában járva rácsodálkozott, hogy itt mennyire értik és érzik az ő szatirikus, groteszk és abszurd világát. A saját hazájában gyakran megütközést váltott ki. Persze Zappa nem tudhatta, hogy a különféle zsarnokok prédájává vált kelet-európai országok lakóinak mindig is a szellemi túlélést jelentette a groteszk abszurd, az irónia és az önirónia, mert e nélkül könnyen xenofób nyárspolgárrá vagy méla tejbe tökké válnak e rezervátum lakói. Ez az abszurditás földje. Zappa, ez a szabadszájú botránybonviván érzékeny empátiával ráérzett erre.

Zappa ma 80 éves – lenne. Jövőre lesz 30 éve, hogy Budapesten járt. Nem fontos a szobor, elég lenne a Tabán fűszálait megőrizni Frank Zappa emlékére.  

Zappa egy imposztor angyal volt. Vagy angyali imposztor. Bizton állítom, hogy mostanra a hálás utókor már azt látja benne, amit ő mindig is szeretett volna: a zeneszerzőt.

Zappa 80.

Zappa forever.

Kapcsolódó bejegyzések:

Őrangyalom, Frank Zappa

Happy Zappadan!

Ahogy az amőba mozog

 Írta: Inkabringa

Jó ideje nem volt időm írni a blogba. Ilyen a 21. század: Ecce Home Office. Most már idemerészkedek, nyugalmasabb idők jönnek. Óriási szerencsém, hogy a munkám természetéből adódóan a dokumentumfilmek nézése kifejezetten javallott számomra. Így még az x+1-dik határidős munka mellett is – mintegy munkaköri kötelességként – lehetőségem nyílt a Verzió Dokumentumfilm Fesztivál filmjeiből szemezgetni. Sajnos nem annyit, amennyit szerettem volna, de így is öröm volt. A dokumentumfilmek és a nyár elkötelezett híveként nekem minden évben elsődleges vigaszom a borús hónapok beköszöntével a Verzió Filmfesztivál. Újításként bevezethetnék, hogy decemberben, januárban és februárban is van Verzió, mert nekem mindenképp bearanyozza a világ fényével a sötét-hideg napokat. Évről évre inspiráló filmeket tár elénk a világból. 

 

A Verzió Filmfesztiválon minden évben ott vagyok, és évek óta írok is róla a blogban. Idén a járványhelyzet miatt online fesztivál volt. De legalább volt. A Verzió egy hónapja véget ért, de csak most van időm írni róla. Nem vagyunk mi napilap. Stílszerű, hogy Luca-napján írok egy hónappal korábbi eseményről. A Verzió megint kézen fogott és körbevitt a világon. A világ nagy, sokszínű és érdekes. A mainstreamtől messze pedig csodás emberek és emberi akarások vannak. A kultúrakutatók szerint a 21. század legjellemzőbb szava a spektákulum. Most olyan példákat hozok, melyek azt mutatják, hogy mégis vannak olyan emberek, csoportok, akik ezzel a kirakattal nem elégednek meg. Valami jobbra vágynak, teljesebbre, messzebb nézőre. Sőt, nem átallnak egymásra figyelni a politikus szemfényvesztők helyett. Még ellent is mondanak nekik. Okosan, laza vagánysággal, egymásért és másokért érzett felelősséggel.

Gyönyörű volt a Saját érdekedben című rövidfilm. Egy nepáli család három női generációja (nagymama – anya - unokák) egymáshoz való érzékeny viszonyulását láthattuk félórába sűrítve. A két unokalány külföldre (Japánba) készül tanulni, mert Nepálban nőként nem lenne lehetőségük ilyesmire, vagy csak erős korlátok között. Nincs velük egyéb baj csak az, hogy nők. A nagymama és az anyjuk történeteiből kiderül, nekik semmilyen választásuk nem adatott az életben. A nagymama kapál, cipel, fürgén fára mászik. Rettenetes lelki fájdalmakat hurcol magában, és mégsem megkeseredett ember. Bölcs szeretettel félti és óvja a nagyvilágtól az unokáit, de nem tartja vissza őket. Ahogy az anya sem. Nem mondják, hogy én is kibírtam, neked is végig kell csinálnod. Épp ellenkezőleg, mindenáron meg akarják óvni a lányokat a társadalmi elvárások személyiségrombolásától. Ki tudja, sikerül-e? A mindenkori társadalmak legfőbb hátulütője rendkívüli korlátoltságuk. A filmben a leggyönyörűbb, a nepáli nyelv dallamossága mellett, e három női generáció felszabadult, őszinte együtt nevetése. Öröm volt látni. Az egyik legfontosabb dolog az életben.

Aztán láttam másféle embereket. Mondjuk a szlovák indián és társai, akik a Drága földünk című filmben egy erőszakosan terjeszkedő cég területszerző környezetrombolását gátolják meg. Kezdetben ügyetlenek, szervezetlenek. Semmibe vették őket a cégvezetők, mit is tehetnének a pénzükkel szemben ezek a jelentéktelen emberek? Ők mégis megvédték szülőföldjüket a pénzemberek mohóságától. Tanultak, fejlődtek, összefogtak. Nem a haszonért tették, hanem a jövőért. Védték a talpalatnyi földjüket, mint az indiánok. Csodálattal néztem őket. Hogyan lehetne ezt a mentalitást divattá tenni?

Az Én vagyok Greta című film Greta Thunbergről szól. Egy tinédzser, aki ráadásul aspergeres, és semmilyen módon nem illik bele ebbe a spektákulumért rajongó spekulatív világba. Befolyásos politikusokra mutat rá ujjacskáival és mondja haragosan a szemükbe: hazudsz, becsapsz, elveszed a jövőmet. Rendesen leteremti őket. A politikusok többnyire nem veszik komolyan Grétát. Sokan úgy gondolják a világban, ez így helyes. Csak egy csitri. Egy beteg gyerek. Mégis több köze van a jövőhöz, mint a jelenlegi nagy hatalmú éltes uraknak és hölgyeknek, elvégre ő fog élni benne. A nyomában milliónyi tinédzser kezdett tüntetni, de rájuk se nagyon figyelnek. A tolerancia és a humánum gyakran csak máz, és ez egyszerű kísérletekkel kiderülhet. Greta Thunberg egy ilyen példa a világnak. Magára valamit adó politikus ügyet sem vet a tüntetőkre, csak a tőkemozgásokat és tőzsdejelentéseket követi, ez viszont a jelen érdekeihez szögezi. Nyilván Greta Thunberg is egy médiatermék. Használati cikk a like- és click-versenyben. Ki és mi nem az? Nekem úgy tűnt a filmből, ezzel ő is tisztában van. Mondják, a világ bonyolult. Kár vitatni. Mégis van benne valami faék egyszerűségű: a pénz hatalma. 

A végére hagytam egy magyar filmet. A Védelem alatt egy magyar nőről szól, aki elvált, egyedül neveli gyermekét. Nem gazdag, nem bűnöző, nem sztár, nincs benne semmi címlapra való. Ó, dehogynem. Szociális munkásként kétségbeejtő helyzetből menekült nőknek segít lakáshoz és munkához jutni. A szociális szférában dolgozók, amennyire fontosak a mai magyar társadalomban, annyira nincsenek megbecsülve. Felháborító. A film bemutat egy nőt, aki a munkájában életeket, sorsokat és lelkeket ment. Vagány elhivatottsággal és szeretetteljes eltökéltséggel. Pozitív kisugárzású, bizalomkeltő személyiség, akire odafigyelünk. A segítséget váró nők sorsa borzalmas. Egyiküket 11. születésnapján erőszakolták meg, elszökött otthonról és sorsa a prostitúció és számkivetettség lett. Képtelen volt egyedül megoldani az életét, amíg nem jutott segítséghez. Kapálózik, ellenáll, nekirugaszkodik, feladja, küzd a démonaival. Egyetlen ember van, akiben feltétlenül megbízhat: a szociális munkás. Empatikus elszántsággal keresi, és végül megtalálja a kulcsot védelmezettje életének megoldására. A film utolsó tíz percében a nehéz sorsú fiatal nő, aki magára talált, gyermeket nevel, most - munkája részeként - hasonló bajban levő lányoknak ad okos és hasznos tanácsokat. Mellette ott ül a szociális munkás. Csendes mosollyal konstatálja, hogy értelme volt az évekig tartó munkájának: egy lelket felszabadított, anya és gyermeke biztonságos otthonra talált. Néhány éve egy Verzió fesztiválról szóló bejegyzésben írtam egy kongói nőről (Ezredes mama), akinek címlapra kellene kerülnie. A Védelem alatt vagány segítője ott lehetne mellette a címlapon. 

A Verzió fesztivált idén az SZFE hallgatói nyitották meg. Dokumentumfilm készül az egyetemfoglalásukról a résztvevő dokumentumfilmezés módszerével. Ez különösen kedves hír a nekem. Remélem, jövőre láthatjuk a Verzió Filmfesztiválon. A Falak című rövidfilmben a belorusz tüntetők és hozzátartozóik küzdelmét nézhettük egy börtön falánál állva. Antropológusok a világban zajló tüntetéseket vizsgálják Hongkongtól kezdve Ecuadoron át Indiáig. Sorra adják közre kutatásaik eredményét.

Az Én vagyok Gréta című filmben mondja valaki, hogy a világ úgy halad, mint az amőba: a szélei hozzák mozgásba. Az idei Verzió Filmfesztivál megmutatta, hogy a szlovák indián, a nepáli nagymama, a klímatüntető tinédzserek, a magyar szociális munkás, a belorusz tüntetők, az SZFE hallgatói meg a hozzájuk hasonlók, képesek lennének egy jövőbe tekintő, egymásra figyelő világ felé mozdítani ezt a századot. Úgy, ahogy az amőba mozog. Csak figyelni kellene rájuk.

Kapcsolódó bejegyzés:

Verziók a valóságra

 

Godard és Godard

Írta: BikassyGergely

A Bolond Pierrot moziba megy (A francia film ötven éve) című régi könyvem fejezetcímét írom most e Godard-bejegyzés fölé. Nem baj, ha a filmművészet addigi szép szövetét gondosan megszaggató szabálytalan mester neve a szokottnál többször is előfordul. Sok filmjének címe talán nem, ezeket keresgéljük szorgosan más forrásokból.

Jean-Luc Godard

Minden újhullámos nemzedéktársam, meg más nemzedékek fiatalabb filmtársai is álmukból ébresztve sorolják Godard korai, ma már "klasszikusnak" számító munkáinak címét, Kifulladásig (persze), A kis katona (talán), Éli az életét (persze), Week-end (persze), és nagyon persze a Bolond Pierrot... - itt aztán kicsit elakad a tű a lemezen, közbeszólt 1968, meg Godard válása Anna Karinától, új élete új feleségével (Anne Wiazemsky), és egy csúnya sötét szellem, a maoizmus, a radikális világmegváltás fegyveresen buta szelleme, melynek Godard pár évig híve lett. 

Godard: A kínai lány

A kínai lány értékes esszé-vitafilm, nem ez volt a baj, hanem, amikor komolyan vette a világmegváltást. Vagyis, nem a kamera előtt és mögött, nem a stúdióban, nem a vágószobában volt a baj, hanem a teóriákkal, és a politikai gyakorlattal. "Világmegváltó nagy eszmék zászlaját fújja a szél" - és a közel-keleti homok port fújt Godard szemüvege mögé. Ilyesmibe művészileg és néha szó szerint bele lehet pusztulni.

Ugorjunk. Godard a nyolcvanas években visszatért a hivatásos filmgyártásba, rögtön egy-két remekművel, (Mentse, aki tudja az életét) például. Aztán a lefordíthatatlan című "Soigne ta droite", amit én szabadon "Vigyázat jobbról"-nak tituláltam, és ezt azóta is mindenki átveszi, míg egy másik különös filmjét (Passion, nálam Szenvedély) nem vették át, hanem a helyesebb Passiójáték-nak keresztelték. A Soigne ta droite feledhetetlen, többek között Godard filmbeli szereplésével. Eddig is felvillant régebbi munkában, valahogy másodpercre, valahogy Hitchcock-módon. Itt azonban a Félkegyelműt olvasva és hurcolva magával ő is a világban botladozó félkegyelműt, bölcs bolondot alakít, életműve egyik nagy fejezete. "Jaj nekem" - mint egy másik filmjében az Isten panaszolja.

Godard: Soigne ta droite

Mondanom sem kell, igazi filmjeinek nincs szabályos története. Bámulandó képi varázsa van: gyakran kényelmetlen, szabálytalan kizökkentő, szaggatott, görcsös, hagymázos varázs.

Utóbbi éveiben folyton dolgozik, videokísérletekkel - leginkább saját magának. Utóbbi éveinek legértékesebb filmjének én a nálunk is vetített A szerelem dicsérete című (kis és nagy vásznon egyaránt jól nézhető) munkáját tartom. 

A Genfi-tó és a kék meg a zöld, meg mindenféle árnyalt természeti színek elé meg mögé sok nagy közelképben emberi arcok néznek a néző szemébe. Vagy inkább valahova máshova. Valami a képek mellett és mögött zajlik. Kollázstechnika, a töredezettség mesterműve. A néző belehullámzik a Genfi-tóba és az emberi arcokba, a világ legérdekesebb színes filmjébe. "Érteni" hagyományos értelemben nem értjük, és nem is kell. Csodás főszereplője egy szép, nagy termetű, barátságos barna kutya. Filmfesztiválon is díjazták. Elismerve, hogy az élethez egy értelmes állat talán jobban hozzátartozik, mint a legtöbb ember.

Godard ma kilencven éves. Úgy képzelem, van még tartaléka.

Kapcsolódó írások:

Németország Kilenc Új Nulla

Godard: téli művész?

Godard ugróiskolája

Szomjas György és filmjei

Írta: BikassyGergely

Barátai és közeli munkatársai közé tartozom. Iskolában, és talán még a Főiskolán sem ismertük egymást személyesen. Így is több, mint ötven (50!) éve. Erre mondják romantikus és nem romantikus regényekben meg életrajzokban, vének emlékezéseiben, hogy "olyan, mintha tegnap ismerkedtünk volna meg". Lehet, hogy tegnap - de azóta sok filmjében dolgoztunk együtt. Voltam ott színész, dramaturg, néha ötletember. (Ha mondhatom.) Gyorsan most csak ennyit. Szomjas György 80 éves. A többi a lexikonok dolga... Meg azért egy fontos apróság: Még mindig nem vagyunk vének!

Szomjas György

Vége az emberi butaságnak?

Írta: BikassyGergely

Ma 150 éve született a nagyszerű Ráth-Végh István. Besorolhatatlan. 

Ráth-Végh István (1870-1959)

Ügyvéd volt, majd "pikáns" színházat írt. Előadták, az ügyvédek társadalma rossz néven vette. Regényeket is írt, kevés sikerrel. A társadalom arra is emlékezett, hogy a Tanácsköztársaság idején is praktizált: még inkább rossz néven vették. Ügyvédi munkájával felhagyott, és könyvtárlakó lett. Európa sok antikváriumában vásárolt becses kultúrtörténeti műveket. Felfedezte a világtörténelem apró humorát. Történelmi apróságok tudorává vált. Végül az adja maradandóságát. 

Bevallom büszkén, gimnazista korom óta gyűjtöttem könyveit (már apámnak is volt egy fél polcnyi.) "Könyvtárigazgató volt, egész nap kutathatta a könyveket" - mondta apám. Azt viszont egyáltalán nem tudtam, vagy eleresztettem a fülem mellett, hogy hosszabb ideig ügyvéd volt: ami nem érdekli az embert, nem jegyzi meg. Ezért köszönöm most a Népszava kulturális rovatának szép megemlékezését Ráth-Végről. S köszönöm utólag a sokat tudó Onagy Zoltán néhány évvel ezelőtti írását. E cikkekből látom, hogy a háború alatt elpusztult a nagy "könyvember" hatalmas könyvtára (a Ráth György utcában lakott, közel a mai Nyitott Műhelyhez).

Ha elpusztult is saját könyvtára, fennmaradtak saját kultúrtörténeti munkái. Hihetetlenül szórakoztató könyvek. Az ötvenes évek végén kezdték óvatosan újra kiadni őket, olykor rövidítve. A hatvanas-hetvenes évekre óriási sikerük, óriási olvasótáboruk lett. Az akkori Gondolat Könyvkiadó talán legnagyobb példányszámban kiadott magyar szerzője. Életműsorozat, több újra kiadással. Nevettető kultúrtörténet, világtörténelem a nevető ember (sőt, a Nevető Egér) szemszögéből. "Az emberi butaság története" - ezt három kötetes edicióban adták a a harmincas években, majd 1965/70-ben. A Kádár-korszakban még olvastak az emberek. Ráth Végh könyveit nagyon-nagyon. Szerencsénk volt.

"Vége az emberi butaságnak" - jött ilyen címmel a zárókiadás. A cím csak a sorozatra vonatkozott. Olvassuk minden könyvét, hogy értelmesen nevethessünk.

Márton nap és Hitler-színészek

Írta: BikassyGergely

A címet most rögtönöztem. Pedig nem akarok a ludak-megmentette szentről emlékezni, sőt Márton-napi libacombról sem, hiszen bezártak a vendéglők. 

Nálam az új zárás úgy kezdődött tegnap késő este, hogy a Spektrum tévén megint belebotlottam a hosszú évek óta végtelen buzgalommal és állandó ismétlésekkel futó valamelyik Hitler-filmbe. Történelmi dokumentumok, régi híradók és újonnan megrendezett áldokumentum-jelenetek egyvelege. Martin (Márton!) Bormann, a hallgatag és szürke főnáci gyakran szerepel itt: kevéssé hálás szerep, ő volt a buták akarnoka, csillapíthatatlan tettvágy és munkabírás, zömök, alacsony igavonó bivaly-típus, de minden jelenése csak a háttérben. Senki élő tévénéző nem miatta nézi az oktató célú történelmi sorozatot. 

Nézik inkább Hitler miatt. A történelemnek ezt a gigantikusan kisszerű és szennyes tévedését, a Führert, lehetetlen rosszul eljátszani, ripacsul vagy visszafogottan, bárhogy, mindig hatásos. Hagyjuk most Chaplin Diktátorát, külön bekezdés, még ha hamis giccs is, itt több betűt érdemelne. És persze a Bukás főszereplője, Bruno Ganz: zseniálisan hozta! Más. Én még emlékszem a sztálini csúcsfilm, a Berlin eleste Hitlerjére, feledhetetlenül nagyot ripacskodó és rikácsoló színész alakította, elmebetegre véve a figurát. Kevesen tudják, hogy az Országúton rokonszenves "Bolond"-szerepét hozó amerikai színész, akire Fellini Alberto Sordi helyett bízta a szerepet, évek múltán egy alig ismert HItler-filmben szintén megküzdött ezzel a nemtelen feladattal. 

Színésznek persze nincs nemtelen feladat, sőt nagy gonoszokat eljátszani hálás feladat. A Spektrum Hitler-színészével azonban bajban vagyok. Megítélhetetlen. színésznek látszik, holott nem az: valamifajta bábu, akit részben színésznek, részben Hitlernek maszkíroztak. Jelentéktelensége, nem képernyőre való léte különleges, afféle "negativ adomány". De ne sajnáljuk. Bár a neve sehol sem szerepel, igazi névtelen, mégis ebből él. Röpke és állandó tehetségtelenségéből, alkalmatlanságából. Van ilyen. Bárcsak ne volna. Nagyon sokat ront ezen az áldokumentum-sorozaton. Gyártói, producerei, a tévéjének vezetői úgy döntöttek: így is, fizessük meg. (Sejtem, sejtem, hogy nem aprópénzzel, és hogy élete végéig telik neki vajaskenyérre.) Hitler örök, a rossz Hitler is.

Sean Connery és A domb

Írta: BikassyGergely

Kilencven éves korában halt meg a szép Bahama-szigeteken. Nagyon szegény skót családból származva a "Sir" rangot is elnyerve lett a legnagyobb filmszínészek egyike. Neve és alakja sokáig (máig?) összefonódott a 007-es ügynök, James Bond figurájával. Ez egy idő múltán már zavarta, és hibájának tartotta utólag, hogy hosszabb szünet után egyszer még utoljára elfogadta a szerepet: ez a sorozat egyik rosszabb darabja lett. Én első párizsi utamon, 1967 novemberében láttam először Bondként, és máig ezt a filmet (Goldfinger) tartom a széria "minden idők" legjobb darabjának. Szerencsém volt.

Sean Connery a Goldfingerben 

Most ezért is, nem a szuperügynökről, hanem egy szintén elég korai filmjéről szeretnék írni, A Domb-ról. 1965-ben láttam, filmeseknek rendezett zártkörű vetítésen: magyar moziban akkori szokás szerint nyilván jóval később vetítették: ma az interneten már magyar szinkronnal nézhető. Sidney Lumet, a régi-új hollywoodi iskola (akkor még nem idős) profija rendezte, nagyon feszült és izgalmas filmet alkotva. Az a bizonyos domb egy Afrikában felállított katonai büntetőintézet hatalmas udvarán emelkedik: ide futtatják a halálra szánt rabokat.

Jó idegrendszert a korabeli előzeteshez.

     

Alberto Sordi 100 éve

Írta: BikassyGergely

Helyesebben: lassan száz és fél éve. Akkor született, bár a blogban elfeledkeztünk róla. Van nagyobb, fontosabb, jelentékenyebb olasz színész, de Rómában őt szerették legjobban. 

Alberto Sordi (1920-2003)

Valahogy eggyé vált a Várossal: egész életében itt, és csak itt élt. Több nézőszavazáson is ő nyerte a közönségszavazatokat. Legalábbis Rómában mindig ő nyerte. Nincs is nem-római filmje, vagy ha van, az nem az igazi. A római nézőket nem nagyon érdekelte, ki a jó, ki a jobb, ki a legjobb, hiszen nekik Alberto Sordi volt a mindenük.  Összeveszhetett Fellinivel, összeveszhetett bárkivel, csak a római közönséggel nem.

Századik évfordulóján, még tavassszal muzeális emlékház lett egykori állandó háza, a Város központjától délre. Jártam arrafelé úgy egy évtizede, de be nem jutottam. Örülhet, aki ma (meg holnap) meglátogatja.

Alberto Sordi római házának teraszán

Mechwart tér, Mechwart Liget

Írta: BikassyGergely

Életem egy része (ha nem túl patetikus így), a Mechwart téren telt. Szürkébben: szabadidőm nagy része. S mivel sok szabadidőm volt, sok-sok időt töltöttem a Mechwart téren. Gyerekként rohangáltunk csak inkább, kamaszként, közel a Rákóczi Gimnázium, lődörögtünk inkább, egyetemistaként alig emlékszem, akkor másfele vitt utam. Pedig a Mártírok útja felé eső lenti részen, az újjáépített, tragikus sorsú híres Regent-ház oldalában levő Európa-presszó ismert hely volt. Alig jártam bent. Csak később tudtam meg, hogy a legnagyobb magyar filmesztéta (akinek írásain nevelkedtem), Hevesy Iván törzshelyének számított. Ha ezt tudtam volna!... 

Regent-ház

Az akkori Mechwart tér, mai állapotához képest elhanyagolt, elég csúnya volt. Poros ösvények, kevés fa. Pad talán több mint most, de naptól védő bokrok és fák nélkül Szahara. Egy időben a Statisztika Könyvtár felőli salakos részén betonpadok és betonasztalok: néha sakkoztam ott. Ritkán. Erre is a Városmajor volt az igazi. Egyébként is: a Marczibányi tér és a Ganz gyár környékéről az ott lakóknak minden út a Moszkva tér felé vezetett... Csodálkoztam volna, ha akkor valaki azt jósolja: felnőtt életem nagyrészében a Mechwart tér lesz mindennapi állomásom.

Mechwart tér és Rózsadomb 1909 körül

Most nézegetem a Fortepan és egyéb források régi fotóit. Elképesztő az 1909-es kis-nagy dzsungel, majd az 1945-ös, Berlin-szerűen szétbombázott romhalmaz. 

Mechwart tér 1945-ben (Fortepan)

Elképesztő minden régebbi fotó: a Tanácsháza (Önkormányzat) építése, 1951: itt minden II. kerületi lakos járt és jár persze. Előtte Buda egyik legnagyobb lépcsősora. Leérve a hatvanas években feltűnő volt két hatalmas fa, kicsit útban a lépcsőkhöz: az egyik "hatalmas Császárfa" - olvasom most. Nem ismerem a császárfákat. Mindkettőt kivágták a 2010-es átalakításkor.

Mechwart tér 1969-ben (Fortepan)

A két nagy fa kivágását bántam, sőt dühített. Meg a fönti részen mintha kevés volna a pad. Ezen kívül azonban minden sokkal szebb, sőt, mondanám: "lakhatóbb" lett. Elképesztő két lenti virágoskert, és szépen működő nagy szökőkút, és jóval több árnyékos hely kánikulai napokra, mint azelőtt. A fönti sétányon, a lépcsőtől balra és jobbra három-három akkor ültetett nyárfa zöldel. Mára tekintélyes nagyságúak, barátságosan védelmeznek kánikulai forróságban. Lejjebb akad egy szelídgesztenye fa is.

Meg sokféle fa, lent és fent. Az Önkormányzat épülete mögött is vannak. Nem annyi, mint a római Villa Torlonia hatalmas parkjában, de Budapest kősivatagának nagyszerű búvóhelye ez a Liget. Egyszer mókust is láttam fára iramodni. Leginkább mégis azt a három tízéves nyárfát szeretem. Kívánom, ne csak az élesen szembe tűző vérforró naptól, hanem minden rémületes bajtól óvjanak meg. Mindenkit. 

Jan Němec (Még egyszer cseh filmekről)

 Írta: BikassyGergely

A Filmvilág novemberi számában jelenik majd meg Jiří Menzelről írt cikkem. Miként máshol, abban is idézem az ismert filozófus-publicista-debattert. "Sohasem szerettem a cseh új hullámot, utáltam Hrabal és Menzel könyveit-fimjeit. Mélyen megvetem azokat, akik szeretik őket." (TGM.) Önvallomás, rendben, de ijesztő önvallomás. Ráadásul nyilván nem ismerte, ma sem ismeri jól a csehszlovák új hullámot. Forman, főleg a Tűz van, babám! - nagyon nem hasonlít Hrabal vagy Menzel műveire, erről nyilván tud az idézett önvalló. 

Jan Neměc (1936-2016)

A cseh újhullám azonban nem csupán két-három író és filmes mozgalma volt. Nem feledhetjük a többieket, az elhallgatottakat, a kettétört pályájú tehetségeket. Azt hiszem, az idézett önvalló alig ismerte őket. Filmjeiket bizonyára nem látta. Az éjszaka gyémántjai: mondhat ez a címe valamit TGM-nek? Rendezője, Jan Němec bámulnivalóan eredeti tehetség volt. 

Három korai filmje után kitoloncolták Csehszlovákiából. Valószínű, főleg azért, mert az 1968 augusztusi szovjet megszállás napjaiban végig forgatott Prága utcáin. Az ebből összeállított anyagot később Oratórium Prágáért címmel bemutatták Nyugaton. Állítólag jókor kijuttatta a tekercseket. Ezt a hatalom nem bocsáthatta meg, és a rendezőt 1969-ben repülőre tuszkolták, azzal a jó tanáccsal, hogy lehetőleg ne jöjjön haza. Utolsó otthon készült játékfilmjét (Ünnepségekről és vendégekről) alig vetítették: a pártállam vezetői azt gyanították, az ő szertartásaikat parodizálja benne. Talán jól gyanították.

A film egyik jelenetében egy hallgatag vendég megszökik az erdő egy tisztásán  terített elegáns asztaltól. Farkaskutyás őrök erednek nyomába. Ezt a hallgatag és magas vendéget Evald Schorm fiatal filmrendező játszotta. 

Evald Schorm (1931-1988)

Němec mellett ő a megtorlás másik legnagyobb vesztese: évekre még a filmgyár közeléből is eltanácsolták, majd kisebb vidéki színházakban rendezhetett. Közben eljátszotta Gazdag Gyula Bástyasétány '74 című talányos művének egyik főszerepét Magyarországon. Hozzá méltóan ezt a filmet is dobozba zárták. Schorm később kedves és játékos filmmel térhetett vissza (Kutyák és emberek), de utána már szinte semmihez nem volt kedve. Elég fiatalon meghalt.

Jan Němecet sem fogadta kegyébe az emigráns Múzsa. A sokak szerint Franz Kafkához méltó Iván Klima egyik huszadik század eleji regényét akarta filmre vinni. Hollandia, Belgium, Németország? Sehol sem akarták megérteni, érezni valamit a forgatókönyv változataiból. Évekig nem lehetett tudni semmit Němec nyugati vesszőfutásáról. Kereskedelmi sikerű filmgyártásra képtelen volt. Több évtizedes "lyuk" támadt pályáján. Schorm a saját viszontagságaiból azt a tanulságot szűrte le, hogy "a filmrendezés nem olyan, mint a biciklizés - sajnos, ezt el lehet felejteni". Němec megérte a prágai tavasz eltipróinak bukását - a rendszerváltás után hazatért. Valamikor a kilencvenes évek elején a Művész moziban beszélt terveiről. Akkor már kész volt a Klima-film. Csak huszonöt évvel késett el, és sem művészi, sem kereskedelmi sikert nem aratott. A hosszú, sikertelen emigráció, és a hazatérés utáni kudarc már neki is soknak bizonyult. Nem volt "öregember", amikor meghalt.

Evald Schorm, Jan Němec. A prágai tavasz nagy filmes nemzedékének két tragikus alakja. Életüket-művészetüket figyelembe ajánlom azoknak (is), akik megvetik az akkori cseh filmek rajongóit...

Kapcsolódó bejegyzések:

A tékozló fiú visszatérése

Jiří Menzel

El Nuevo Mundo

 Írta: Inkabringa

A provincializmus fenyegető réme az országnak. Legpontosabban Radomir Konstantinović, egy balkáni szerb írta meg mibenlétét A vidék filozófiája című könyvében. A provincializmus nem feltétlenül területfüggő, hiszen vidéken is élnek széles látókörű, világra nyitott emberek és Budapesten is találkoztam a belterjes provincializmusból ki sem látókkal. Egy kelet-európai cseh, Milan Kundera írta, a provincializmus arra való képtelenség, hogy valaki a saját kultúráját egy nagyobb kontextusba helyezze. Vagyis képtelen túllátni önmagán, a saját kultúrájától, életmódjától, életfelfogásától eltérőt megérteni, elfogadni, ezért inkább elutasítja, lenézi, vagy egyenesen ellenségnek tekinti. De egyetlen percre se feledjük a szívemnek oly kedves kelet-európai magyar, Esterházy Péter szavait, hogy „az egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva”. Úgy tűnik, kis hazánkban a provincializmus már szinte államvallás lett, vagy államfilozófia, a legfőbb igazodási pont, társadalmi kötőelem. Mégis mi ebben a jó? Rövid válaszom: semmi. A provincializmus nem megvéd a világtól, hanem kirekeszt onnan.

Kép: André Kertész

Úgy hiszem, a provincializmus sárba húzása ellen már kevés a leírt vagy kimondott szó. Ennél sokkal hatásosabb és hatékonyabb ellenérvre van szükség. Ezért egy olyan férfiúról szólok, akire tényleg és igazán érvényes a világra nyitottság, a sajátjától eltérő kultúrák iránti érdeklődő figyelem. Ha van a provincializmusnak ellentéte, ő a leginkább az. A zenész, akiről szó van, Jordi Savall, spanyol karmester és viola de gamba játékos, jelentős zenekarok alapítója, a régizene egyik legavatottabb képviselője széles e világon. Óriási szerencsénkre Magyarországon is többször koncertezett már, s remélem, fog is még.

Jordi Savall

A lemez, amit most ünneplek, 2010-ben jelent meg. Ezt a tízéves jubileumot ünneplem most, mert ez a lemez a világ népeinek összetartozását és invenciózus egymásra hatását képviseli. A lemez címe El Nuevo Mundo, vagyis Új Világ, amivel Amerikát illette a középkori Európa népe.

Amerika és Európa találkozása a 15. századtól kezdve csöppet sem volt konfliktusmentes és nem is volt örömteli. Kapzsi agresszió, pénz- és területéhes mohóság, kegyetlen terror, elnyomás, rabszolgaság és vérfürdő kísérte. A megértés és az egymásra nyitottság leghalványabb jele nélkül. A finom lelkű Európa nem lehet büszke erre. Amerika és Afrika őslakosait lerohanta és eltiporta.

Jóvátenni mindezt eddig nem nagyon sikerült, de mégis van egy mód, ami megbékíti és pacifikálja a legdúvadabb emberi tetteket is: a zene. Írtam már máskor is, a zene az emberiség egyetlen mentsége minden ostobaságára. Jordi Savall sokkal szebben fogalmazta meg március elején, a Zeneakadémián adott koncertje előtt egy interjúban: „A zene talán nem teszi jobbá a világot, de jobbá teszi az embereket. Ha a szépség elér, ha alámerülünk a zene világában, érzékenyebbek, tudatosabbak leszünk, tisztába kerülünk a valósággal. Sok szempontból egyre rosszabbul mennek a dolgok, de az egyetlen módja, hogy megmentsük a világot, ha megváltoztatjuk az embereket.” 

Jordi Savall egész életét, művészi pályáját erre tette fel. A reneszánsz és barokk zene különleges kincsestárát a világ elé tárja, és a zene révén az egymástól távoli kultúrák, korok és társadalmak egymás felé nyitását szolgálja. Nincs ennél nemesebb életcél.

Az El Nuevo Mundo egy különleges lemez, mert Európa, Amerika és Afrika bonyolultan, gyakran immanens módon összefonódó kulturális egymásra hatásának pompázatos gyűjteménye. Ez a lemez nem csupán mesés kalandozás a régizene világában korabeli hangszerek és hangzások révén. Ez a lemez olyan, mint egy tánc- és zeneantropológiai tanulmány. Savall egyébként is mindig komoly zenetörténeti kutatómunkát végez a régizene hiteles tolmácsolása érdekében. Az El Nuevo Mundo túl a zenén, ami önmagában mámoros élmény, egy kultúrtörténeti és társadalomtudományi tanulmány is, és ez különleges értéket ad neki. Jordi Savall a kultúraközi barátkozás elegáns és tudós mestere. Menekültekből zenekart alapított, Jeruzsálem népeinek (zsidó, arab, keresztény) zenéjéből állított össze hangzó anyagot e három kultúrkörből érkező zenészek közreműködésével, a rabszolgaság útját is feldolgozta egy kiváló lemezben. Minden ellenségességet, meg nem értést, ellenszenvet kibékít a zene erejével. Ilyen egy érdemdús élet.

Az El Nuevo Mundo bemutatja azt a gazdag és szövevényes kulturális egymásra hatást, ami az amerikai őslakosok, az Afrikából behurcolt rabszolgák és a reneszánsz és barokk Európa között kialakult. Elénk tárja, hogy az európaiak nem csupán kegyetlen és gőgös konkvisztádorok voltak, hiszen püspökök, papok, minden rendű és rangú európaiak csodálkoztak rá Amerika őshonos népeinek gazdag kultúrájára és zenéjére, és szőtte át mindezt a Föld ritmusát adó afrikai zene. A lemez létrejötte is a két földrészt átfogó zenei kollaboráció, hiszen a Savall által alapított és vezetett spanyol együttesek (Hespèrion XXI és La Capella Reial de Catalunya), valamint a mexikói Tembembe Ensamble Continuo közös alkotása. Bámulatos kutatómunka és bámulatos zenei élmény az El Nuevo Mundo. (Szerencsére a zenemegosztó csatornákon elérhető a lemez. Ajánlom mindenki figyelmébe.)

Jordi Savall és a Tembembe Ensamble Continuo

Senki ne gondolja, hogy ez egy roppant komoly és nehezen befogadható lemez. Ó, nem. Táncmulatságot lehet rendezni ezekre a zenékre és táncokra, hiszen életteli dalok és táncok, közülük a legtöbb még most is élő tánchagyomány Kubában, Peruban, Mexikóban vagy Spanyolországban. A ’tono humano’, vagyis világi dalok pompás gyűjteménye ez a lemez. Az életigenlés lemeze. A cachua, guaracha, fandango és a többi tánc mind érdemes arra, hogy az emberek – éljenek a világ bármely pontján is – megtanulják és táncolják, hogy megértsék, ez ugyanaz az élmény, amit saját kultúrájuk tánca és zenéje jelent nekik. Hisz tudvalevő, hogy éljünk a világ bármely pontján, a zene és a tánc az istenülés legszebb módja számunkra. Az istenülést természetesen nem a kiválasztottság és mások fölé kerekedés, hanem a közösen létrehozott magasabb emberi minőség jelenti. Erre ad csodálatos példát Jordi Savall tíz évvel ezelőtt útjára bocsátott lemeze.

Én mindig az indiánokkal vagyok. Az El Nuevo Mundo bizonyítja, hogy fontos és pótolhatatlan helyük van a világban. A világ velük együtt teljes. Egymásba játszik a 17. századi európai zene az amerikai őslakosok és a rabszolgává tett afrikaiak zenéjével. Csodaszép, megbékítő egymásra találás. 

Kiváló módszer, hogy néhány perc alatt leküzdjük a provincializmus belterjességét, ha meghallgatjuk a lemez utolsó zenedarabját (Ay Que Me Abraso), amit a kubai eredetű guaracha tánc mintájára egy európai gyökerű zeneszerző Mexikóban írt a 17. században. Mi pedig a 21. századi Kelet-Európában is táncolhatunk rá, hogy megértsük végre, „az egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva”. A dal végére magunk mögött hagyjuk a kegyetlen konkvisztádorok, gazember politikusok, pénzéhes haszonlesők és a kirekesztő provincializmus máig tartó évszázadait, felemelkedünk az emberi istenülés (jobban mondva tökéletesedés) szféráiba, és tanúi lehetünk, ahogy Amerika és Európa édes szerelmes csókot vált egymással tánc közben.

Földig hajolok Jordi Savall előtt.

Kincset adott az emberiség kezébe könnyed, elegáns tánclépésekkel.

Kapcsolódó bejegyzés:

A szamba ereje

 

Őszi patchwork – Citátumok 20.

Írta: Inkabringa

A citátumok most patchworkhöz hasonlóan állnak össze. IIyen ez az ősz: nyomasztó és lelkesítő egyszerre. Ha majd egyszer visszagondolok erre az időre, csak átolvasom ezt a patchwork-citátumot, és máris tudni fogom, miként léptünk be 2020 őszébe.

Egy világjárvány kellős közepén vagyunk. A vírustól veszélyeztetett korosztályban szívemhez nagyon közel álló emberek vannak, akiket féltek. Vannak közöttük, akik félnek. És én nem akarom, hogy félniük kelljen. A kirakatban állóktól nem számíthatunk megoldásra, legfeljebb magyarázkodásra, így egymásra kell (kellene) vigyáznunk. 

Alessandro Manzoni a 19. században írta a 17. században játszódó A jegyesek című regényét. Maga a cselekmény romantikus meskete, de a korrajz érdemes a figyelemre a 21. században is. A szerző részletesen ír az 1630-as pestisjárványról. Semmilyen hasonlóság nincs a mostani világjárvány és a pestis között. Egy valami mégis döbbenetes hasonlóságot mutat: az emberi viselkedés járvány idején.

„Mikor ama bizonyos hírek megérkeztek (…) mindenki azt hinné, hogy általános izgalmat támasztottak, hogy a nép kívánta a megfelelő vagy mindegy, akár meg nem felelő óvintézkedéseket, vagy legalábbis valami meddő nyugtalanság ébredt benne. Szó sincs erről; ha az akkori emlékiratok valamiben megegyeznek, ez az a tanúbizonyságuk, hogy mindebből nem történt meg semmi sem. (…) s ha a tereken, a boltokban, a házakban valaki szóba hozta a veszedelmet, vagy pestist emlegetett, hitetlenkedő gúnyolódással vagy haragos megvetéssel vágtak vissza neki.”

 „Időnként hol az egyik, hol a másik városrészben megtámadott egy-egy embert, egy-kettő bele is halt, de mivel csak így gyéren fordultak elő esetek, elaltatta a gyanút, hogy tulajdonképpen miről is van szó, és egyre jobban beleringatta a lakosságot abba az ostoba és végzetes elbizakodottságba, hogy nincs is pestis, s nem is volt egy pillanatig sem. Még orvosok is voltak sokan, akik visszhangozták a nép szavát (vajon ez most is az Isten szava volt?)…”

 „… aztán valamennyi városrészben egyszerre megszaporodott a megbetegedések és a halálesetek száma…”

„A köz konoksága, amellyel tagadta a pestist, lassanként természetesen csökkent és megszűnt, fokról fokra, minél jobban terjedt a betegség…”

 „De mind a kicsiny, mind a nagy dolgokban jórészt el lehet kerülni ezt a nagyon hosszú és nagyon tekervényes utat, ha ezt a rég bevált módszert alkalmaznánk, hogy előbb figyeljünk, gondolkodjunk, és csak azután beszéljünk. De beszélni, pusztán ez, egymagában, annyival könnyebb mind a többinél együttvéve, hogy még mi is – már úgy értem, hogy mi, emberek, általában – kissé sajnálatra méltók vagyunk miatta.”

Az idei ősz megmutatja és nyilvánvalóvá teszi, hogy a tudásvágy és a szabadságvágy kéz a kézben jár. Az élet legerősebb inspirálója a szabadságvágy, és ami leginkább segít nekünk az egyensúly megtartásában, az a tudás.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói váratlanul léptek olyat, amire senki nem volt felkészülve. Csodálatos ötletességgel és tetterővel védelmezik tudás- és szabadságvágyukat. A felnőtt magyar társadalom beiratkozhatna hozzájuk egy kurzusra. Bagossy László, színházi rendező és egyetemi tanár beszélt az SZFE hallgatóiról, az „egyetemfoglalókról”, egy interjúban:

„Elsősorban egymással vitatkoznak: fórumoznak. Elképesztően fegyelmezett életet élnek odabent, a vírusveszély és az őrség szempontjából is komoly szabályokat vezettek be. (…) Folyamatosan forgatnak, rögzítenek mindent, és nagyon bízom benne, hogy ez az anyag egyszer majd a nyilvánosság elé kerül. Legszívesebben élőben adnám a magyar parlamenti közvetítések helyett. Abból, ami odabent zajlik, mindenki tanulhatna vitakultúrát, méltányosságot, jóhiszeműséget, demokratikus elkötelezettséget. Néha csak ülök, és órákig nézem őket, ahogy időt nem kímélve igyekeznek mérlegelni a lehetőségeiket. Moderátorok segítségével, a bekiabálás tilalma mellett, vicces kézjelekkel fejezik ki érzéseiket - az egész hihetetlenül felemelő és példamutató.”

Most Európa legtiszteletreméltóbb népe a belarusz. Bátrak és eltökéltek, pedig a személyes szabadságukat, egzisztenciájukat, netán az életüket kockáztatják a társadalmi szabadság érdekében. Ki tudja, mi lesz a sorsuk? Vajon cserbenhagyja őket a világ, vagy segít nekik, hogy megváltsák önmagukat?

Az őszi patchwork-citátumok között Szvetlana Alekszijevics, Nobel-díjas belarusz írónő nyílt leveléből idézek.

„Először az országot rabolták el, azután a legjobbakat közülünk. De százak lépnek majd azok helyére, akiket kiszakítottak sorainkból. Nem a Koordinációs Tanács lázadt fel. Az ország. Mi nem akarunk puccsot. Mi csak azt akarjuk, hogy ne verjék szét az országunkat. Társadalmi párbeszédet akarunk. Lukasenko azt mondja, ő nem áll szóba az utca népével, de az utca azokat a százezreket jelenti, akik minden vasárnap és munkanap kivonulnak. Ez az utca. Ez a nép.

Azért mennek az utcára, mert hiszik, hogy győzhetnek.”

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Legvégül L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjének egyik tavalyi nyilatkozatát öltöm az őszi patchwork-citátumokhoz. Ezek a szavak segítették 2020 őszén ezt a mélyszegénységben élő gyerekekért küzdő civil szervezetet a túléléshez. Ne feledjük, milyen sok civil szervezetnek van még szüksége erre a segítségre.

„Az emberi jóságban hiszek, nem várok a csodára. (…) Meg kell keresni azokat a pontokat, ahol ez a jóság megszólítható, és összekötni a szálakat.”

Így lépünk be 2020 őszébe. Lesz, ami lesz.