Írta: Inkabringa
A citátumok most patchworkhöz hasonlóan állnak össze. IIyen ez az ősz: nyomasztó és lelkesítő egyszerre. Ha majd egyszer visszagondolok erre az időre, csak átolvasom ezt a patchwork-citátumot, és máris tudni fogom, miként léptünk be 2020 őszébe.
Egy világjárvány kellős közepén vagyunk. A vírustól veszélyeztetett korosztályban szívemhez nagyon közel álló emberek vannak, akiket féltek. Vannak közöttük, akik félnek. És én nem akarom, hogy félniük kelljen. A kirakatban állóktól nem számíthatunk megoldásra, legfeljebb magyarázkodásra, így egymásra kell (kellene) vigyáznunk.
Alessandro Manzoni a 19. században írta a 17. században játszódó A jegyesek című regényét. Maga a cselekmény romantikus meskete, de a korrajz érdemes a figyelemre a 21. században is. A szerző részletesen ír az 1630-as pestisjárványról. Semmilyen hasonlóság nincs a mostani világjárvány és a pestis között. Egy valami mégis döbbenetes hasonlóságot mutat: az emberi viselkedés járvány idején.
„Mikor ama bizonyos hírek megérkeztek (…) mindenki azt hinné, hogy általános izgalmat támasztottak, hogy a nép kívánta a megfelelő vagy mindegy, akár meg nem felelő óvintézkedéseket, vagy legalábbis valami meddő nyugtalanság ébredt benne. Szó sincs erről; ha az akkori emlékiratok valamiben megegyeznek, ez az a tanúbizonyságuk, hogy mindebből nem történt meg semmi sem. (…) s ha a tereken, a boltokban, a házakban valaki szóba hozta a veszedelmet, vagy pestist emlegetett, hitetlenkedő gúnyolódással vagy haragos megvetéssel vágtak vissza neki.”
„Időnként hol az egyik, hol a másik városrészben megtámadott egy-egy embert, egy-kettő bele is halt, de mivel csak így gyéren fordultak elő esetek, elaltatta a gyanút, hogy tulajdonképpen miről is van szó, és egyre jobban beleringatta a lakosságot abba az ostoba és végzetes elbizakodottságba, hogy nincs is pestis, s nem is volt egy pillanatig sem. Még orvosok is voltak sokan, akik visszhangozták a nép szavát (vajon ez most is az Isten szava volt?)…”
„… aztán valamennyi városrészben egyszerre megszaporodott a megbetegedések és a halálesetek száma…”
„A köz konoksága, amellyel tagadta a pestist, lassanként természetesen csökkent és megszűnt, fokról fokra, minél jobban terjedt a betegség…”
„De mind a kicsiny, mind a nagy dolgokban jórészt el lehet kerülni ezt a nagyon hosszú és nagyon tekervényes utat, ha ezt a rég bevált módszert alkalmaznánk, hogy előbb figyeljünk, gondolkodjunk, és csak azután beszéljünk. De beszélni, pusztán ez, egymagában, annyival könnyebb mind a többinél együttvéve, hogy még mi is – már úgy értem, hogy mi, emberek, általában – kissé sajnálatra méltók vagyunk miatta.”
Az idei ősz megmutatja és nyilvánvalóvá teszi, hogy a tudásvágy és a szabadságvágy kéz a kézben jár. Az élet legerősebb inspirálója a szabadságvágy, és ami leginkább segít nekünk az egyensúly megtartásában, az a tudás.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói váratlanul léptek olyat, amire senki nem volt felkészülve. Csodálatos ötletességgel és tetterővel védelmezik tudás- és szabadságvágyukat. A felnőtt magyar társadalom beiratkozhatna hozzájuk egy kurzusra. Bagossy László, színházi rendező és egyetemi tanár beszélt az SZFE hallgatóiról, az „egyetemfoglalókról”, egy interjúban:
„Elsősorban egymással vitatkoznak: fórumoznak. Elképesztően fegyelmezett életet élnek odabent, a vírusveszély és az őrség szempontjából is komoly szabályokat vezettek be. (…) Folyamatosan forgatnak, rögzítenek mindent, és nagyon bízom benne, hogy ez az anyag egyszer majd a nyilvánosság elé kerül. Legszívesebben élőben adnám a magyar parlamenti közvetítések helyett. Abból, ami odabent zajlik, mindenki tanulhatna vitakultúrát, méltányosságot, jóhiszeműséget, demokratikus elkötelezettséget. Néha csak ülök, és órákig nézem őket, ahogy időt nem kímélve igyekeznek mérlegelni a lehetőségeiket. Moderátorok segítségével, a bekiabálás tilalma mellett, vicces kézjelekkel fejezik ki érzéseiket - az egész hihetetlenül felemelő és példamutató.”
Most Európa legtiszteletreméltóbb népe a belarusz. Bátrak és eltökéltek, pedig a személyes szabadságukat, egzisztenciájukat, netán az életüket kockáztatják a társadalmi szabadság érdekében. Ki tudja, mi lesz a sorsuk? Vajon cserbenhagyja őket a világ, vagy segít nekik, hogy megváltsák önmagukat?
Az őszi patchwork-citátumok között Szvetlana Alekszijevics, Nobel-díjas belarusz írónő nyílt leveléből idézek.
„Először az országot rabolták el, azután a legjobbakat
közülünk. De százak lépnek majd azok helyére, akiket kiszakítottak sorainkból.
Nem a Koordinációs Tanács lázadt fel. Az ország. Mi nem akarunk puccsot. Mi
csak azt akarjuk, hogy ne verjék szét az országunkat. Társadalmi párbeszédet
akarunk. Lukasenko azt mondja, ő nem áll szóba az utca népével, de az utca
azokat a százezreket jelenti, akik minden vasárnap és munkanap kivonulnak. Ez
az utca. Ez a nép.
Azért mennek az utcára, mert hiszik, hogy győzhetnek.”
 |
| Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása |
Legvégül L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjének egyik tavalyi nyilatkozatát öltöm az őszi patchwork-citátumokhoz. Ezek a szavak segítették 2020 őszén ezt a mélyszegénységben élő gyerekekért küzdő civil szervezetet a túléléshez. Ne feledjük, milyen sok civil szervezetnek van még szüksége erre a segítségre.
„Az emberi jóságban hiszek, nem várok a
csodára. (…) Meg kell keresni azokat a pontokat, ahol ez a jóság megszólítható,
és összekötni a szálakat.”
Így lépünk be 2020 őszébe. Lesz, ami lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése